A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-07 / 27. szám

Nyílt levél Ivon Horgashoz!

Válasz Ivan Horgasnak a Nővé slovo 3. számában megjelent cikkére

A Hét 16. számában megjelent válaszcikkemnek a lényege pontosan az volt, hogy a nemzetiség saját maga alakítsa a sorsát, ami azt jelenti, hogy a szlovákiai magyaroknak ne Magyarország diktálja, mire van és mire nincs szükségünk. Mert ha ez nem égy lenne, ha az úgy lenne, ahogy ön állítja, akkor... Magyarországon 1956 után valami olyasmi volt kialakulóban a politikai életben, amely számunkra is szimpatikus volt, hiszen szlovák lapok cikkeztek is róla, tehát valami olyasmi, ami a mi demokratizáclós folyamatunkhoz volt hasonló, de ebből nem következett, hogy a magyarországi publicisták tollúkra tűzték volna a témát: mi is van a határokon tül élő magyarokkal? Pedig ha Európának ebben a térségében ez valahol felvetődhetne, akkor elsősorban is Magyarországon, hiszen a határokon túl Romániában hivatalos statisztikai adat szerint több mint másfél millió magyar él, Jugoszláviában kb. fél millió, Csehszlovákiában több mint fél millió (de az ön logikája szerint lehet több Is, tetszés szerint akármennyi, ahogyan megsaccoljuk). Azért is tollúkra tűzhették volna ezt a témát, mert amint az már kiderült illetékes helyeken, a magyarokat is érték súlyos deformációk, tehát lehetett volna a pestieknek miért kiabálni, de nem kiabáltak, mert a mi ügyünket Csehszlovákia belügyének tekintették. És ez volt a helyes. És erre nem is érdemes több szót vesztegetni. Néhány kitételével azonban foglalkozni szeretnék. A többi között azt írja: „Meggyőződésünk, hogy Magyarországon a szlovák elnikum ugyanúgy fejlődhet, mint Csehszlovákiában a magyar etnikum“. Erről a fejlődésről konkréten csinf~mrhyít: á~ szlovákiai összlakossághoz viszonyítva 1921- ben 21, 1930-ban 17, 1950-ben 10 és 1961-ben 12,7 % a magyarok száma. Kívánom HargaS elvtársnak, hogy a magyarországi szlovák etnikum ne így fejlődjék! Rosszat akarna az ott élő szlovákoknak, ha ilyen fejlődést kívánna nekik... És hogy a szlovákiai magyar etnikum lemorzsolódása miért fest így, itt kellene a dolgok gyökeréig ásni. Legnagyobb a lemorzsolódás 1945—50 között, az okát tudjuk, hogy miért, és hogy 1961-ben sem sokkal jobb a helyzet, az körülbelül azzal magyarázható, hogy ugyan gyakorlatilag 1948 végén megszűnt a deportálás, de az iparpolitika következtében — magyar vidékekre nem építettek ipart — a munkaerő elvándorlás tovább tartott, mentek a magyar munkások zömmel a színtiszta szlovák vidékekre, meg Csehországba munka és megélhetés után. Mentek sokan szlovák munkások is... Csehországba! Tudjuk, hogy Osztraván kb. 30 000 magyar bányász dolgozik. Azt Is tudjuk, hogy anyanyelvi kultúrájukkal senki sem törődik. Előadást nem hallgatnak anyanyelvükön, világnézetük alakításával és szakismeretük gyarapításával ilyen értelemben senki nem törődik. Ezek közül a bányászok közül sokan letelepedtek, családot alapítottak ott, még senkinek nem jutott eszébe magyar iskolát nyitni gyermekeik számára. Évekkel ezelőtt ugyanis a magyar iskolaügy helyzetével kapcsolatban az volt az érv: „ha a szülők kérik!“ Hiába mondtuk} akkor mire jó az iskolaügy, intézzék a szülők az Iskolaügyet... De tudjuk, hogy például Ziaron is sok magyar dolgozik és semmilyen kulturális ellátásban nem részesül. A Kelet-Szlovákiai Vasműben is nagyon sok a magyar, de nem lehetett beláttatni az üzem vezetőivel, hogy legalább egy bő választékú magyar könyvtárat nyissanak számukra. És folytathatnám a gondolatot tovább, hiszen nagyon sok magyar telepedett le színtiszta szlovák vidéken, ipartelep mellett, s fáj-e az valakinek is, hogy ezek a magyar szülők nem tudják magyar iskolába járatni a gyermekeiket? Pedig talán ott is akadna 8—10 magyar gyerek, akik anyanyelvű iskolában tanulhatnának. Vajon a demokrácia itt nálunk Szlovákiában azt fogja-e majd jelenteni, hogy mi is törődhetünk azokkal a magyarokkal, akik szlovák vidéken telepedtek le, alapítottak családot? De kérdem én: ki engedi meg nekünk, hogy Ziaron magyar iskolát nyissunk? Egy másik helyen azt idézi cikkemből, ami a sátoraljaújhelyi szlovák gimnáziumra vonatkozik. És így reagál: „Nos, ez aztán az érv, amely előtt le a kalappal! Vagyis hogy Sátoraljaújhely ... Aha ... Nos, kedves Mács József . . . Sátoraljaújhelyen jelenleg két tantárgyat tanítanak szlovákul: a szlovák nyelvtant ás a szlovák irodalmat... Ezért a két tantárgyért nem lett volna érdemes annyi erőJLkifejteni, nemde?“ Nem vitatkozni

A Hét irodaimi melléklete 27.

akarok ezzel a megállapítással. Egyet akarok érteni vele. Egyet azonban szeretnék leszögezni: tudomásom szerint azt a gimnáziumot ott senki nem akarta, a szülőknek eszébe sem jutott kérni, minisztériumi, tehát felülről történő utasításra nyitották meg és aztán toborozták bele a gyerekeket. Azért kell egyetértenem az idézettel, mert én hazai példával szeretném megtoldani a sátoraljaújhelyi példát. Surányban is van egy úgynevezett magyar közgazdasági szakközépiskola, ahol csupán a magyar nyelvet és irodalmat tanítják magyarul, minden más tantárgyat szlovákul. Amit ott kifogásol, itt is több helyen így van. Á Hétben én is azt írtam, hogy helytelenítem, ha magyarországi szlovák gimnáziumban magyarul tanítanak, mert azzal sem értek egyet, hogy a mi magyar iskoláinkban a szlovák nyelven és irodalmon kívül még más tantárgyakat is tanítsanak szlovákul. És éppen azért lenne jobb, ha a saját házunk táján sepergetnénk. Mert itt még olyasmit is meg kell említeni, hogy a magyar nyelvű tanoncképzés nálunk a mai napig sincs megoldva, a kőművesnek, az asztalosnak és minden iparosnak a szlovák nyelv elsajátítására van szüksége, hogy falat rakni és gyalulni tudjon. Pedig ez nincs egészen így! És még valamit a reciprocitásról. Lehet, tájékozatlan vagyok, de úgy tudom, hogy ez reakciós szemlélet. A fasiszta szlovák állam is ilyen szempontot érvényesített. De erről sem érdemes sokat beszélni, sokkal inkább arról, hogy ezideig senki nem magyarázta meg konkrétan, hogy a reciprocitás elvét hogyan értelmezzük. Mert mondjuk, él itt hivatalosan 537 000, magyar, Magyarországon 31 ezer .szlovák. Tehát akkor, ha Budapesten nyitnak egy szlovák Pedagógiai Főiskolát, Itten nálunk is .nyitnak. .17 magyar főiskolát? Tudniillik mi több mint tizenhétszer vagyunk többen, mint a magukat hivatalosan szlováknak valló szlovákok Magyarországon. így kell értelmeznem a reciprocitást? Ha nem így, hogyan? És visszatérve még Sátoraljaújhelyre, az iskolaügyre. Higgye el, Hargas elvtárs, itt Szlovákiában is sok olyan többségében vagy tisztán magyar falu van, ahol megszűnt a magyar iskola. Olyan is van, ahol nem is volt, a szülőknek nem kellett. Mi a véleménye erről? Mit csináljunk mi egy olyan szlovákiai magyar faluval, ahol a szülők nem akarnak magyar iskolát? És mondjuk mit csináljanak a magyarországi iskolaügyi szervek az olyan szlovák szülővel, amelyik nem akarja a gyerekét szlovák iskolába járatni? Nekünk itt azt mondják, ne merészeljetek agitálni, a szülő szuverén joga, milyen nyelvű iskolába járassa a gyerekét! ön szerint helyes-e ez az elv? Ha nem helyes, győzze meg erről az iskolaügy vezetőit! Én inkább úgy nézek erre a dologra, és ne haragudjon az őszinteségemért, hogy a „reciprocitás elvének“ bevetése csupán azt a célt szolgálta, hogy fékezzék vele a mi ügyünk kibontakozását. Ugyanis nem lehet azt kívánni a másik féltől, hogy kényszerítsen valamit, amit a szülők esetleg nem akarnak! A másik fél ebben az esetben Magyarország. Ugyanis ha akarnák, kérnék is, kérérsüknek visszhangja is lenne, tehát tudnánk is róla, és meggyőződésem, meg is kapnák, amit kérnek. Én abban a bizonyos cikkemben pontosan azt írtam, sajnos elkerülte a Hargas elvtárs figyelmét, hogy kérjenek a magyarországi szlovákok és kapják is meg, amit kérnek, de ne innen és mások kérjenek az ő nevükben. Mert akkor viszonzásképpen a magyarországiak fognak kérni ezt-azt a mi nevünkben, és akkor a játékból mi kimaradunk. Rólunk beszélnének megint, és nélkülünk, mint már annyiszor a történelem folyamán. És abból nem származna sok jó és főleg megnyugtató eredmény. Én ugyanis nem hiszem el, hogy a budapesti vagy a kecskeméti magyar, és fordítva, Jobban tudja, mire van itt nekem szükségem, mint én. Azt hiszem, ezt Hargas elvtárs spin gondolja másképp? Illetlen egy kisebbségbélinek a nagyotmondás, mégis megkockáztatom: én a dubőeki vonal győzelmében a háború utáni legnagyobb felismerést látom, vagyis a nemzeti érdekeket sértő deformációk megszüntetését. Tdniillik szocializmus vagy nem szocializmus már régen nem képezi a viták tárgyát (szocialista országokban), ötvenhatban Magyarországon is rögtön bekövetkezett a nagy felocsúdás, amikor Mhidsze.httvy a rádió mikrofonjához lépett és bejelentette, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen. A nemzeti érdek viszont a szocializmussal egyetemben szent' és' sérthetetlen, mert a szocializmust nem azért találták ki, hogy a szlovák ne legyen szlovák, a cseh cseh és a magyar magyar. Veres Péternek igaza van abban, hogy a nemzeti érzés sokkal mélyebb érzés a vallásos érzésnél. És sajnos a háború utáni politikai alakulás ezzel nem számolt. Valahogy leegyszerűsítette a dolgot, munka van, kenyér van, emelkedik az életszínvonal és a nemzetiségi kérdés csak tizedrendű kérdés. Holott nem így volt, mert mi neui másoknak, hanem magunknak, a szlovákoknak, .cseheknek, magyaroknak, ukránoknak, lengyeleknek és németeknek építettük a szocializmust. Ok építették maguknak. Mi építettük magunknak és a gyermekeinknek. A nemzeti érzés viszont nem csupán a nemzetek sajátja, a kisebbségeké is. Ezért nem frázis, hanem nagyon is átgondolt, amiről Zora Jesenská is írt, hogy több nemzetiségű országban a demokrácia fokmérőié a kisebbséghez való viszonyulás. Mi annak örülnénk például, ha nem Kellene kérnünk semmit, ha a szlovák elvtársak jönnének, még erre és erre, ilyen és ilyen szervre, intézményre van. szükségetek ahhoz, hogy nemzeti kul túrátokban kiteljesedhessetek.” Nem tudom, így van-e, de a demokrácia értelme itt kezdődne valahol. Eddig az volt a gyakorlat, szocialista hazafi vagy, arról soha senki nem beszélt, hogy a szlováknak vagy a magyarnak miből fakad a hazafisága. Frázisból, vagy az őt körülvevő valóságból? És így lehetne folytatni tovább ... De már így is hosszúra nyúlt a cikk. Befejezésül már csak annyit, hogy nagyon örültünk Michal Cliorvát cikkének, amit a Predvoj közölt. Nagyon sok becsületesen dolgozó, termelő magyar a szíve fölött hordja. Hálás minden leírt szóért, mondatért, azoknak, akik nemcsak a munkához való jogát ismerik el, hanem bennünk is az érző, a gondolkodó, a kulturálódni vágyó embert látják! És bocsánatot kérek atfój p másik Ivan Hargaától, akit Önnel összetévesztettem. MÁCS JÖZSÉF