A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-22 / 51-52. szám
17 Ninaiovicseanai már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az 6 szivükben Is föltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás Iránt, egymás elrontott sorsa Iránt. Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomály elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágynemű s kapualjba tett szemetes kosarak szájjá s bús ebédek kozmaillata. Nehezen jött szájukra mosoly, de annál könnyebben a nyers szó, egymást bántották a bántaiomért, amelyet az élettől kaptak. De azon az estén, amint ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehova sem híva, senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten... akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmúlt perc .. csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástői, ha nagyon mélyen fölbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod, fiam... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, s vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére... Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is. Egymásrautaltságuk annyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelídek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz. A szilveszteri vacsorát is szelíd, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta térítővel leterített, bicegő lábú asztalon. Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe rárípakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon, és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogós pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban. A sörtés hajú, zömök Mihálovics fekete- fogaival hangosan és vidáman rágcsált, s közben többször is rétette kezét a felesége kezére, mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzéssel, amelynek végső értelme az volt, hogy együnk, igyunk, hátha holnap már fölfordulunk ... Henna szőkítette felesége meg, aki erre az estére alaposan bemázolta festék marta arcát, édesen mosolygott, és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelte magát, ahol fehér kesztyűs, frakkos pincérek sürgölődnek körülötte, s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket. Még nem végeztek egészen a vacsorával, ínikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt. — Csak nem koldus? — mordult föl Mihálovics. — A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni? Mihálovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy fijtót nyisson. — Mit akar? — hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lementáciőja:- Állás nélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéréin, az apám igazgató volt, kérem szépen, érettségim van, kérem szépen ... — Mi is szegények vagyunk — ismételte a Szobából Mihálovics, aki minden szót jól hallott —, menjen a burzsujokhoz, nekem nincs fegy fitylngem se ... — Mi is szegények vagyunk — ismételte az ésszony, mint egy sápadtabb, de engedelmes visszhang, és be akarta csapni a jövevény előtt áz ajtót. De a kis emberke borostás arcával, különös, Szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp, s makacs Siránkozással folytatta a maga mondőkáját: — Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kíséreltem meg öngyilkosságot, de az Isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok ___ Mihálovics megunta a makacs kunyerálást, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon. — Nem hallja, mit mondanak? — förmedt rá a furcsa emberkére, aki egy pillanatig sem szűnt meg szomorú grimaszával vigyorogni. — Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldull Mit tudom én, ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzemen a legközelebbi kocsmában ... A kéregetőnek, úgy látszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátjának vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak. — Süket maga? — mérgeskedett Mihálovics. — Jó lesz, ha odébb áll! S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse. A lökésre az ember megingott, s foszladoző, térdén alul lógó kabátja zsebéből fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihálovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kis kutyát, s fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre. — Kutya van a zsebében — mondta az urának, bamba csodálkozással. Mihálovics arca egy perc alatt megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre, s a zsebéből kikukucskáló kutyusra. — Ez jól — mondta mosolyogva. — Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt... A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorral az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt, és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét és fölemelte egyik elülső lábát, mintha visszakérezkedne a jó meleg kabátzsebbe. — Kedves dögl — mulatott a kutyán Mihálovics. — Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon. Az asszony, aki máskor már rég kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült hús Illatára a vigyorgó ember is eiöretartoita orrát, kidüliesztette szemét, és valami különös, panaszos, gyermeki vagy állati hangot hallatott, amely az asszony szívéig hatolt. — Érettségim van, kérem szépen — dadogta elgyöngülten betanult mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán —, intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni kérem szépen ... Mihálovicsné egy pillantást vetett az urára, s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsos tányért, s a maradék húst két újjaközé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utána kapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jó néhány percig tartott ez a tánc, végül Is az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy perc múlva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsíros folt. Mihálovics hangos nevetéssel, látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez: — Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... no ... hetet... Az idegen bús szemével ránézett Mihálovlcsra, és megingatta a fejét. — Nem ... — Tizet... S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára. — Elment a jó dolga?... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon? — Csönd... — mordult rá az ura, és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt. Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyújtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan előbb a malacpecsenye után. De a kezét nem nyújtotta érte. — Nem ... — dadogta sírósan —, nem lehet ... — Hiszen fölfordul éhen, maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli? — Nem... — hebegett makacsul az ember —, nem ... nem ... S ismét megfogva kutyájának bőrét a nyakánál visszaemelte a zsebébe. Mihálovics olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna kapni, s szemében tehetetlen rémület csillant meg, mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a ku-. tyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihálovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott: — Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt? S kituszkolva őt, a konyhaajtőra ráfordította a kulcsot. Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta: — Minek magának az a csúf kis dög? Más , bajunk sincs, mint kutyát etetni! — Hallgasson! — rivallt rá a férje. — Ne beszéljen bele az én dolgomba! De később miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az eHenkező végletbe csapott, s odasimult, odadörgölődött az asszonyhoz. Azután néhány tánclépést tett, maga után vonszolván a feleségét, s hamis hangon kurjongatva: — Jajde — csuszikeza — banán-héj... Az asszony nyűgösködőtt, mintha nem volna kedvére a huzakodás, s gyötörte az agyát, hogy az ura ködös leikébe lásson. De az ő agya is ködös volt — s a köd egyre mélyebb és sűrűbb lett körülöttük. Szinte megnőttek benne, mint félelmetes régi istenek, s megdermedtek, mint a reménytelen szenvedés kín torzította arcú szobrai
