A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-07 / 27. szám

Csanda Sándor Ha egy csiga magas helyre került, elő­zőleg biztosan sokat csúszott-mászott. Ha az alárendelt okosabb főnökénél, legokosabban teszi, ha ezt mélységesen eltitkolja. A népvezérek közül azok a legrosszab­bak, akik a népben is a nép ellenségeit keresik. Az igazi zsarnok, amikor alattvalói el­... aforizmáit... len cselekszik, és akkor is azt hiszi, hogy azok javét szolgálja. ■ A modern művészet és a bűvészet kö­zött sokszor csak egy betűnyi a különb­ség. A legtöbb bűnösnek az a szerencséje, hogy először a saját lelkiismeretét öli meg. Az emberiség „született megváltói“ so- i haséin veszik észre, hogy elsősorban tőlük kellene megváltani az emberisé- i get. Ha nagyon gyűlölsz valakit, azon is gondolkozz, hátha nem benne, hanem benned van a hiba? Aki főnökének hízleg, nem neki akar jót tenni, hanem saját magának. Száz szónak is egy a vége; elvtársak, kezdjük hát ezzel a százegyedikkel! Ha valaki túlságosan dicsekszik magá­val, alighanem hiányosságát, kisebbségi komplexusait akarja ezzel leplezni. 11 hazajutnom. Ez a könyv mindig velem volt. Három évig egyedüli olvasmányom. Azelőtt is szerettem, mindenüvé magammal vittem. Nem adtam oda kölcsön senkinek. A táborban a többiek kenyérdarabokat adtak volna érte. Dohányt csavartak volna a lapjaiba és az egész müvet elfüstölték volna. Én inkább éheztem. Súlyos beteg is lettem, a tífuszos barakkban is mindig ezt olvastam. Meggyógyultam. Nem mondom, hogy ezért, de tény, hogy visszanyer­tem az egészségemet. Mi az emberi létezés? Mivégre van, mi a lényege, a tartalma, a lehe­tősége? Miért viseljük el minden kínját? Nekem ez a könyv adott magyarázatot. — Sok a szöveg, kamerád, — szólt közbe a hadnagy, — meggondoltam magamat. Nincs más hátra, mint hogy bekísérjelek. Nagyobbat kerültél hazafelé, mint gondoltad. Nagyon so­kat beszélsz. Most majd üldögélhetsz és olvas­hatod a könyvedet. Szegény feje akkor ijedten kezdett bizony­kodni. — Kérdezze meg ezektől a fiúktól, hogy annyira hihetetlent mondok-e, engedjen haza, hadnagy úr. Sok dolgom van még nekem és várnak az enyémek. Errefelé ment egy fogoly­társam és akkor eszembe jutott, hogy Sztre­­gova is errefelé esik. Hálából jöttem errefelé. Feleségem, öreg szüleim várnak. Nézzenek rám, koldusnál nyomorultabb és belül annál is tépettebb vagyok. Étel Is régen került be­lém. Azt még csak elviseltem... — És akkor mit nem tudott elviselni? — Azt, ha nem jö­hetek errefelé. Ha a katedráról mondanám nektek, tudom, hogy nem hihetnétek el. De én illusztráció vagyok. A tragédia összes képein keresztül vándoroltam idáig. — Gyerünk — szólt a hadnagy, — elég volt. — Megfogta emberünk karját és unszolva ta­szított egyet rajta. A szőrmóknak reszketősen csapkodott a keze. Kapkodó csukladozás tört elő a torkából. Bizonykodva markolászta a zub­bonyát a mellén. Meggyúladt szemét hirtelen eloltották megeredő könnyei; Egyszerre támadó erővel álltunk a pártjára. Odatolongtunk a hadnagyhoz, körbevettük, egyszerre magyaráz­tunk neki. — Ez az ember azért szökött érre­­felé, ha szökött, s ha ugyan szökni akar, mert meg akarta látogatni, miként mi is, a Madách Imre sírját. Itt nyugszik, aki ezt a könyvet ír­ta. Nálunk is itt van, a zsebünkben. Koszorút is hoztunk ide. A tanár úr első útja ide veze­tett. Ha a helyzetét tekintjük, ebben a cse­lekedetében minden benne van, ami ebben a könyvben. Ne bántsa őt, hadnagy úr. Senkinek sincs jogában bántani 6t. Inkább hinni kell ne­ki. Mindenki higgyen ennek a kettőnek, a ron­gyos embernek és a rongyos könyvnek. Mert képzeljük csak el, hogy milyen ember is mi­lyen könyv lehet ez ... — így és hasonlóképpen kiáltoztunk, túlszárnyalva egymást a könyör­gésben. Nagy tudású katonai szakértőnk járt elöl a szavaskodásban. Ogy kiáltozott, hogy magunk sem tudtunk hová lenni a csodálkozás­tól. — Inkább magunkhoz kellene ölelni őt — kiáltotta. — Inkább le kéne térdepelni a sze­gény tanár úr előtt — mondotta kiáltó sutto­gással. S hát még amit szavai kíséretében meg is cselekedett. Mindnyájunk ijedelmére térdre esett a bőven latyakos úton. Ez a katonai szak­ember! Ez a filozófus, teoretikus, szociológusi Maga is tanárnak készülődő éles elme! Nem mást tett, letérdepelt a hadifogságból megjött rongyos előtt. Nagyszerű gyerek volt ez a Pócos Gyuri. Fény­lő készséggel esett térdre akkor Sztregován a hadifogoly tanár úr keserves szoboralakja előtt. Később, rá egy évre, eszünkbe jutott mindez. Azon a forró nyáron, kívül s belül lángolásunkban, ott a kedves Ipoly partján. Varga Lajos rajza Amikor körbetérdeltük a Pócos Gyuri elesett soványka testét. Nehezen cipeltük be az érett búzatábla tövébe. Keskeny vállunk sajgott a manlicher nehéz súlya alatt. Mellünk még na­gyobb belső súlyai a földhöz vágtak bennün­ket. Csalánszövetű rongyos katonaruhában fe­küdt előttünk okos társunk élettelen vézna­sága. Valamelyikünk felcsukló hangon emlí­tette meg Sztregovát, a hazatért hadifoglyot, körülötte kavargó érzelmi viharunkat, a min­ket ért értelmi villámcsapást, az emberi tra­gédiát. A hadnagy akkor hátralépett az előtte tér­deplőtől és ijedten kezdett kiáltozni. — Hord­játok el magatokat... Már jóllaktam vele­tek ... Nincsen szükségem semmiféle cirkusz­ra ... Takarodjatok haza... Maga krampusz hordja el magát... A demarkációnál nem le­het úgy feleslegesen lófrálni... Tűnjön el, ma­ga csodalény ... Otthon pedig először szedje rendbe magát... Borotválkozzon meg, így nem járhat az emberek között... Civilruhát vegyen, kaphat akár az ócskásnál is... Hallja-e, sze­rencséje van magának, de nagy szerencséje ... No menjünk békével... — És elvezette a jár­őrt a falu felé. Talán elment ő is a sírhoz. Távozása közben többször is hátratekintett... A falu szélénél, a szélső ház tövéből, s.ezt még jól láttuk, a kezével intett felénk. Integettünk neki mi is boldogan. A rongyos ember szótlan búcsúzkodását is kalimpáló szívvel fogadtuk. Reszketve láttuk, hogy miként mosolyog fájdalmasan. Indul el hallgatagon, távozik boldogan. Néz ránk vissza ő is, hosszasan. Nehéz mozdulattal még egy­szer int felénk. Folytatja tovatűnő, beszédes szótlanságát. Bólint azután látatlanul, szomor­kás mosolygással. S jól láttuk, hogy testi tá­volodása miként ér véget a nedves ködökkel küzdő esti szürkületben. Azután mégis csak a szemünk előtt maradt továbbra is. A lába alatt az út hirtelenül meredeken folytatódott. Köny­­nyedén sietett fel az emelkedőn. Hátratekintő aszkéta arca fényesen mosolygott vissza reánk. Olyannak tűnt előttünk, mint akit a földi léte­zés legnagyobb teljessége és legigazibb dicső­sége ért. Ilyeténképpen megtudtuk, hogy nagy magasságokba emelkedhetik a kínszipolyozta ember. Orcája, ha még olyan behorpadott és bozótos, elsápadott és ráncokbántotta is, szerte­ragyog a föld valamennyi országa fölött. Fény­lik, tündököl, olvadt napsugár. Egyszerre for­rósító és hűsítő, sziklakemény és folyékony látomány. Ragyogásával bevonja és palástnál szebbé teszi a tépett rongyokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom