A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-11 / 32. szám
„A Korunk költészetéinek Az illegális Román Kommunista Párt irányítása alatt és pártfogásával 1925—1940 között Kolozsvárott megjelent legális marxista folyóiratban a „Korunkéban közölt szocialista forradalmi irodalomból készült válogatást jelentet meg a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó. A válogatás kiterjed a költészetre, a prózairodalomra, a kritikai cikkekre, o publicisztikára és a tanulmányokra. Most jelent meg a sorozat első kötete, „A Korunk költészete" címmel. A közel Hétszáz oldalas kötethez Méliusz József és Szász János írtak 10, illetve 42 oldalas tanulmányszámba menő bevezetőt. A könyvet olvasva, 121 költő 372 versét élvezhetjük, mindazt, ami a legjellegzetesebb, legérdekesebb, legértékesebb volt a két világháború közötti magyarországi, csehszlovákiai, romániai magyar költészetben, valamint a világirodalomban. A 121 szerző között hét csehszlovákiai magyar és nyolc cseh költő szerepel. Ezeknek - esztétikai, szellemi, társadalmi harcot kifejező - kereken ötven szebbnél-szebb versében gyönyörködhetünk. Közös vonásuk, hogy a „Korunk" hasábjain bátran és tehetségesen harcoltak a kizsákmányolás, a megalázás, a fasizmus és a háború ellen, ez mindennél beszédesebb, maradandóbb bizonyitéka a csehszlovákiai magyar költészet és a vele azonos talajon termett - tehát azonos problémákat feszegető cseh költészet testvériségének, valamint a proletár internacionalizmusnak. Abban a korszakban, amelyben proletár, antifasiszta költők versei önálló kötetekben vagy más folyóiratokban nem jelenhettek meg, a „Korunk" volt a szocialista forradalmi költők serkentője, fóruma, kritikusa. A „Korunk"-nak s főszerkesztőjének, Caól Gábornak eredetisége, marxizmusa nem volt más, mint a marxizmus-leninizmus esztétikai alkalmazása a sajátos valóság sajátos gyakorlatában. A „Korunk" költői alávetették a formát a tartalomnak, olyan új formák megteremtésével, amelyek az új tartalom legmegfelelőbb kifejezőinek bizonyultak. A „Korunk" költészete világirodalmi jelenség volt, a kor szocialista szintézisének lírája, s nemcsak hírnöke, hanem egyszersmind közvetlen előkészítője is mai szocialista realizmusunknak, szocialista költészetünknek, irodalmunknak. Gaál Gábort nem tévesztette meg, hogy az avantgardista áramlat a huszas évek után forradalminak tartotta magát. Jól tudta, hogy ennek az áramlatnak a lázadása a polgári irodalom és a polgári ideológián belül történik. De az ö éles szeme észrevette azt is, hogy az avantgárdból szerves út vezet a szocialista forradalmi költészetig. S amit a baloldali avantgardizmus nem tudott megvalósitani, azt megteremtette a szocialista forradalmi lira, a „Korunk" marxista dialektikus racionalizmusának költészete. Gaál Gábor a kíméletlenségig igényes volt önmagával szemben, közcsehszlovákiai vonatkozásai vetlen munkatársai közül pedig nemcsak hogy senkiből sem lett szellemi áruló, de sokan életüket kockáztatták, sőt feláldozták politikai meggyőződésükért. Munkatársai közül Antal Hjalmár, Berkó Sándor, Brossai Viktor, Erdélyi Ágnes, Fekete Ferenc, Forgács Antal, Korvin Sándor, Kovács Katona Jenő, Radnóti Miklós, Salamon Ernő és még sokan mások a fasizmus áldozatai, mártírjai lettek. Bárd Oszkár önkéntes halálba menekült a fasizmus elől. Arató Andrással az üldöztetés és ínség folytán elhatalmasodott tüdöbaja végzett. A kolozsvári „Korunkéban láttak napvilágot Berkó Sándor, Erdöházi Hugó, Forbáth Imre, Györy Dezső, Morvay Gyula, Szabó Béla, Szalatnai Rezső csehszlovákiai magyar költők szebbnél-szebb versei, hűséges tükörképét nyújtva a csehszlovákiai magyar irodalom haladó, antifasiszta, marxista költészetének. Ezzel párhuzamosan jelentek meg a „Korunk" hasábjain a testvéri cseh irodalom reprezentánsainak: Jaroslav Bednarnak, Petr Bezrucnak, Konstantin Bieblnek, Jozef Horának, Petr Krckának, Vitézslav Nezvalnak, Karel Tomannak, Jiri Wolkernak költeményei József Attila, Morvay Gyula, Berkó Sándor és Franyó Zoltán tolmácsolásában. Egyszerre jelentek meg a „Korunkéban József Attila versei és Illyés Gyula „Hősökről beszélek ...” című poémája, majd Benjámin László, Berda József, Darvas Szilárd, Déry Tibor, Erdős László, Faludy György, Forgács Antal, Gereblyés László, Hernádi György, Hollós Korvin Lajos, Karinthy Gábor, Keszthelyi Zoltán, Komját Aladár, László Gyula, Lukács Imre, Mária Béla, Pákozdy Ferenc, Radnóti Miklós, Szabados András, Veres Péter és más magyarországi írók, költők művei. A romániai magyar költők közül, a „Korunk" munkatársai voltak Méliusz József - aki hatalmas, értékes, közvetlen élményanyaggal jött haza Németországból, ahol szemtanúja volt a munkásosztály és a hitleri fasizmus nemzeti szocialisták nagyarányú összecsapásainak -, Salamon Ernő, Horváth Imre, Endre Károly és sokan mások. A világirodalom haladó szellemű, szocialista költői közül olyan kiváló mestereket szólaltatott meg a „Korunk”, mint például Rafael Alberti Louis Aragon, Johannes R. Becher, Bertolt Brecht, Stefan Heym, Szergej Jeszenyin, Vlagyimir Timofejevics Kirillov, Borisz Paszternak, Carl Sandburg, Paul Valéry, Walt Whitman, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Gaál Gábor éleslátásának beszédes bizonyitéka, hogy a „Korunk" már a harmincas években közölte Brecht költeményeit, akinek elismerése, jelentőségének, tehetségének felfedezése, kellő felmérése évtizedekkel később, jóformán csak napjainkban történt meg. A nagyon érdekes, élvezetes, rendkivül értékes kötet olvasása, alapos áttanulmányozása után, fokozott érdeklődéssel várjuk a „Korunk" irodalmának további három kötetét. DUNAJECZ LÁSZLÓ — Megérdemelted volna — folytatta Küllikki — hogy úgy járj, ahogy gondoltad ... megérdemelted volna. Érzed ezt magad is, ezért dühöngtél és ezért fenyegetőztél. Elhallgatott, Olavíra nézett. — Igen, a tisztaság! Nagyon helyes, hogy ez a fő követelésetek. De eszedbe jutott-e ma este, hogy kit kapok én, én, aki tiszta vagyok? — Ne kínozz! — jajdult fel Olavi kezét tördelve. — megértelek, gondoltam erre... ó, ól — Gondoltál... néha. Szóltál róla leveledben is, csak néhány szót, de ezek a szíved mélyéből fakadtak. Megértettem, hogy ezekkel a szavakkal bocsánatomat kérted és én elfogadtam mindent úgy, amint volt, mert elsősorban rád gondoltam, nem pedig magamra. De ma este... — Ö, Istenem ... ez a nyomorúság ... mindennek vége! — jajgatott Olavi sírásba fúló hangon és újra a haját tépte. — Ez az este, ez az este, ez volt a leggyönyörűbb álmom; sóvárogva vártam. Ügy éreztem, hogy végre önmagámmal is kibékülök. Tönkrement minden: koszorú és fátyol, remény és álom... az én nászéjszakám, az én nászéjszakám ... ez nem adatott meg nekem! Kínos fájdalmában a dívány karjára borult, és kétségbeesett zokogásba tört ki. — A te nászé jszakádl— szólt Küllikki re•** megő hangon. — Hány nászéjszakád volt már neked ... ? De az én nászéjszakám ... — hangja megtört — nem volt, nem lesz sohasem ... 1 Heves, fuldokló zokogás fogta el, a pamlag másik sarkába rogyott és reszketett egész testében. És a nászszobát könnyhullatás és panaszkodás, zokogás és sóhajtozás töltötte be és mélységes boldogtalanság. Küllikki egyre hangosabban zokogott, Olavi vonaglott és forgolódott kínjában, mint tehetetlen gyermek. Olavi összerezzent, mintha álmából riadt volna fel, amikor azt érezte, hogy vergődésében Küllikki mellé került. Lerogyott eléje a földre, átkulcsolta a térdét és a fejét az ölébe hajtotta. — ölj meg engem! — kiáltotta kétségbeesetten. — Először bocsáss meg és azután végezz velem! Mikor Küllikki a térdén érezte Olavi karját, megnyugodott és minden könnye, minden szenvedése elenyészett abban az ölelésben. — Miért nem felelsz? — kiáltotta Olavi. — Ha nem tudsz megbocsátani, ölj meg... vagy pedig megölöm én magamatl De Küllikki nem szólt egy szót sem. Előrehajolt, Olavi karja alá. dugta a kezét, gyöngéden felemelte a földről és forró öleléssel magához szorította. Meleg hullám csapott át Olavin. Átkarolta-Küllikkit, mint ahogy a háládatos gyermek öleli meg az anyja nyakát: — Szoríts nagyon! így megkapom mind a kettőt, amit kértem! Küllikki nem szólt semmit, csak ölelte. És egymás karjában nyugodtak sokáig, mint zokogástól elfáradt gyermekek. — Olavi! — szólt később Küllikki. — Mikor élettársadnak hívtál, azt mondtad, hogy nem a boldogságot fogom megosztani veled, hanem a szenvedést és a küzdelmet. — Az akkor volt — sóhajtott Olavi — de én mégis reméltem a boldogságot. — Az éppen a mi mai éjszakánkra vonatkozott ... ez volt a mi első szenvedésünk. — Amelyben minden elveszett... minden, minden! — Nem minden, csak ennek az egy éjszakának a boldogsága; minden egyéb megmaradt. — Nem, nem. Ne áltasd magadat... se engem. De mit beszélek magamról! Én megérdemeltem a sorsomat, de te, akinek ... — Egy szót se többet, Olavi — vágott közbe Küllikki — se most, se később. Én már elfelejtettem ... — Mindent? — Mindent... te éretted, Olavi! — mondta melegen. — Az ember nem mindig kapja meg egészen, amit remél... és ha nem tudtuk úgy kezdeni az életet, mint vőlegény és menyaszszony, megkezdjük, mint társak és barátok. — Boldogtalan társak ... 1 — tört fel a nehéz sóhajtás Olavi kebeléből. — És ők összeölelkeztek, mint két árva, tépett lélek, akik csak egymásban bízhatnak. — Olavi! — suttogta Küllikki egy kis idő múlva. — Pihennünk is kellene, te olyan fáradt vagy. Tekintetük egyszerre szállt a fehér ágyra és azután megdöbbenéssel — egymásra. És kiolvasták egymás szeméből, hogy mi megy végbe mindkettőjük lelkében. (Folytatjuk) /
