A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-07 / 27. szám

A Madách-slrbolt közelében megtépdesett alakot találtunk. Az első világháború végének sorsfordító napjait éltük. Mindjárt látszott a figurán, hogy a négyévesre nőtt háborús fa túlérett gyümölcse. Olyan potyósan barna, hul­­lottas, ütődöttes volt. Ritkamód keshedt kato­naköpeny takargatta körül. Fejét, a hosszú nyakán ülő borzas szőrmókot példamód el­használt, zsíros katonai csalamajka fedte. A szakállbozót Is egészen terjedelmesen lepte be orcájának behorpadt tájait. Csak üszőkkel küzdő, felparázsló szeme környékét hagyta szabadon. Túlon beszakadt arca volt az ember­­formájú látványnak. Éppen rágott valamit. A bőr ütemmel emelkedett, süllyedezett az or­cáján. Jobban odatekintettünk ijedelmünkben. Észrevettük, hogy bizony nem eszik őkelme. Halk fennszóval olvas. — Kimiféle lehet ugyan? — Hazatért hadifogoly. Mindenféle katonai tudáshoz értett többet­­kevesebbet Pócos Gyuri, ő adta meg a felele­tet. Az ő születési szakértelme, lévén édesapja a 25. császári és királyi, azaz közös gyalog­ezrednek hivatásos őrmestere, zupás, ám ezt szigorú megtorlás nélkül Gyuri előtt így ki­szólni nem lehetett —, tehát az őrmester fiá­nak nagy katonai tájékozottsága már akkor ki­tűnt, amikor még papírtoliakkal lobogó tábor­noki papírcsákóban, fakarddal és faparipán vezényelt bennünket, mezítlábasán botladozó hadseregét a réten. Később, az elmúlt tanul­ságos négy év alatt módfelett sokat tökéletese­dett is a szakértelme. Értett a sebesülési faj­tákhoz, a dumdumm golyókhoz, a pónilovak cipelte golyószórókhoz, a kitüntetések sokféle fokozataihoz. Eligazodott a szabályzatos egyen­ruhák, a zubbonyok paroliszínein, a kürtjelek tekervényes útjain. Zöld katonai ládában va­lóságos hadigyűjteményt őrzött otthon. Hegyes és tompa puskagolyók, bőrtokú olasz bajonett, rangjelző orosz vállpántok, Szavojai csillagok, apró ezredplakettek voltak a ládájában. Egyip­tomi cigarettás bádogdobozokban kasuhoz, az apró fekete, szögletes patikacukorhoz hasonló puskapor. A forradalom kitörésekor viaszos asz­talterítőbe csomagolva tizenkét kézigránátja is volt, elásva a tyúkól mögött. Űmaga egy évre rá, szép meleg augusztusi reggelen, az Ipoly mentén, nem is nagyon messzire Sztregovától, egy lábonálló érettsárga búzatábla szélében, ringó kalászok alatt, maradék öt kézigránátjá­val az övében, tagjaként a forradalmi hadsereg­nek, elesett. Sztregován még tudós katonai szakértőként méltatta közöttünk a hazatért hadifoglyot. — Ugyan vajon mit csinálhat itten? — Pócos Gyu­ri tudta a civilizálást is. — Olvas valamit. — Sugdolódtunk és borzongva néztük, hogy har­sogó mozdulatlanságában miként cselekszik a viseltes katona. A kriptafalhoz vetett háttal kényelmesen ült a nyershideg őszi sárban. Kály­hamelletti Sarosszékben szokásos így üldögél­ni. Eső szitált, sár párázott, érett alom indult korhadásnak körülöttünk. Ezidőtájt száradt le az utolsó levél is a háború fájáról. Szertehullott ágai csontszínben hevertek mindenütt a dider­gő földön. A pusztító nedvességben otthonos nyugalommal ült a földön az idegen katona. Kezén ujjatlan, foszlott kesztyű. Csupasz ujj­hegyei rongyos kis könyvet szorongattak a sze­me közelében. Mintha éhét csillapítaná, a könyvecskéből félhangosan táplálkozott. Di­dergésen, módfelett ijedten állottunk előtte, öt kisdiák, gyengeszárnyú, kíváncsi madarak, az élet repedésein beleselgető kíváncsiak vol­tunk. Tápláló magvakat keresgélő éhesek. Tud­ni akartuk, ki ez az ember. Az elmúlt napon koszorút fontunk, fenyőágból, bukszuszból, szü­léink kertivirágaiból, őszirózsából, azt hoztuk ide gyalogosan Madách Imre sírjához. Koszo­rúnkat rejtegetve, egymáshoz bújva álltunk a sztregovai sír előtt. A rongyos élőképet csodál­tuk borzongva. Ö is megtekintett minket. Vé­­gigsiklott a tekintete rajtunk. Becsukta könyvét, köpenye zsebébe csúsztat­ta, felállott. Tartalmatlan sovány tarisznyáját ráakasztotta a vállára. Bólintott felénk és nem nagyon sietősen kezdett elmenni. Dróttal fű­zött éhes bakancsaiban a csusszanó sárba ta­posott. Gyorsabb távozásba kezdett. Nehezen megszerzett nyugalmat cipelt a görnyedett há­tán. Hamarosan eltűnt az útmenti árokban. Felbukkanni láttuk mégegyszer, a falu felé .tartó lassú haladásában. Szótlan lelkesedésünk egyszerre akkorára növekedett, hogy szaladnunk kellett volna utá­na. Érjük be gyorsan. Kérdezgessük, feleltes­sük, beszélgessünk vele. Hívjuk magunkkal. Vezessük őt otthonunkba. Vitázzuúk vele. Gim­náziumi önképzőkörünkben beszéltessük. Mond­ja el, hogy mit s miért olvasott ilyen helyze­tében. Ijedten éreztük azt is, hogy igazában nem tudjuk, mit is kezdhetnének vele. Megijed­tünk, hogy elveszítjük a szemünk elől. Szalad­ni, csúszkálni, loholni kezdtünk volna utána, de csak álltunk a földbe gyökerezve. Előkapar­tuk a zsebünkből a Tragédiát, azt is elhoztuk magunkkal. Majd itt fennszóval olvasunk belő­le egy-egy kis részletet. Mindenki a maga ked­ves részét. Valósággal ülést akartunk tartani itt, vándorgyűlést, kevés résztvevővel, de töme­ges jószándékkal, a sír közelében álltunkban, ötünk együttléte, néhány napja, a megalaku­lás után is volt, jegyzőkönyv is, a pecsétet már megrendeltük. Egyetlen sor elolvasására sem tudtuk kinyitni könyvünket. Itt álltunk első nagy megmozdulásunk kellős közepében, ijedten. Gyorsan kellett cselekednünk. Rátet­tük a tömzsi koszorút a sírra. Az emlékező szavak bentrekedtek a torkomban, mellemben, szívemben. Még egy sietősét némán álltunk egyhelyben. Programunkat elveszítetten áll­tunk, a fpldet néztük, mintha ott kellene meg­keresnünk. Szótalan bánat szorongatta a tor­kunkat. Sietősen nekifogtunk a gyalogolásnak hazafelé. Éppen csak a hátunk mögé kerültek a falu házikói. Az országúton fegyveres katonák cso­portjára leltünk. Tollas olaszkalpagú leginoná­­riusok állták körül iménti rongyos ismerősün­ket. Jőarcú fiatal hadnagy kínlódott az elhasz­nált alak kihallgatásával. Rosszallóan csóválta a fejét. S hogy megálltunk mellettük, bosszan­­kodóan szólt hozzánk. — Mik maguk és hol jártak? — Diákok vagyunk és a sztregovai sír­bolthoz vittünk koszorút. — Ezt még elhinném, de ez a szökevény nem mond igazat. — Pócos Gyuri tudta most is, mit kell felelni előíráso­san. — Szökevény nem lehet, a háborúnak vége, csak hazatérőnek nevezhetjük — A had­nagy bólintott, így már talán megérthetjük egymást. A szaggatott ruhájú ember csak ál­lott hallgatagon. Elégedett szakállas arcán az igazmondás nyugalma látszott. — Ügy van, ahogyan a hadnagy úrnak elmondtam. Csör­­renő holmi után nyúlt a köpenyzsebe foszlá­nyaiba. Fakanalat, cigarettás bádogdobozt vett elő, s ezek nyomában előkerült a zsebéből a viseltes könyvecske is — Ez az a könyv, hadnagy úr. — A hadnagy átvette a könyvet és aggodalmas kíváncsisággal forgatta. Az agyongyötört, kínzott lapokat jól megnézegtte. Nekifogott, hogy beleolvas, de gyengén tudott magyarul és bosszúsan abba­hagyta. Hosszasan nézte a címlap betűit. Vé­gül mégis bólintott. Visszanyújtotta a könyvet és majdnem hogy panaszosan szólt. — Még ilyen csodabogarat nem láttam. Két krajcárt sem ér az ilyen ember. Senki se higgye, hogy egészen hitelt adok neki. Én ugyan műszaki ember vagyok, de azért átlátok a szitán. Azt állítja, és ez még igaz is lehet, hogy egyenesen Szibériából jön. A karanténben három hétig fertőtlenítették és figyelték. Mindez még stim­melhet. De aztán azt is mondja, hogy nagy ke­rülővel megy haza a demarkációs vonalon túli lakóhelyére. Tett egy jókora kerülőt és mit mond, miért. A könyv miatt. Ezt megkontrá­zom. A könyv vele volt a fogságban is, ott is mindig olvasta. Nem vitatom, nincs ked­vem hozzá. És hogy végül arra is kedve jött, hogy itt, a szerző sírjánál is olvasgassa. Ez már humbug. Legkevesebb, hogy át akar szök­ni a vonalon. Majd elkapják. Ha valami egyéb rosszban sántikál, méginkább. Végül mégis rá­fizet ... Én nem akarom kitörni a nyakát... — Át kell lépnem a határt — a rongycsomó és szörkupac így fordult felénk. — Ha ti diákok vagytok, bizonyítsatok nekem. Tanárjelölt va­gyok, fiúk. Három évi hadifogság után sikerült Talán feltűnt olvasóinknak is, hogy a novellát és regényt hova­tovább tel/esen kiszorítja a film­­novella, filmregény. A filmgyárak­ban elfogadott vagy már éppen készülő filmeket szerzőik irodalmi folyóiratainkban, napilapjainkban is közlik. Ogy érzem, helytelen lenne, ha a humor teljesen kö zönyös maradna az új irányzat iránt. íme — a filmkroki. Szoba. Két ablak. Két ajtó. Egy mennyezet, ugyanannyi padló. A reggeli napfény két ablakon Irendező figyelmébe) át tűz be széles, derűs pászmákban. A suga­rak írógépet világítanak meg. író gép előtt humorista külsejű egyén ül, és a billentyűket kopogja. Két kézzel. Néhány pillanatig csak a kezek láthatók. Modern, erőt és optimizmust árasztó mai kezek. Először egyik, aztán a másik. Hol egyik, hol másik. Amikor néző kel­lőképp elszédült, kezek tánca meg­szűnik. Humorista külsejű egyén papírt kihúzza az írógépből. Pa­pír, kéz, papír (rendezőnek: kéz ugyanaz, mint előbb). Humorista külsejű egyén kilép szobából. Ajtón át. Kilincs. Lépcső. Lépcső. Lépcső. Három emeletnyi lépcső. Utca. Középütt egy széles út­test, két oldalon két keskenyebb. A két keskenyebbet felül spárga köti össze. A madzagon száradó realista — vigyázat, nem natura­lista! — fehérneműdarabokat len­geti a reggeli szél. Lehet, hogy ez nem tipikus a Nagykorúira, de szerző sajnos mégsem tekinthet el a fehérneműdaraboktól. Ez mu­tatja, hogy a legjobb olasz neo­­realista hagyományokat követi. Villamos. Lábak. Lábak jól irány­zott, rugalmas mozdulatú bokák és tyúkszemek felé. Mozdulatokból erő és szépség árad Erő és szép­ség premier plánban. Humorista külsejű egyén ablak mellett. A reggeli napfény az ab­lakon (rendező figyelmébe) át tűz be. Ablak mellett mai életünk jel­lemző vonásai suhannak el: néhány téesz, valamivel kevesebb egyéni gazda, számos KISZ-fiatal az üzem­ben, egy-két huligán, nehogy azt mondják, hogy lakkozunk, és vé­gül realista fehérneműdarabok a kötélről újra belengenek. Vilamos megáll. Lábak. Ojra lá­bak. Humorista külsejű egyén két lába. Utca. Ház. Lépcső, lépcső, lépcső (a realizmus miatt lift nem működik). Csak a két lábat látjuk és a lépcsőt. Egy láb, egy lépcső. Egy láb, egy lépcső. Mikor néző már szédül, ajtó. Aj­tón fölirat: „Főszerkesztő.“ Humorista külsejű egyén mai modern keze és az ajtó. Kilincs, ajtó nyílik. Szoba. Két ablak. Két ajtó. Egy mennyezet, ugyanannyi padló. író­asztal előtt főszerkesztő, külsejű egyén. Kéz, fehér papírlap. Főszer­kesztő külsejű egyén olvas. Majd: Hang premier plánban: — De hi­szen ezt már egyszer leközöltük magátóll Másik hang déli megvilágítás­ban; derűs, a ma emberére jellem­ző életigenlés fűlt: — De nem fllmkroki formájában! Kép: róka. Egy bőrt húznak le róla. Kettőt, hármat, négyet. .. Kézzel. Kettővel. KERTÉSZ MAGDA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom