A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-11 / 32. szám
Líránk gazdagodása I «. Zs. Nagy Lajos: Tériszony Az igazi költők kezében az anyag, a gondolat és élmény, szikrázva felizzik és perzselve lángol. A mérlegelő agy, a megfontolás és okoskodás azonban könnyen lehűtheti a tüzet, lankaszthatja a lángolást. Pedig csak az a tűz és láng ragad el, amelyet vízióiban a szenvedést megpróbáltatott, s halált látott költő önt ránk; csak az a forró fény és szivárványozás köt le, amely a sorok közt és a sorok felett szikrázik és arra késztet, hogy behunyt szemmel is figyeljünk, együtt égjünk a költővel, gondolatainkban újjászülessünk a tűzvarázsban. Vajon hány hazai magyar költőnk tudja megtenni velünk ezt a varázslatot, szemünkre bocsátani a szép káprázatát? Bábl gondolatilag telített költészetében érzem, olykor Rácz nem egy míves szonettjében, Ozsvald érzékeny, finom halkságában, Tőzsér acélosan karákán soraiban, és most Zs. Nagy Lajos új kötete, a Tériszony verseiben. Zs. Nagy Lajos költészetének világa sajátos szépségű világ, sajátos egyéni jelleggel kibontakozó társadalmi háttérrel, de a gúny és irónia nehezen megközelíthető búvópatakjaival és nehezen átvilágítható barlangokkal is, amelyekbe érdemes leereszkedni Tizennégy esztendővel ezelőtt, egy teljes évtizeddel az Ének a tisztaságról című bemutatkozó kötete megjelenése előtt a Fáklya, akkor művelődés-politikai havi folyóiratunk hasábjain azt írtam róla, hogy meleg lírája, egyszerű hangulatos képei felfigyelni késztetnek. Fiatalságunk érzelmi világáról adott híradást olyan sorokban, amelyek a tiszta költészet jeleit mutatták. Mint lőtt sebből a kibuggyanó vér, úgy folyik fölénk az alkonyat. A napból egy haldokló szökött fény pírba vonfa halvány arcodat... A fák lombja vérvörösre izztk, elbarnul a szőke láthatár. Kéklő szemed kerekebbre nyílik, ahogy összecsukódik a táj. Füvek közt szendereg az este, homlokunkon elszunnyad a gond. Az álmos nap fekhelyét keresve reánk köszön, fó éjszakát mond. Menjünk mi is! Előttünk a város csendesíti lüktető szívét, jó éjszakát! Nézd, milyen homályos, — már csak arcod őrzi szép színét. Szinte hibátlan ez á tizenhat egyszerű sor. Kép, érzés, gondolat — minden tiszta összhangban van. Ígéret volt ez, jó elindulás, ám alig engedte remélni, hogy a halkhúrú kezdő idővel merészen merőben más hangokat üt meg és élenjáró költőnkké érik. Az 1964-ben megjelent Ének a tisztaságról című első kötete azonban meglepetést keltett, lényegesen többet kaptunk benne, mint amennyit vártunk. Oj kötete, a Tériszony újabb meglepetés: Zs. Nagy Lajos irőnikus hangvételű társadalmi költészetével felsorakozott legjobbjaink mellé és nem egy versével föléjük is nőtt. A Tériszony költője teljesen levetette az ötvenes évek kötöttségeit, a kezdet szólamszerűségét, a forradalmlság hevétől eléggé távolálló romantikáját, és ma igen rangosán szól önmagáról, kételyeiről, félelmeiről és tudatosabban, értőbben figyeli a világ dolgait. Stílusa árnyaltabbá, s gondolatilag korszerűbbé, maibbá vált, anélkül, hogy ebben a magvas, sokrétű modernségében absztrakt vagy abszurd eszközökkel élne. Kötete címadó versében kifejezőn üti meg az alaphangot: Fogjatok meg, izmos társaim! Túl magasra szálltak az egek: alattam a jeges csillagok, felettem a pikkelyes folyók, fogjatok meg, íme szédülök. Virágokat éget rám a nyár, s forró szelek szedik szirmaim. Úgyszólván végig csaknem töretlenül kitart ez a hang, mely különösen ott válik mellbevágóén eredetivé, ahol Irónia keverődik soraiba, mint például a századunkat dicsérő Vizparti ódó-ban: Dicsértessék, Huszadik Századi E bádogtetőt rendelted fejem fölé s körém eme deszkafalakat, melyek között vlsítnak álmaim. Nem kell hidak alatt hálnom, csatangolnom a szélben, meghúzódni árkok fenekén, huzatos kapualjakban ... Ám a vers végén gúnyos fintorral elcsattan a tüzes pofon: Teljes vagy, Huszadik Század, akár költőid árvasága. A Noé dala ciklusnak csaknem minden versében felcseng az irónia fölényes hangja, amely — Monoszlóy Dezső szemfényvesztő bravúrt és bukfenceket kerülő néhány szatirikus verse kivételével — egyedülálló egész költészetünkben, s a kötet maradandóságát biztosítja. A Karácsonyi strófák ban „sírnak hiszékeny jégcsapok“. Másutt a sok pocsolyát, mord tetőt, s a holtakat tisztára mosó hó: olvadékony ártatlanság, gyatra szüzesség, bűnök mocska fölött festék, hogy lessék a világ. játéknak hinnéd a fintorait, de nem játék szüli őket, hanem gyakran mélyből fakadó keserűség, mely Égő csipkebokrokat, az Otestamentum alakjait, Szulamitot, Tévedhetetlen. Bölcseket kelt életre, belevegyítve soraiba a modern ember irónikus, csipkedő gúnyját: Szulamit elnyúlva alszik a gyékényheverön, mint maga a mezítlen és hiánytalan Bölcsesség, mint a legfőbb Kinyilatkoztatás, a királyok királya meg tépi szakállát, „Megírtam, Szulamit! — dünnyögi szánalmas hangon, az asszony dühösen fordul az aranyos sátorlapnak, a mennyei reflektor a cipruslevelek résein át beragyogja okos tomporát, melynek kerülete, „mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű.“ (Virradatkor) A gúny és a fintor engedelmes költői eszköze, tehetségesen él velük és szívesen követjük, mert erőszakoltság nélkül valami újat ad, frisset és megnyerőt, ami konveniál a modern ember élet- érzésének, jó visszhanggal elfogadja, nem csupán mulattatja, ám gondolkodásra késztetve gazdagítja is. Ée nem kis érdeme, hogy biblikus képeivel, ótestamentumi utalásaival, groteszk egzotikumával nem zavar össze, hanem világos közérthető marad. A legjellegzetesebben talán Ártatlanok című versében habzik már groteszbe csapó irónikus fölénye: Légy alázatos, itt mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös, ártatlanok a vércsék és sasok, a tigrisek és a termeszek, ártatlanok a férgek és a kígyók, a fürészhalak s a cápák. Légy alázatos, téged szemelt ki a világ, hulló hajadból fonj kanócot, készítsd el a máglyát. A társadalmunk bajait, fonákságait, de megtartó erőit és szépségeit lázadó öntudattal elemző költő arcképét teljesebbé teszi néhány szép szerelmes verse, köztük A kert, melynek négy zárósora meggyőzően bizonyítják, milyen nagy utat tett meg elindulása óta: A kövek felhasadnak, ha fénye süt nyakadnak. De szádra tündökölve pereg a tiszta harmat. Zs. Nagy Lajos második kötetének megjelenését irodalmunk ünnepének tartom. Ehhez az ünnephez költészetének régi figyelője és becsülője egy intést fűz: a megtalált úton nem szabad megállni, de erőteljesen ki kell lépni rajta és sűrűbben kell megszólalni. Eszközei bőségesen megvannak hozzá és lehetőségekben sincs semmiféle hiány. Hiszen a már idézett Vízparti ódájában — némi irónikus hangvétellel — maga mondja, van kenyere, munkája, ha akarná, bora is lenne, a Század az ügyetlen álmodozó költő válláról leemelte a terheket. Az ünnepeket a világ rendje szerint hétköznapok követik, s azok Ismét ünnepet követelnek. Több ilyen ünnepet Zs. Nagy Lajostól és a többi írástudónktól líránk és szépprózánk további gazdagodására. EGRI VIKTOR VARGA LAJOS RAJZA 1
