A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-38 / 30. szám
A szegénység nem bűn és a tudatlanság sem az . . . De amit itt látunk, oz hihetetlen I Mocskos kéz, ótvaros arc, piszkos rongydarab, ócska edény, panaszos vagy gyalázkodó szó, képmutató és szemtelenül kihívó tekintet. . . Ki tehet köztük igazságot? Elég gazdag-e az állom, hogy eltartsa őket, amikor évról-évre gyarapszik a számuk itt Nagyidán és az egész országban? LEGYEN SZEGYENE AZ ORSZÁGNAK! Körűlözönlenek bennünket, hogy szinte mozdulni sem tudunk. A purdéknok csak a szemük fehérje és a foga villog fehéren. Fekete hajukat, ki tudja, mikor érte szappan, — Ide jöjjenek csoki Ezt nézzék megl — húz bennünket egy öregnek látszó asszony, okiról kiderül, hogy még csak huszonhét éves. — Nézze, hol lökünk I Két és félszer két és fél méteres viskó, a teteje csupa lyuk, mennyezete nincs, ablaka nincs, ajtaja rossz, padlója szemetes agyag. Berendezése jzár darab rongy. — Hányon laknak itt? — Tizenhaton! — számoljuk velük együtt. A nagyszülők, a szülők, a gyerekek és az unokák. — Hogyan férnek el itt ennyien? És min alusznak? — Hogyan? — vigyorognak össze. — Hát egymás mellett meg egymáson. Legalább nem fázunk. 'Egymással takaródzunk. — Hol itt a kút? Honnét hordanak vizet? — Kút nincs, a patakból iszunk! Egy fogation vénosszony cigarettát konyánál és közben jajgat: — Látják, ihogytan élünkI Ilyen kis odúkban. Fényképezzék csak le, és legyen szégyene oz országnak, hogy élnek itt a cigányok! — Aztán járnák legalább munkába? — Hát már hogyne járnának, de most éppen beteg az öregem, és sok a gyerek. Látják? és mind éhes, enni akar... Tizenhárom éves anyák állnak előttünk nagy hassal. Puffadthasú, leírhatatlonül piszkos kölykök hemperegnek a mocsokban olyan üvöltéssel, mintha a bőrüket nyúznák. Csípőjüket r.iszáló félmeztelen tízéves lányok. Szájukon vastagon a rúzs, piszkos ujjaik között cigaretta. Két-három-négy család egy-egy ilyen viskóban. A gyerekek itt nem gyerekek, ímert minden a szemük láttára játszódik le a születéstől a halóiig . .. itt nincs titok, itt mines gyerek, itt csak koravén fiatalok vannak, akik a szüleiket utánozzák. Azt csinálják, amit látnak! Az ötszáz ember közül csak ingihányan dolgoznak rendszeresen, a többiek csak annyit, hogy megkaphassák a gyerekek után járó családi pótlékot, vagy egyáltalán nem dolgoznak, mint az a fiatalember, akinek tizenhat élő csemetéje van. — Hát okkor miből él? — ö a legnagyobb dögös! - súgja a kísérőnk. - Kiássa a dögöket éjszaka, aztán abból élnek.- Menjenek az anyjuk ... - ordít a tizenhat gyerek apja. — Ne jöjjenek ide bámészkodni, mert baltával verem szét a fejüket! Menjenek, mert... — ordít vérbenforgó szemmel, de a többiek lefogják, A férfi, legfeljebb harmíncháram-hanmincnégy éves és tizenhat élő gyerek apja (három vagy négy meghalt), sehol sem dolgozik. Hogy ez a nagy család mit eszik, azt tudja az egész péró meg az egész falu is, Igén, akármilyen hihetetlenül is hangzik, a közeli baromfifeldolgozo üzemből hordja el éjszakánként a dögöket, meg az állami gazdaságból. Hogy hogyan szimatolja ki, hova ássák a döglött malacokat? Ez is nyílt titok. Többen megmondták a nevét annak az embernek, aki az állami gazdaságban dolgozik és pár koronáért elárulja a cigányoknak, hová ássa el a dögöket. Ez is jó kereseti forrás ... Az egész póróban alig von pár edény. Hol van itt csak annyi élelmiszer, mint amennyi egy 'közepes parasztcsalád éléskamrájában található?.. . Titok, rejtély, hogy miből is él ez a félezer ember. Itt-ott néhány ruhadarab, itt-ott egy két darab ágynemű, a legtöbb viskóban nincs ilyen „luxuscikk". Ezek az emberek valóban egy nagy-nagy szemétdombon élnek, melynek a területe körülbelül háromszázszor kétszáz méter. Az út másik oldalán lakik Putnoki Gyula feleségével és öt gyerekével. Ugyanolyan barna o bőre, mint a párában lakó fajtestvéreié, ugyanolyan ÉS A KIVÉTEL ...
