A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-21 / 29. szám

íonáltattam. Egész nap lestem az ajtót. Álmomban felsírtam, a saját sírásom ébresztett fel. Rossz, ha az apa nem jön be. Úvódában van a gyerek. Nem ütött arra a csibészre. Szelíd, csendes, órákig elnézi, hogyan mászik egy csiga a fűszálon, hogyan cepekednek a hangyák az óriás morzsákkal. A keresztelő ... Taxin érkezett, megrakodva, mint egy Mikulás. A gye­reknek selyempaplan, nekem zöld orkán, meg mindenféle butéliás borok. Már volt egy kis nyomás benne. Felköszöntötte a fiát, ifjabb Lajosnak szólította, pedig Zoltán a neve. Énekelt, táncolt, csuda kedves tud len­ni... A konyhában elfogott, azt mondta, csak én, én... Értem töri magát, nekem gyűjti a pénzt. Már együtt van a lakásra való, a kertben orgonabokrok, a virágágyakban teljes violák. Hátul veteményes, tyúk­ól ... Pár nap múlva jelentkezik egy stráfkocsival. Készüljek fel. Egy évig színét sem láttam. Azt, hogy lesittelték, a házmestertől tud­tam meg. Autót lopott, hetekig furikázott vele, befordult az árokba, így derült ki a disznóság. Szerencse, hogy már semmi köze hozzá, mondta a házmester, ő tanúsítja, ha sor kerülne rá, hogy régen nincs köztünk semmi. Bántam, hogy valaha Is volt. Mennyi összevisszaság van egy ember­ben! Hazudott, s hitte is, amit hazudik. A bisztróban négy sütemény helyett csak kettőt mondott be. De egyszer a körúti LVC-ben egy szá­zasokkal bélelt tárcát talált, azon nyomban a rendőrségre futott vele. Levakartam a nevét az ajtómról. Mindent kiszórtam, ami rá emlékez­teti. A borotválkozótükrét, a kis fekete majmot — a Vidámpark cél­lövöldéjében nyerte —, a dugóhúzós bicskáját, a kagylós dobozt. Az esküvői képünkről a fél karom hiányzik, csak a karommal együtt tudtam őt levágni. Mindjárt rátérek arra az éjszakára. Késő délután csengetett be. Ahogy megjelent az ajtónyílásban, azt kérdeztem: hát itt vagy? Máig sem értem, mért nem tuszkoltam ki. Mindig úgy képzeltem, hogy becsapom az ajtót az orra előtt. A dörrenés itt volt a fülemben. Utána süket csend. Megszoktam már a csendet. Azzal kezdte... komoly volt. A bőre, mint a gipsz. Azelőtt sültcsir­­keszínü volt a bőre. Csak azért említem ... mindent összehordok ... ki tudja mi, miért fontos. Azzal kezdte, hogy három napja szabadult, de addig nem mert a szemem elé kerülni, amíg nincs munkája. A moz­donygyárba vették fel, mutatta az írást. Ha visszafogadom ... Kibicsak­lott a hangja, bárhogy is erőltette, benne maradt, amit mondani akart. Ismerem én ezt. Az ember kitenné a szívét, és a torka berozsdál. Azt mondtam neki, fürödjön meg, legalább kívülről legyen tiszta. Vacsorát ütöttem össze, gondoltam, lakjon jól és menjenl Hozzá sem nyúlt az ételhez. Lehúzta a rolót. Megmerevítettem az izmaimat, hogy ellódít­sam, ha megölel. Vártam, hogy felemelje a karját s lecsapjak rá, üssem, amíg elereszt. Nem mozdult. Egy kis levegőt szippantott be s azt mond­ta: senki se látta, hogy feljöttem. A megfakult körmét néztem a láb­ujján, annak mondtam: és ha láttak? Mire ő: sötétben megyek el, ne félj. Hónapok óta készültem, hogy ellökjem magamtól, százszor megforgat­tam, hogy mit vétett ellenem, egyre soroltam a bűneit, éjszakákon át hadakoztam vele, pöröltem, szidtam, átkoztam! Amikor azt hittem, hogy nem gondolok rá, akkor is ő volt a fejemben, azért adtam ki az özvegy lakatos útját, aki járt utánam, s vállalta a gyereket. Egy kis vizet iszom. Lúgos a víz. Vagy a szám keserű? Egyszóval, eljött a perc, hogy kirúgjam, mint egy kutyát. Nem tehettem meg, mert magától akart elmenni. Meg se próbálkozott öleléssel. Azt mondta, amit én mondtam volna neki, a nyelvelnem volt már, hogy szégyellem őt, a ház is tudja, az utca is, odabenn is tudják, hogy nem élek ilyen rongy alakkal. Mintha valaki más szólna belőlem, azt mondtam: felőlem maradhatsz! Belebújt a pulóverébe, még ki se dugta a fejét a nyakkivágáson, úgy morogta a fekete pamut mögül: szégyellsz, ne is tagadd. Én meg ahelyett, hogy örültem volna, hogy megszabadulok tőle, lehuzgáltam hátul a pulóverét. Újra rákapcsolt: szégyellsz, megvetsz, érzem én! Csak bajt hozok rád. Az jár a fejedben: eredj a francba! Helyet csináltam a szekrényben a holmijának. Meg se fordult. Kile­sett a roló hasadékán, s azt dünnyögte: már besötétedett. Megvetettem az ágyat. — Nem bírom el, hogy szégyellsz. — S a vállamra tette a kezét. Rányomtam a fülem a kezére. — Elmegyek — mondta. — Minek neked ilyen priuszos pacák. — Erre én: — Itt alhatsz. —. Elmegyek ... most... máris. — Lassan kihúzta a kezét a fülem alól. — Miattam ne mosakodj. — Az ajtóhoz lépett, én utána, le a lépcsőn, én utána. Ha fogadkozik, könyörög, beléfojtom a szót. De csak hajtogatta a magáét, hogy elta­karodik az utamból. Szaporán szedte a lábát, alig bírtam követni. A sarkon megállt. — Eredj vissza! — Megfogta a könyökömet, óvatosan, mintha eltört volna. Nem tudom, mi tapasztott mellé, mikor olyan mesz­­szi voltunk egymástól. Felugrott egy villamosra, már lecsengettek, mikor én is felugrottam. A szeme szögletéből nézett rám, abból a kö­­römnyi zugból, hiába fordítottam félre a fejem, az a kis kék szúrás belémszaladt. A Gödörben kötöttünk ki. Fáztam, mert csak úgy futottam el hazulról, kardigánt se kaptam magamra, hát ittam vele egy féldecit meg még egyet, mondtam, elég már, nem szoktam én inni, mi jő van abban. Mire hazakerültünk, a fejem el akart gurulni, a melléhez nyomtam, hogy tartsa. Átfogta a vállamat, rámborult, betakart végesvégig. Két éve nem nyúlt hozzám. Nem vagyok úgy oda az egészért. De ak­kor éjjel azt gondoltam, ha érzi, mennyire kell nekem, minden megvál­tozik. Ű, én, együtt. Az is lehet, hogy semmire se gondoltam. Utólag találtam ki, mikor már minden összegabalyodott. A karjára a nevem volt tetoválva. A var még le se hullt. A bordái majd kibökték a bőrét. Hogy megszántam-e? ... Oly sokáig voltam egyedül... Magamat szán­tam meg. Váltig mondogatta, hogy csak engem szeret, majd meglátom, ml telik belőle. De ahhoz, hogy megmutathassa, olyan helyzetbe kell kerülnöm, amilyenben ő volt. Ha érzi, hogy megvetem, márpedig érzi... Akkor szabadul meg ettől a nyomástól, ha én is... értsem meg... Elég, ha valami apróságot... hogy le ne bukjak... Elég, ha csak ő tud róla, ' ha megsúgom, hogy én is... Szorított, ölelt, már fulladoztam, dőlt ró­lam a víz, a bőrünk összeragadt, sósízű volt a verejtéktől. Egyre sut­togott bele a számba, a fogam közé, hallottam, hogy nyögök: nem, nem, nem! Aztán átnyúlt a fejem fölött, rágyújtott. „Lásd be kisanyám ... amíg szégyellsz ... csak annyi kell ... én hiszek neked ... Azt mondod, én is... és minden rendben. Kibújok a béka feneke alól, és soha többéi De csak úgy, ha segítsz! Álmos voltam, összetört, ahhoz se volt erőm, hogy a fejem rázzam. Megfőzte a kávét, az ágyba hozta, megkente a kenyerem. Vizet készített mosdáshoz. Engem még sose szolgáltak ki. A szenet is én hordtam fel a pincéből, a fát is én aprítottam, s ölelés közben is mindent úgy csináltam, csak neki legyen jó. Megkevert, hogy úgy iparkodik. Ügy mentem be az üzembe, mintha a szívem kivették volna a kezemből, s üresen tolná­nak ide-oda, mint egy leszerelt motort. A fejemen keresztül-kasul nyar­galt, hogy mire akar rávenni. Az írónő jegyez? Mit... minek ... Nem lenne maradásom, ha a té­vében ... Egyszer láttam egy külföldi adást, azt hiszem, Belgiumból. Az ország legszerencsétlenebbjeit vonultatták föl, elnyögték bánatukat, csupa kiégett pofa. A legszerencsétlenebbet pontozással királynőnek választották, bankkönyvet adtak neki, a másodfokú szerencsétlenek mosógépet, hócsizmát kaptak, szólt a zene, zúgott a taps, iszonyatos volt! Az én szerencsétlenségem megütötte volna a mértéket. Inkább meghalnék, mintsem... ígérje meg, tépje ki a blokkból azt a lapotl Csak azért mondtam el... először mondtam el hangosan. Ha magamban mondom, nem látok tisztán. Pedig ahhoz, hogy felejtsek ... tudom én ... Megállt az órám. ötkor a gyerekért kell mennem az óvódéba. Van már öt óra? Akkor befejezem. Nincs sok hátra. Ugye, megígérte? Egy szót sem ... Legyúrtam a munkát, siettem zuhanyozni. A víz kipacs­­kolta belőlem a zűrzavart. Majd én beszélek a fejével, azzal léptem ki Varga Lajos rajza a zuhanyozóból. Haragudtam rá, de úgy, mint mikor beteg az anyám vagy Irmus, s a félelem haragba csap át. Törökné vihogva a hasamra .mutatott, dmin lilára szívott foltok fecsegték ki az éjszakánkat. Meg­jött a párom, mondtam dacosan. Hirtelen kialudt a villany. Futkosás támadt, össze-víssza, káromkodás, röhögés. Valahogy nemcsak kívül lett sötét. Egy perccel előbb még azt mondtam, te hülye, hülye, mit kép­zelsz?! Be voltál sikerálva! Meg azt, hogy: nézd szívem... A sötétség rámborult, mint ő tegnap este. Kinyújtottam a kezem. Sehol sem volt, a sötétségbe merült. Azt gondoltam, egy mozdulat... és minden rendbe rázódik. Egy mozdulat. Az ujjam az öltözőszekrény lapjára csúszott. Egy kulcsba akadt. Reszkettem a gyűlölettől; ez kell neked, te strici! lói van. De becsaplak! Elég, ha azt mondom: én is... Csak ez számít. Holnap — az lesz a nehezebb — visszalopom. Lehet ennyit gondolni egy pillanat alatt? Egyszerre kigyúlt a fény s én ott álltam, csupasz hasamra szorítva egy táskát. Markomban egy százas. Az asszonyok sikoltozni kezdtek, hogy ö, ő, ő! Aztán széthullt a sikoltozásuk, egyikük azt ordította, hogy a fésűjét is én csaptam meg, a másik egy szatyrot követelt rajtam, a harmadik a lila foltra bökött, hogy egy ilyen ringyótól minden kitelik. Nem mertem hazamenni, féltem, hogy vár a nyomorult. Várt is ka­puzárásig. Kicaplattam a gyerekkel Soroksárra Darázs nénihez, aki ötvenöt évet verklizett le a forgácsolóműhelyben. Mióta nyugdíjba küld­ték, szívgyengesége van. Ott háltunk egy hétig, abban az állott csirke­­tollszagban, mert a vénasszonyoknak olyan a szaguk. Megüzentem egy régi haverjával, hogy ha a szemem elé kerül, fellármázom a házat, az utcát! Ledobom a lépcsőn, hogy összetörik a csontja! Megteszem, meg én! Mert mindent letagadna és mindent megígérne. Próbálna le­szerelni azzal a röhejes tetovált karjával. A többit tudja az írónő. A darun dolgozom a magasban. Egész nap ki se nyitom a számat. Néha lekiáltok, hogy: hó-ó! Most már igazán rohannom kell. Nem Is tudom, miért pakoltam ki. Elszoktam a beszédtől. A gyereknek mesélek néha, ha nem fáraszt el nagyon, hogy nincs kiért elfáradni. Gyakran kérdez az apjáról, az óvó­déban úgy tanulták, hogy a szülő apából és anyából áll. Olyankor azt mondom, hogy az ő apja tengerész, körülhajókázza a világot. Vettem neki egy tengerészbabát kék gumiból, kopott már, agyon van rágva, a jó ég tudja, miért szeretil

Next

/
Oldalképek
Tartalom