A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-09 / 6. szám
M-a-g-v-e-t-ö A Csehszlovákéi Rádió magyar adásának műsorából Bemondó: Kedves hallgatóink a Bodrog, a Sajó és a Garam partján, meg a Duna mentiben és Mátyuska földjén. Egyszóval valamennyien kedvesseim, atyámfiái. Mai adásunkból a Jubiláló Egri Viktorral beszélgetünk, akinek a MATESZ hetvenedik születésnapán felújította Ének a romok felett cfmü halhatatlan verses drámáját. Éppen ezért beszélgetésünk további résztvevői Dráfy Mátyás, a színház újdonsült igazgatója és Kondrád József művészeti vezető. A műsort szerkesztette: Nagy Jenő. Rendezte: Nagy Jenő. A riporter: Nagy Jenő. Nagy Jenő: Szép jó napot, kedves tiallgatóink. Amint már a bemondó Is elmondotta, mai adásunkban a jubiláló Egri Viktorral beszélgetünk, akinek a MATESZ hetvenedik születésnapján felújította Ének a romok felett című csodálatos versés drámáját. És a szerző most itt ül a jobbomon, türelmetlenül, sőt Izgalommal várja, hogy beszélhessen magáról, darabjairól, több évtizedes irodalmi munkásságáról. Kedves Viktor, tudom, hogy nagyon fiatalon kezdted az írást, azt is tudom, hogy hazai és magyarországi lapok gyakran közölték novelláidat, sok szép elismerésben volt részed mind a regényeidet, mind a darabjaidat illetően. Kedves Viktor, engedd meg nekem, hogy a hallgatóság nevében feltegyem az első kérdést: milyen érzés írónak lenni? Egri Viktor: Jó érzés, nagyon jó érzés. Nagy Jenő: Köszönöm, kedves Viktor, hallgatóságunk nevében, a pontos és precíz feleletet. Látom rajtad, hogy az izgalom miatt valósággal küszködöl a szavakkal. Ha nem így lenne, nyilván azt is elmondtad volna nekünk, hogy nemcsak jó, de ugyanakkor felemelő érzés is... írónak lennil Az ember elképzeli, az a sok regény, színdarab és novella mennyi munkát, mennyi fegyelmet követelt meg tőled. És te végig vállaltad a munkát és a vele járó fegyelmet is. Ennek köszönhető, hogy jő erőnek örvendhetsz körünkben, hogy megérhetted darabod felújítását a MATESZ színpadán. Az Ének a romok felett-et szép sikerrel vitték színre színészeink, igazán boldog lehetsz. Persze, itt mindjárt felvetődik egy további probléma, a drámaírói utánpótlás kérdése. Kedves Viktor, mi a te véleményed erről, szerinted mit kellene tenniük a MATESZ vezetőinek, hogy a fiatal írók gyakrabban jussanak szóhoz? Egri Viktor: Ablakot kellene vágniuk. Mindig kellene számolniuk jelentkezőkkel. És... Nagy Jenő: A számból vetted ki a szót, kedves Viktor. Nekem pontosan ugyanez a véleményem. Ablakot kellene vágniuk, az évi terv készítésénél feltétlenül számolniuk kellene a fiatal és tehetséges jelentkezőkkel. Mert ugyebár a csehszlovákiai magyar színjátszás nem állhat csupán Egri Viktorból és Dávid Terézből. Nem állhat. Ha nem lesz utánpótlás, csehszlovákiai magyar színjátszás sem lesz, hiszen a MATESZ egyik fő-fő küldetése a fiatal magyar szerzők buzdítása. Én úgy gondolom, ne szólj közbe, egy kis türelmet még kérek tőled, kedves Viktor, hogy az az általad és általam is helyeselt ablak a leglényegesebb gondolat, ami egyáltalán felvetődhetett ebben a műsorban. És mert a színházat érintő leglényegesebb kérdésnél tartunk, s Dráfy Mátyás és Konrád József már feszengenék a székeiken, tőled el is búcsúzunk, kedves Viktor, s még egyszer megköszönöm mindazt, amit itt a mikrofon előtt elmondtál magadról! Egri Viktor: Én is köszönöm a meghívást, mindenekelőtt pedig azt, hogy a rádió népes hallgatósága előtt beszélhettem. Hiszen az írónak rendkívül fontos az élő kapcsolat és a ... Nagy Jenő: Tudom, mit akarsz mondani, kedves Viktor, de amint már említettem is, Dráfy Mátyás feszeng a székén. Adjuk hát át a szót Dráfy Mátyásnak, a MATESZ újdonsült, fiatal és tehetséges színészigazgatójának. Nagy dologról van szó. Először történik meg húsz év óta, hogy felkészült és valóban színházhoz értő és színházat szerető embert bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával. Ha minden jól megy, bebizonyosodik, hogy szakember is lehet vezető. Nagy sző ez magyar vonalon, naigyon nagy szó. De majd meglátjuk. Egyelőre az a helyzet, hogy Dráfy Mátyás itt feszeng a székén, várja a szót, és én tudom, milyen izgalmakat él át: a színészből lett igazgató most a rádió mikrofonja előtt ül, és azon tűnődik, mit is mondjon. Csak semmi izgalom, kedves Dráfy, a rádióriporter a többi között azért is van, hogy a zökkenőkön átsegítse alanyát. Ezt akarom én is, amikor felteszem az első kérdést: milyen érzés színészigazgatónak lenni? Dráfy Mátyás: Mi tagadás, nagyon jó érzés, de... Nagy Jenő: Ne is folytasd, a rádiőhallgatóság már sejti, hová akarsz kilyukadni. Ismerünk, ismerjük a szerénységedet, a hivatásodhoz való ragaszkodást. Inkább szeretnél továbbra is színész lenni. Nemde ezt akartad mondani? Dráfy Mátyás: Igen, de. . . Nagy Jenő: Na látod. A rádióriporter az alany gondolataiból olvas. A rádióriporter nagyszerűen ismeri azt a környezetet, amelyből alanyát kiragadja a stúdióba. Problémáitok is vannak, nemde? Dráfy Mátyás: Igen, vannak. Nagy Jenő: No ugye. Vannak problémáitok. És én olvasok a gondolataidból, erről te mint újdonsült színházigazgató, nem akarsz beszélni. Várod, hogy én beszéljek helyetted. Nos, kedves Dráfy, megértelek, felvetem hát problémáitok közül a legnagyobbat, amely bizonyos feszültséget teremt a MATESZ falai között. A főiskolát végzett színészekre és a műkedvelőkből lett színészekre gondolok. Féltékenység az egyik oldalon, türelmetlenség a másik oldalon. De van az éremnek harmadik oldala is. Dráfy Mátyás: Az épület. Nagy Jenő: Igen, igen, az épület. Dráfy Mátyás: A műkedvelőkből lett színészekkel mi kijövünk. Becsüljük és elismerjük az évtizedes falujáró munkát, a tájolást. Csak az tudja, mi az, aki részt vett benne. Nem irigylésre méltó, sőt csodálnivaló, amit tettek. Ügyszeretetből, szorgalomból és tenniakarásból bizony jelesre vizsgáztak. Nagy Jenő: Kedves Dráfy, nem haragudj, hogy félbeszakítalak, de az órámra pillantottam és sajnos lejárt a műsoridő. Olyannyira lejárt az idő, hogy Konrád József barátunknak már nem is jut szó. Elnézésedet kérem, kedves Kondrád, és a rádióhallgatóság elnézését is kérem. Kisebbség vagyunk és kevés az időnk. Majd máskor ... Bemondó: Magvető című műsorunkat hallották. A műsort szerkesztette: Nagy Jenő. A beszélgetést vezette: a jubiláló Egri Viktor író és Dráfy Mátyás fiatal színészigazgató. A vendégek kérdéseire Nagy Jenő adott kimerítő választ. MÁCS JÓZSEF Örkény István egyperces novellák önvizsgálat Előbb csak valami felhő-féle úszott el a szeme előtt. Vagy fátyol? Vagy köd? — Mi baja ennek a tükörnek? — kérdezte a takarítónőt. Az asszony ronggyal áttörölte az üveglapot. Ennek ugyan semmi, mondta. Még csak nem is poros. S valóban, jó ideig nem volt semmi zavar. Aztán, amikor már el is feledkezett arról a kis páráról, hirtelen észrevette, hogy egy hal úszik át a háta mögött. Azt is ki tudta venni, hogy körülbelül másfél kilós ponty volt, úgynevezett vadponty, amelynek csupa pikkely a teste. Elvitte a tükröt, átfoncsoroztatta, s megint nyugta volt jó egynéhány évig. Aztán — de ez nem hirtelen következett be, hanem lassan, alig észrevehetően — elkezdett a tükörképe önállósulni. Például, pislogott egyet, amikor ö, esküdni mert volna rá, nem pislogott. Vagy fintorított, vagy felfújta és kipukkasztotta az arcát, és í. t Fölhívta a körzeti orvost, és megkérdezte, volt-e már erre példa. Már mindenre volt példa, mondta a körzeti orvos, és azt a kézenfekvő tanácsot adta, hogy ne nézzen többé a tükörbe. Könnyű ezt mondani, de nehéz megállni, amikor az embernek folyton az az érzése, hogy abban a tükörben történik valami! Mégse nézett bele, pedig furdalta a kíváncsiság, pláne azután, hogy a takarítónő egyszer megkérdezte tőle: — jaj Istenem, rosszul tetszik lenni? Mert a színe hamuszín, arca beesett, pillantása több mint beteg ... Most viszont, hogy direkt az arcába néz, milyen furcsa ez az arc, majd kicsattan! Hát ez meg hogy lehet? Hiszen az előbb a tükörből nézte, vajon ott miért nem festett ilyen jól? Ö persze nem nézett oda, de ettől kezdve még jobban vonzotta a tükör. Ha háttal állt, a hátába költözött a hiányérzete. De azért nem szegte meg, amit az orvosnak megígért; csak jóval később —m akkor is szórakozottságában — mégiscsak megállt a tükör előtt. Belepillantott, s döbbenten látta, hogy tükörmása a farzsebéből pisztolyt vesz elő. rászögezi, megnyomja a ravaszt, tüzel. . . Abban a szempillantásban el is tűnt, de amikor közelebb lépett és odahajolt, ott látta feküdni tükörképét a padlón, s szívéből föl-fölbugyogott a vér . És, ami a legfurcsább, ki se lukadt az üveg. egy rizsszem panaszai Szíves elnézésüket kérem. Csak a lövőnkért érzett aggodalom bírt szóra. Az, akivel erről vitatkozni szoktam, harmadik szomszédom, más szóval csak két szem rizs van köztünk. Mélyen érző, tisztán látó lény, szenvedéllyel védi kissé szélsőséges nézeteit. Amin vitatkoztunk, nem is olyan bonyolult. Egészen egyszerűen is megfogalmazható: Egyformák vagyunk-e, mi, rizsek? És mit hoz a jövő? És milyenek lesznek leszármazottaink? Mert mi, s ez a legszomorúbb az egészben, nemesített faj vagyunk, úgynevezett „télálló tibeti“. Ami nemcsak azt jelenti, hogy az átlagosnál jobban tűrjük a hideget, hanem hogy más vonatkozásban is — a keményítő tartalomtól kezdve a szaporodási képességünkig — kiválasztott fajta vagyunk. Hogy a többiekkel mi lesz, arra jobb nem gondolni. De elég nekünk a mi bajunk. Miután elvetettek, kikelünk, kalászba szökünk, magot hozunk. Még én is belátom, hogy ez kissé egyhangú. Barátom azonban mindig élesen fogalmaz; ő így mondja: „Már csak önmagunkat ismételjük." Erre én a Mendel-törvényre szoktam hivatkozni, azaz hogy majd belőlünk is létrejönnek új változatok, amire ö csak legyint, és Li Tai-ling maximáját idézi: „Csak a megújulás visz az öröklétbe. Aki nem tud különbözni, már nem él." Itt kezdek ingerült lenni. Egyszer odatartottam az orra elé a tükröt. Hát egyformák vagyunk mi? Erre csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. És — mert még a véletlen is neki kedvez — még tartott a mosoly, amikor beállított a postás, egy szemüveges, lecsúszott intellektuel. Már messziről odakiabálta nekem: — Rizs! Levelet hozok! Rizsnek hív. Nevünk minekünk nincs, mert minek. Nevet adni kétfajta sajtnak kell, két fogpasztának, két regénynek, nehogy összetévesszék őket. De két rizsnek? Mi még a borítékra sem írunk címet! Fölbontottam a levelet, belepillantottam, visszaadtam. — Én csak egy kis rizsszem
