A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-16 / 11. szám
Nem tokkal a viharos augusztusi események után Csehszlovákia városaiban jubileumi plakát jelent meg a falakon. A plakátról tanóros komolyság», szemüveges arc nézett maga elé. Nem a járókelőket nézte. Mélyebb és távolibb összefüggéseket keresett a világ — s nemcsak a földi világ — dolgai között, olyanokat, amelyeket el-elföd az élet kavargása, amelyeket mégis minden nemzedék, minden történelmi kor szak kénytelen tudomásul venni, ha lét és nemlét kérdéseire válaszolni akar. Otokar Brezina, a plakáton látható költő, 1888. szeptember 13- án született és 1929. március 25-én halt meg. A századvég utolsó öt évében megjelent öt verskötete jelenti a kor cseh lírájának legmagasabb fokát. A kötetek már puszta címükkel — „Titokzatos messzeségek“, ,,Pirkadat nyugaton“, „Sarki szelek“, „A templom építői“, „Kezek“ — elárulják, hogy aki írta őket, misztikus kozmoszban élő szimbolista. Igen, Brezina egyike az európai szimbolizmus legszámottevőbb jelenségeinek. Nyelve mágikus nyelv: akit egyszer bűvkörbe ránt, nehezen tud tőle elszakadni. Verseinek formáját látszatra megtörte, ám a lazább felszín alatt szigorú belső szabályok hömpöly getik a mondanivalót. Nem csoda, ha művészete nagy hatással volt a XX. század első évtizedeinek cseh — és nemcsak cseh irodalmára. Később, a materiális valósághoz kütöttebb kor ban — főképp a dogmatikusan értelmezett szó cialista realizmus idején — a bi*ezinai életmű lekerült a hivatalos piedeszlálról, de a sematizmus ellenzői továbbra is a cseh kultúra nagybecsű örökségét látták benne. Dr. |arosla va Pasiakovának alábbi, Brezina magyar vonat kozásait is fölvillantó írása már jóval a szeptemberi jubileum előtt kész volt, mivel azonban a feszült politikai légkör más irányba terelte olvasóink figyelmét, a cikket csak most közöljük. — mir — Ólakor Bíezina az emberi együttélés messiása Minden nemzetnek születik évszázadonként legalább egy messiása. Leggyakrabban művész ez, olyan, aki intenzívebben és mélyebben érzi át korának drámai feszültségét, s aki erről az egyén átélte feszültségről autentikus tanúságot képes tenni. Annyi biztos, hogy ez csak olyan művész lehet, aki a maga egyént fájdalmainak, csalódásainak, sérelmeinek tisztítótüzén keresztül — e fájdalmak, csalódások, sérelmek segítségével — fel tud emelkedni magasabb, személyen fölüli régiókba, s így azonosulni tud hasonló sorsú embertársaival, mások példaképévé válva, gazdagítva, és befolyásolva a csupán nemzeti közösségeknél tágabb közösségeket. Az ilyen költő, az ilyen művész túlnő a nemzet határain: az egyetemes emberi kultúra értékei közt kell őt számontartanunk. Otakar Bfezina születésének századik és halálának negyvenedik évfordulója alkalmából jel szeretném hívni a figyelmet arra a különös egyezésre, amelyet Bfezina egyéni sorsának alakulása és némely közép-eurójiai nemzet sorsa között látok. Ebben F. X. Saldának, Bfezina ugyancsak zseniális kortársának, a nagy kritikusnak a gondolatát viszem tovább; Salda mutatott rá először, hogy „különös hasonlóság létezik Bfezina egyéni sorsa és a csehek nemzeti sorsa között. Nem volt talán a XIX. század elején magányosabb, istenek és emberek által elhagyottabb nép, mint a kicsiny, gyönge, önmagával meghasonlott, csak lassan egységesedő és újjáéledő cseh nemzet...“ Véleményem szerint a magyar nemzet ugyanabban a korban ugyanilyen eszméiésen ment át, s eszmélését nyilván igen hasonló érzelmek és tünetek jelölték meg. A fejlődésnek ezen az útján nem egy kísértés leselkedett: az öngyilkosság mámoros csalétke, a magányosság érzetéből eredő, a sérelmekkel szembeforduló lázadás ... Ám végül is ember és nemzet egyedül lehetséges, öröktől fogva éltető ereje jutott diadalra: a csakazértis, quand mérne életszeretet. Bfezina a maga meghasonlott sorsával tipikusan modern alkotó. Az alkotásban keres megváltást, de ez az alkotás nála nem öncélú. A szubjektiven kiemelő látásmódtól gyorsan szabadul; az élethez való kötődése megkomolyodik, súlyossá válik, elmélyül és kiszélesedik. Ezért nem lep meg, ha megállapítjuk, hogy Karel Hynek Mácha után, aki az első cseh romantikus költő volt, s akivel a cseh költészet betört az európai összefüggésekbe, talán éppen Otokar Bfezina az, aki kezdeti magány- és kitagadottság-érzetétől eljutott az emberi összetartás és együttműködés mindent átölelő érzésvilágáig. Mácha a cseh költők közül elsőként érezte meg és fejezte ki azt a kínt, azt a fájdalmat, amelyet az emberi szeretet és barátság hiányából eredő szorongás és elmagányosodás áraszt. Ahogy Mácha „Május“-a kiáltó sóvárgás az után az élet után, amelyet, bár tele van szenvedéssel, a szerelem tesz teljessé (a költemény egyben első dokumentuma annak az egzisztenciális aggódásnak, a természetes emberi lét elvesztésétől való félelemnek, amely a jövő ipari társadalmát jellemzi), hasonló módon Bfezina költészete nemcsak folytatása, hanem tulajdonképpen végső kicsúcsosodása és ugyanakkor túllépése is a Macha-jéle metafizikai nihilizmusnak. Ami Bfezina költészetében magával ragad: az emberek összefogása fölött érzett diadalmas, optimizmust sugárzó öröm. Bfezina az úgynevezett „kilencvenes évek nemzedékéhez“ tartozott. Ebben a nemzedékben már igen erősen él a meghasonlás és elhagyatottság érzése: az elhagyatottságé szüleitől, akiknek eszményeivel már nem ért egyet, s a társadalomtól, amelynek törvényei és konvenciói szociális igazságtalanságukkal lázit jók . .. A Bfezina költő-korszakának kezdetét jelentő „Titokzatos messzeségek“ című kötet egy egész nemzedék életérzésének tipikus lejegyzése. Ebben a gyásztól, kétségbeeséstől terhes könyvben, amely Novalis romantikájával és a „Romlás virágai“-nak baudelaire-i hangvételével mutat rokonságot, még a halálkultusz jelenti Bfezina számára a legfőbb élményt, a vigasztalan életből kifelé vezető utat. Igazán erős, intenzív lírával, olyannal, amelyet át- meg áthat a jövőnek — s nem csupán a nemzeti és nem csupán az egyéni jövőnek, hanem egyenesen egy kozmikus kornak — misztikus-látnoki beállítása, csak a „Templomépítők“ és „Kezek“ című kötetekben találkozunk. Aligha véletlen, hogy erre az „építő“, konstruktív, monumentális lírára Bfezina néhány magyar író-kortársa Is fölfigyelt. Ha nem is valószínű, hogy személyesen ismerték (Bfezina egész életét vidéki kisvárosban élte le, távol a központoktól), mégis a költő életművének logikus és törvényszerű betetőzését látom abban az érdeklődésben, amelyet iránta egyfelől és főképp a magyar avantgarde művészei tanúsítottak — akik, Kassák Lajossal az élükön, fölfedezték őt, bemutatták verseit és elemezték költői karakterét (Kassák L.: Levél Kun Bélához a művészet nevében; MA, IV, 7, 1919) —, s amelyet másfelől Gömöri Jenő Tamásnak, az első világháború utáni békés kulturális együttélés nagyérdemű, fáradhatatlan szervezőjének, az első csehszlovákiai magyar folyóirat, a pozsonyi Tűz szerkesztőjének a neve fémjelez. Van abban valami szimbolikus, hogy éppen ők, a szociális haladást, az igazságot, az emberek és népek közti egyenlőséget odaadóan szolgáló művészek jutottak el Bfezinához, ahhoz a cseh költőhöz, akiben összefonódott Mácha életkedve, a Nerudanemzedéknek a cseh jelleget a világtársadalomba új kulturális értékként beépíteni akaró megújhodási igyekezete, valamint Vrchlickij és Zeyer könnyed költői kifejezésmódja, amely az európai gondolkodás új, a Masaryk-féle' realista irányvonalban már markánsan megnyilvánuló területeire is kiterjedt. Ezért vallom én is F. X. Saldával, hogy Bfezina méltán tartozik a cseh múltnak ama kevés nagy alkotó tette közé, amely „megszünteti a cseh lélek magányát, beleömlesztve őt a világ ereibe“. Igaz, a hálátlan nemzet csupán most — a pillanatnyilag legkifejezőbb holaní meditativ lírában — tudatosítja Bfezina nagyságát, jelentőségét, hagyatékát. Dr. JAROSLAVA PASIAKOVÁ, ' (Fordította: Simkó Tibor) Sokáig játszott a gondolattal, hogy az emberek szamártövisként gurulnak az élet mezején, s a nagyképűen költői gondolattól szentimentális hangulata támadt: ő nem guruló szamártövis, maga intézi a sorsát, úszik az árral vagy szembe vele, ha akar. jó érzés egyszerre függetlennek lenni, a mai nap is csupa izgalom, reggel Bozsena a szobában, a pofon a sínek között nem volt kellemes élmény, de ez is az élethez tartozik, s a hosszú lábú ápolónő már igazi kaland lett voina, ha nem rontja el azzal, hogy elfelejti az arcát és nem ismeri fel a Metropolban. Önmagáról töprengett, a magánya is sorra került, s innen már csak egy gondolattársításra volt szükség, hogy a halál gondolatáig érjen. Ma nagyon közel járt a halálhoz, utólag borzongott bele délutáni kalandé jába, most fogta fel jelentőségét. Mi történik, ha levágja a lábát a villamos? Nézte a cipőjét, és elképzelte, hogy egy csonk van a helyén, persze csak akarta elképzelni, de nem tudta, különösen azt a pillanatot nem tudta elképzelni, amikor a kerék csikorogva rágördül a lábára, összeroncsolja a csontokat, átvágja a húst, a bőrt és csontszilánkok maradnak fénylő felszínén,.. Nem, ehhez kevés a fantáziája, ehhez minden fantázia kevés. Egyszer már látta ilyen közelről a halál, a megsemmisülés lehetőségét, nem őt kerülgette, a barátját érintette meg a halál s ő a lehetőségét akkor sem értette meg. ipariskolás korában egy vasércbányában végzett társadalmi munkát, a karbantartó műhelyekben dolgozott a felszínen. Egy Diesel-motoros bányamozdonyt javítottak a barátjával, elszakadt rajta az a vastag hajtólánc, amely a sebességváltótól a kerekekre viszi át a forgómozgást, s ők a láncot kapcsolták öszsze. Amikor elkészültek, a barátja felállt a mozdonyra, ráhajolt a motorház fedelére és lefelé nézve figyelte a lánc lassú pörgését. Ö a mozdony mellett ment, és szintén a láncot nézte, nem akadozik-e. S akkor egy borzalmas kiáltás dermesztette meg, az állat üvölt így, amikor ösztönösen megérzi, hogy a következő pillanatban elpusztul. Felnézett és látta, hogy a barátja feje a motorház fedele és egy U alakú acélcsatorna közé szorult, a vályú alig két méternyi magasságban vezetett az udvar fölött, s a mozdony éppen csak elfért alatta, acéltömegek között volt a barátja feje, és csak egy pillanat hiányzott az időből, hogy összeroppanjon... A mozdony lassan kúszott hátrafelé és közömbösen pöfögött, semmiképp sem férhet el az a fej a két vastömeg között. Maga sem tudta, milyen reflexek lökték előre villámként a kezét, megragadta a barátja vállát és nagy erővel oldalra rántotta, szinte letépte a mozdonyról. A mozdony egyenletesen dohogva alapgázzal mászott tovább, átbújt a vályú alatt és ment, amerre a sínek vezették. Nem törődtek vele, merre megy, ültek a földön és lihegtek, a barátja könnyezett, s ő már nem tudta elképzelni, ahogy a barátja feje tojásként szétlapul, pedig abban a pillanatban egy villanásnyi időre látta maga előtt a szétfolyó agyvelőt. Tíz óra körül Tamás jött be a kávéházba, kezében tömött aktatáskát hozott. Leült, vodkát kért és szidni kezdte a főszerkesztőjét; korlátolt ökör, semmi tehetsége az újságíráshoz, azt teszi, amit a felettesei szajkóznak neki, s ha valamit elgondol, vagy úgy érzi, eredeti ötlete támadt, csökönyös, mint egy szamár. Valahol az ország keleti csücskében egy anyakoca tizenhat egészséges malacot ellett, a főszerkesztő meghallotta valami értekezleten az 12
