A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-02 / 5. szám
itlem hozzúh a tüzelőmet Tél idején egyetlen hobbym a tűzpiszkálás. Esténként a kályha előtt guggolok órákhosszat, piszkauassal a kezemben, s szórakozottan bámulom a táncoló lángnyelvek morgópattogó ördögeit. Ojéo óta azonban még egyszer sem sikerült kilesnem, hogy Belzebub a lángokban milyen parancsokat osztogat Lucifernek — mostanában ugyanis csak a hideg hamuban kotorászhatok s a dermesztő fagyban csak a leheletem gomolygó felhőit bámulhatom. Ojév óta nem éghet a tűz a kályhámban, mert nem hozták meg a tüzelőmet. A megrendelőlap szerint tavaly szilveszterkor telt le a tüzelőm hazaszállítási határideje, s még mindig nem hozzák. Hiába kéremszépenezek reggelenként a széntelep vezetői előtt, azért se hozzák! Természetesen meg kell értenem kereskedelmünk szakembereit is. Részükről ugyebár tökéletesen elegendő, ha az utolsó pillanatban teljesítik szerződésbeli kötelezettségüket. S ez az utolsó pillanat az én tüzelőm ügyében — ismétlem — december 31-e volt. Szilveszterkor pedig a hagyományos népszokások szerint mindenkinek és midennek mulatnia, szórakoznia kell. És kérdem én: ki látott már nótázgató, röhögő embereket brikettet hazaszállítani? Arra persze nem gondoltak az illetékesek a megrendelőlap aláírásakor, hogy december 31-e éppen Szilveszterre esik. fis arra sem, hogy újév után. január szürke hétköznapjain pedig majd más tűzkotró hobbysoknak szállítanak, mert számukra meg akkor érkezik el az utolsó pillanat.. . jó-jó, egyesek szerint pillanatnyilag szénmizéria van, s ilyenkor nem illik felhánytorgatni a kicsinyes egyéni sérelmeket. Azt tanácsolják, hogy mondjak le a költséges téli hobbymról, Belzebub és Lucifer pedig maradjanak veszteg a pokolban. Hiszen a valamikori tűzimádók se vitték sokra, s dicső elődünk, az úgynevezett ősember is nagyszerűen boldogult szén, brikett és tűzifa nélkül mindaddig, amíg a közvetlen közelében le nem csapott a mennykő. Egyesek szerint tehát megvárhatnám én is a legközelebbi mennykőcsapást minden különösebb kockázat nélkül, mert állítólag a csalánba úgysem üt bele. Addig pedig tornázzam sokat, hiszen a mozgás meleget fejleszt... Csakhogy az én panaszom a mértékletességre és higgadtságra intő felebaráti jótanácsok ellenére is jogos, mert nem újkeletű: nemcsak most, illetve nemcsak tavaly decemberben, hanem már tavaly októberben sem hozták el a tüzelőmet! Hogy miért? Talán csak azért, mert túlságosan udvariasan kértem, sürgettem — s mert a széntelep vezetője, a „nagyságos asszony" számára nem vagyok rokonszenves. Tavaly szeptember elején megrendelem az első tétel brikettet, amit a kölcsönösen aláírt megrendelőlap szerint október elején meg kellett volna kapnom. Ezzel kezdődött a kálváriám. Rosszat sejtve már szeptember végén érdeklődtem a hazaszállítás lebonyolítása iránt, a nagyságos asszony azonban csak a száját biggyesztgette: — Hm, tüzelőt akar. A rendes emberek még a tavalyelőtti maradékkal fűtenek, ő pedig már az ideit sürgeti. Fantasztikus, hogy mik vannak . . . Mentegetőtizni és könyörögni akartam, de ö egyszerre véget vetett minden további vitának: — Jöjjön be holnap korábban, kérem! És ezután nap mint nap ott ácsorogtam az irodája előtt, hajnaltól reggelig sorban álltam a tüzelőügyben hasonló sorsú polgártársaimmal együtt, hogy a nagysága kegyes színe elé járulhassak. Persze ő minden reggel elfújta a magáét, hogy „ma már meglesz, kérem.“ De nem lett meg ennek ellenére sem. Egy elegáns férfi azonban — akivel a szemünk láttára összecsókolódzott — azonnal megkapta a maga brikettjét. Holott e sze rencsés férfiú általában gázzal fűti lakását, csakhát a „nehéz időket élünk s biztos ami biztos" elve alapján harminc mázsa tüzelőanyagot behörcsögölt magának. Erélyesen szóvátettem a viszszás eljárást, mire a hölgy ismét megvigasztalt: — Nézze, előhalászom a sokaságból a maga megrendelőlapját, s ide helyezem a legelsők közé. Ez pedig annyit jelent, hogy ma vagy holnap már megkapja . . . Újabb hetek múltak el ismét a hasztalan várakozásban — és tüzelő nuku! A végén kitudódott, hogy új trükköt alkalmazott ónagysága. Eseteként minden követelődző megrendelőjét előre tette, s így a szüntelenül előre helyezett „elsők" mindig a következő elsők háta mögé kerültek s lassan minden nap utolsókká lettek. Kártyázott a szerződésünkkel a széntelep vezetőnője, játszott a pillanatnyi szorult helyzetünkkel, a nyomorúságunkkal. Most azonban — hogy jókor lekopogjam — már remélhetek. A nagyságos asszony ugyanis a túlfűtött irodájában, avagy otthon a túlfűtött lakásában súlyos influenzát kapott. A, helyettese pedig nagyon rendes ember, s neki semmi köze a protekcióhoz, a korrupcióhoz. De nem utolsó sorban remélhetek azért is, mert ha látni akarom a lángokban Belzebubot és Lucifert, a legrosszabb esetben elmehetek utánuk a pokolba! KOVÁCS GÁSPÁR egy kis A szokásos ebédutáni snapszer-parti elhúzódott egy kicsit. Rosszul járt a lap, alig haladtak előre. Béla osztott. Villámgyorsan kevert és ügyesen kiszórta a lapokat. Közben az órájára pillantott. Legfőbb ideje, hogy eltűnjek — gondolta. Nézzük csak . .. egész jő lapok, csak ez a zöld tizes... mindegy! Megkockáztatta a durch-ot. Elvesztette, és így az övé lett a csomó. — Szűzanyám, még meg kell borotválkoznom I — Ne félj, állítólag az asszony vár ... — Tehát hattól kilencig! — Mint rendesen, a tiéd a szoba ... — Ha esetleg segítségre lenne szükséged, a sörgyárban megtalálsz bennünket. — Köszönöm, nagyra értékelem baráti segítőkészséged, de egy nővel még könnyen elbánok. Na, én rohanok ... A cipőnek ragyognia kell! Gyors zuhany, rutinos borotválkozás. Dohányillatú kölni, egy kis szőlőzsírt a kiszáradt ajkakra. A vakító műselyem ing már megint nem száradt meg. Dühösen akasztotta vissza. Nóra megint morogni fog — rántotta össze a szemöldökét, amikor felvette skarlátvörös ingblúzát. Sötétszürke öltöny, díszzsebkendő, nyaksál, kalap ... Még egy pillantás a tükörbe... — Különb vagy, mint Valentino! — Bélucikám ... — Hülye buzisokl Becsapta az ajtót. Játékosan sietett le a lépcsőn. Az órájára pillantva kilépett a szokatlanul meleg februárba. Még gyalog odaérek ... Nóra a harmadik villanyoszlopnál állt. Türelmesen és magabiztosan várakozott, mint a Bizonyosság Istenének földreszállt angyala. Fekete sapka, kék kabát, csizma, kézitáska . .. Már megint az az undok sapka van a fején! — nyelte le mérgét a fiú, és megállt egy pillanatra. Tizenhat milliárd idegsejtjében hirtelen átcikázott egy lehetséges impulzus kombináció. Megdörzsölte a halántékát, de hiába igyekezett felerősíteni az ismeretlen eredetű ingert, a gondolat nem jutott el a tudatáig. Előre lehetetlennek ítélte a hosszú évek során kialakult önellenőrző program, amely szigorúan meghatározta a játék minden következő lépé sét. — Szervusz. — Szervusz, drágám. Vigyázz a rúzsra ... — Tudom . .. — Mutasd magad... Már megint nem mostad ki a fehér inge^ugye? — Kimostam. — Nem száradt meg? — Képzeld, nem! — A jövő szombatra majd kimosom máir én ... — Tudom, a jövő szombatra ... A lány belekarolt a fiúba, és elindultak a szombat délután kitaposott ösvényén. Sétáltak. Szombat van! Ma mindenki sétál. Ráérőn hullámzott a tarka tömeg. Egész kellemesen elcsevegtek az Iskoláról, a vizsgákról, a tanárokról, a lányokról és a legújabb tánczene számokról. Komolyan megvitatták AA, BB, CC, és XY születésének, gyermekkorának, serdülőkorának, szerelmeinek, házasságainak, gyermekeinek, válásainak, öregkorának és halálának problémáit. Beleültek kedvelt cukrászdájukba, megittak egy-egy kávét, és elfogyasztottak néhány süteményt. — Elhízol... — Te is... Nevettek. Utána mozi. A lány szerette a drámákat. Béla többször Is el-elszunnyadt, de az éber Nóra kíméletlenül oldalba lökte. A lány gyakran sírdogált a film alatt, és ilyenkor egész úton a diákszálló felé nem szóltak egymáshoz. Nóra szobája mindig tele volt lányokkal. — Megjöttek a szerelmesek! — mondta valaki. Néhányan elmentek, mások jöttek helyettük, és vidám csevegés közben fogyasztották el Nóra vacsoráját. Béla remek társalgó, rengeteg viccet tud és minden lányhoz van egy-két szava. Bókjait napokig nem tudják elfelejteni. — Irigyellek, Nórám . .. — Igazán? — kapta fel a fejét büszkén a lány. — Béluskám, udvarolj már nekünk is egy kicsit... Nóra, ugye megengeded? — De lányok, már igazán mennünk kell.... Végigsétáltak az üzletsoron. Minden kirakat előtt megálltak. Csupa hasznos, gyönyörű, kívánatos és szép holmi. Sokáig álmodoztak a színes neonfényben. — Gyere már! — Nézd, ezt a csodálatos pulóvert... — A múltkori szebb volt... — Istenem, nekem sohasem lesz ilyen... — Majd lesz... Egyszer majd mindenünk lesz... A portásnő már ismeri őket. Mosolyogva veszi el Nóra igazolványát.
