A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-21 / 29. szám
Péneí Györgyvénéi Láttam én Láttam én a pusztaságot, a háború vad pusztítását, letarolt erdők bánatát, göcsörtös ágak csnnkaságát. A csendnek mázsás súlya volt, fojtogatott a puszta lét, s a fölsebzett föld hallgatott, takarta volna szégyenét. Az úton döglött lő hevert, szétdúlt hasából belei kifolytak, nem is ló volt már, nem ló volt, inkább valami szörnyű álomkép, amit magában hord a hajszolt lélek és egyszerre csak alakot ölt, nem tudja elkapni szemét. Láttam én a pusztaságot, a háború vad orgiáját. Parasztház. Szükség-kórterem. Haldokló gyűri szalifia-ágyát. Szeme kifordul, anyját hívja. Szidva kérleli istenét. Hörög. Pokrócot dobnak rája. Kint füstölögve forr az ég. Holtak, félőrült sebesültek. Dől a szekér szekér után, úgy rakják hasábba őket, ahogy téli erdőn a fát. Ö, rettenet! A lélek útján még egyre ott vonul a had. Húsz éve? Több? A szorgos holtak fáradhatatlan bomlanak. Valamim elveszett Valamim elveszett: jóságom egy üvegdarabja. Hol a gyűrű? Be szomorú. Üres a foglalatja. Hol van a szó, anyám szava? A messzeség felitta. Hol van a szó, hol van a szó? Nincs aki visszahozza. Hol van a nyár? Egy kisfiú játszik az út porában. Hol van a nyár, a régi nyár? Az emlék pitvarában. Hogy hull a lomb, hogy hull a lomb. Oly bánatos az este, fehér rózsákat bont a dér, a hegyeket megeste. A fák felett, az ég alatt a felhők hogy vonulnak, az éj sötét, az éj ölén a kunyhók meglapulnak. Elalvőban a lámpa is, oly füstösen kacsingat, hol van anyám, hol van anyám, aki álomba ringat? Hol van anyám? A széf zizeg s a mese felparázslik, már álmodnám, a szívemmel bús tündér keze játszik. Hol van anyám, hol van anyám? Az évek szállnak egyre, többé már föl sem ébredek, elalszom mindörökre Alkonyi dal Szeretem a tágas zöld mezőket s az árnyas utakon tűnődő szeretőket, az alkonyat, ahogy puhán körülfolyja a fákat, s a távoli, halk melódiákat. Szeretem a csillagok törtfényű remegését, a pehely-békét, hogy ha a szívemre száll, s az alvó vágyak sejtelmes ébredését, mikor az idő csendesen megáll. Eső Eső kopog. Az ablakon kiveri ritmusát. Borzong a hársfa. Hallgatom konok panaszszavát. Alkonyodik. Már bennem is kihúny a gond, remény. Darabokra törik szívem, e rossz cserépedény. I« mám Dsd a tűzpiros i — A Nagymocsár partjára! — kiáltották a tenyők és csodálkozva néztek egymásra, meg Olavira. Majd diadalmas öröm áradt el arcukon. — Sok szerencsét! — kiáltották egyszerre valamennyien. — Sok szerencsét! A siker ácsolja össze házad falát és boldogság boruljon fölé tetőnek ... íme, akad bátor ember, aki életet kezd az erdőben! — Üj életet akarok kezdeni! — De nem tartanak-e bolondnak az emberek? — Nem tudják, hogy mit akarok, nem tudnak terveimről — felelte Olavi. — Ez a legjobb! — mondották a fák. £s beszélgettek a Nagymocsárról és a nagy csatornákról és a mocsárparti föld minőségéről és Olavi terveiről. A fejsze magasba lendült és lecsapott, a forgácsok szanaszét repültek, az erdő visszhangzott és a csevegés folytatódott. És közben oly gyorsan elrohant a nap, hogy Olavi egészen elcsodálkozott, mikor észrevette, hogy alkonyodik. — És az eredmény ... ? — érdeklődtek a fák. Olavi egyik törzsről a másikra ugrott és megszámlálta a fenyőket — negyven darab volt összesen — és mosolygott. — Holnap még mindenesetre eljövök! — mondta vidáman. — És ha eljössz holnap, eljössz máskor is — szóltak a fák. — Viszontlátásig! Olavi vidáman fütyörészve ment haza. kép zeletében már majdnem készen állt az űj ház; álltak a gerendafalak s föléjük borult a tető váza. És az öröm annyi erőt és tartást adott, hogy Olavi úgy érezte: a mai napon csontváz fejlődött ki a belsejében. Egyesülő ösvények Küllikki! Bizonyosan elcsodálkozol, hogy annyi év elmúltával végre levelet kapsz tőlem Végre, hisz nem tudom biztosan a címedet sem: „Küllikki“ vagy-e még, vagy talán „az meg az“, akit én nem ismerek. Mert büszke vagyok és nem akarok megtudni rólad semmit senkitől, csak tőled magadtól. De a dologra! Nem szakadtam el tőled sohasem egészen, nem, hiába akartam Megpróháltalak elfeledni, ki akartam törölni lelkűmből az arcvonásaidat, de te nyomon követtél faluról falura, évről évre, és most az utóbbi időben szemem előtt lebegtél szüntelen. A te baráti gondolatod volt-e, amely így kisért engem, vagy az én rossz lelkiismeretem, vagy másik énem, amelynek szüksége volt reád, és amely az egyedüllét óráiban szüntelenül téged hívott, bár mindent megtettem, hogy elfojtsam a szavát Nem tudom. Csak azt tudom, hogy elbúcsúztam a zuhatagoktól és megjártam vándorutatnat, és visszatértem a szülőföldemre. Beismerem nyíltan, hogy fáradt voltam és összetört, megtépett és agyonmarcangolt, mikor hazatértem, hogy utoljára lássam anyámat és hogy kiksérjem a temetőbe. Nem tudom azt mondani, hogy most sokkal jobban vagyok, de egy kevéssel mégis. Valamit érzek bensőmben, ami növekszik és küszködik és remélhetem, hogy ebből lesz valami. És ez már valami. Most éppen kunyhót építek magamnak és ehhez egy nagy terv fűződik . . Valami hiányzik nekem munka közben. Napról napra egyre nagyobb szükségét érzem egy barátnak és élettársnak, akit tisztelni tudnék, akiben megbízhatnék teljesen. Szükségem van egy élettársra . . nem, hogy a boldogságot folytassuk, hanem, hogy együtt szenvedjünk és küzdjünk. Nem tudod elképzelni, Küllikki, hogy az utolsó időben mily sokat szenvedtem, kétkedtem és gyötrődtem a szívem mélyén. Van-e egyáltalában jogom, hogy társat követeljek magamnak? Tudok-e neki ígérni valamit? És kinek? . . Küllikki. te ismersz engem annyira, hogy tudod és sejted, mi minden foglaltatik ebben az egy szóban. Nem volt az kicsi, nem volt az könnyű kérdés. Most azt hiszem mégis, hogy magammal teljesen tisztában vagyok. Ezért kérdeni: van-e bátorságod még egyszer elindulni énvelem — nem egy folyón, hanem olyan úton, amelynek vége sem látszik? Nem ígérhetem, hogy egyszer majd szerencsésen partot érünk, de azt ígérem, hogy ha kezed még szabad és azt te szabadon és bizalommal nekem nyújtod, én sohasem fogom elengedni — akárhogy is alakul az élet. Azután: van-e bátorsága Mojszio leányának ahhoz, hogy szegény ember felesége legyen, mert egy kunyhón kívül semmi mást nem tudok és nem akarok felajánlani neki? Ha van bátorságod, akkor, úgy hiszem, nekem is lesz bátorságom mindenhez. És még: hozzáfűzöd-e sorsodat az enyémhez? Vagy talán megvetsz engem? Nem akarom védeni magam, úgysem volna hasznom belőle, mert tudom, hogy ez semmi befolyással nincs elhatározásodra, hanem egyedül az dönt, hogy milyen véleményt alkottál magadnak rólam, mint emberről. Egyet mindenekelőtt: se szánalom, se alamizsna! Tudom, hogy egyikünk sem ad és nem 1«
