A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-24 / 47. szám

Mn

[*»•: Nagyszerű asszony a feleségem — büszkélkedett a barátom. — Imádjuk egymást. Sohasem veszekszünk, de még egy hangos szó sem esik köztünk. Nem mondom, régen előfordult, hogy ha későn jöttem haza, vagy ha túl sok pénzt költöttem, vagy ha túlontúl kedves voltam egy nőhöz. De ez ma már a múlté. Most úgy élünk, mint a galambok.

Hogy mi történt?

Önáilő lettem. Nem függök a feleségemtől. Számos fontos kérdésben a döntés jogát fenntartottam magamnak. Azt csinálok, amit akarok. Ha akarom, így döntök, ha akarom úgy. Az én döntésemtől függ.

Nagyszerű nő a feleségem.

Tegyük fel, el akarok menni egy kedves kartársnővel a moziba munkaidő után. Tegyük fel. Mit csinál ilyenkor egy átlagférj? Hazudik. Azt hazudja, hogy leltár van, benn kell maradnia az üzemben vagy a hivatalban. Aztán az Ilyen kiruccanáshoz pénz is kell. Honnan szerez pénzt egy átlagférj? Letagadja a prémiumot, vagy fizetési kölcsönt kér.

Hogy csinálom? Mi a helyzet nálunk?

Amióta szabadkezet kaptam, amióta önálló vagyok, én önállóan döntök a saját ügyeimben, egyszerűen bejelentem a feleségemnek, hogy: „Drágám, ma este, munkaidő után moziba megyek egy kedves kartársnővel.“ S ez a jő, ez a helyes. Nem kérem a feleségem beleegyezését a személyemet érintő ügyekben: nekem, magamnak kell döntenem:

1. Menjek-e moziba, vagy ne menjek?

2. A feleségemmel menjek-e moziba, vagy a kedves kartársnővel?

3. Leikemre veszem-e, hogy otthon hagyom azt a szegény asszonyt, már mint a feleségemet, vagy nem veszem a leikemre?

A döntés joga az enyém. A feleségem leadta nekem. Nálunk nem az asszony dönt, hanem én. Én döntök abban is, hogy:

4. Képes vagyok-e más nőre pénzt költeni, amikor a feleségemnek, mint mondja: nincs egy rongya, amit felvegyen, vagy nem vagyok képes?

5. Merek-e hazajövet gyerekeim szemébe nézni, vagy nem merek?

6. El tudom-e viselni a szegény kis árvák tekintetét, akikkel az apjuk — már mint én — nem törődik, vagy nem tudom elviselni?

Azt csinálok, amit akarok. Szabadkezet kaptam. Ha akarom, Így döntök, ha akarom, úgy. Ahogy kedvem tartja, ahogy éppen kedvem szottyan. Önálló vagyok. Abban is én döntök:

7. Hidegen hagy-e, hogy hazajövet a feleségem kisírt szemmel fogad, vagy nem hagy hidegen?

8. Van-e bőr a képemen, hogy moziba megyek egy idegen nővel, vagy nincs bőr a képemen?

9. Vállalom-e a veszekedést azért, hogy moziba mentem egy kedves kartársnővel, vagy nem vállalom?

Ezekben a fontos problémákban teljesen egyedül döntök, anélkül, hogy valaki is beleszólna. Nem kell előzetesen kikérnem a feleségem véleményét, azt csinálok, amit akarok. Hidd el, ez a helyes. A feleségem nagyon okosan felismerte, hogy önállóságra vágyom, és azóta sok kérdésben önállóan döntök:

10. Vállalom-c a pofonokat a feleségemtől a moziért, vagy nem vállalom?

11. Megéri-e nekem az a nő, hogy a feleségem kikaparja a szememet, vagy nem éri meg?

12. Megéri-e az a mozi, hogy a feleségem elhagy, vagy nem éri meg?

Ezekre a kérdésekre kell felelnem, ezekben a fontos ügyekben kell

döntenem. A feleségem nem szól bele, rám bízza: azt csinálok, amit akarok. Nem függök tőle. S ez nagyon ]ő, mondhatnám azt is, hogy felemelő érzés.

Hogy voltam-e már moziban egy kedves kartársnővel munkaidő után?

Nem voltam. Mióta önálló lettem, annyi fontos kérdésben keli önállóan döntenem, hogy egyszerűen nem futja az időmből az ilyen marhaságokra . . , MIKES GYÖRGY

P

etronénak éppen olyan dolgok miatt tetszett a Cervantes Szálló, amelyek miatt mások kellemetlennek tartották. Sötét volt, csendes és csaknem lakatlan. Egyik futó ismerőse ajánlotta, amikor átkeltek a kompon, tőle tudta meg, hogy Montevideo centrumában van. Petrone fürdőszobás lakosztályt kapott az első emeleten, közvetlenül a hallba nyílott. A portán kifüggesztett kulcsok száma után ítélve kevesen laktak a szállodában. Mindegyik kulcshoz a szoba számát feltüntető, kicsi, súlyos bronzkorong volt erősítve — a vezetőség ártalmatlan védekezése, hogy a vendégek zsebre ne vágják a kulcsot.

A felvonó a hallal szemben állt meg, ahol két asztal volt: a kisebbiken telefon, a nagyobbikön napilapok. Szobájától néhány méter választotta el a felvonót. A csapból forró víz tört elő; ez kárpótolta a hiányzó fényért és a levegőért. A szoba kicsi ablaka a szomszédos, folyamatosan játszó mozi tetőteraszára nyílott; időnként egy galamb sétált végig a párkányon. A fürdőszobának nagyobb ablaka volt, de csaknem hiába; egy komor tűzfalra meg távoli égbolt tenyérnyi darabjára lehetett csak kilátni. A bútor jó állapotban volt, fölösleges szekrény és állvány is állt a szobában, és ami ritka dolog, sok fogas is.

Az igazgató magas, szikár és teljesen kopasz férfi. Aranykeretes szemüvegen át nézett, és az uruguayiak erősen zengő nyelvét beszélte. Azt mondta Petronénak, hogy az emelet nagyon csendes, és hogy a másik szobában, mely az övével szomszédos, egy hölgy él egyedül, aki tisztviselő valahol, és csak este tér vissza a szállodába. Petrone a felvonóban találkozott vele a következő napon. A számmal ellátott kulcsról ismert rá, melyet úgy tartott a markában, mintha nagy aranyérmet nyújtana át. A portás átvette tőle és Petronétől a kulcsot, felakasztotta a táblára, és néhány levélről kezdett beszélni az asszonynak. Petronénak volt ideje megfigyelni, hogy a nő még fiatal, jelentéktelen külsejű, és rosszul öltözködik, mint a keleti vidékről valók általában.

A tárgyalás egy hétig tarthat a mozaik-készítőkkel. Délután Petrone elrakta ruháit a szekrénybe, az asztalon elrendezte papírjait, és fürdés után elindult a belvárosba, közben útba ejtette ügyfeleinek irodáit is. Beszélgetéssel és koccintgatással töltötte a napot a Pocitosban, majd egyik ügyfele főnökének az otthonában vacsorázott. Már elmúlt egy óra, amikor egyedül maradt a szállodában. Fáradt volt, lefeküdt és nyomban elaludt. Csaknem kilenc óra felé járt, amikor felébredt. Az első percekben, amikor emlékezetében még élénkek voltak az éjszakai álom képei, úgy rémlett, hogy gyermeksírást hallott az éjszaka.

Indulás előtt néhány szót váltott a németes akcentussal beszélő alkalmazottal. Miközben felvilágosítást szerzett a trolibuszjáratról meg néhány utcáról, szórakozottan nézegette a hallt, amelynek végében két ajtó nyílt: az övé és a magányos nőé. A két ajtó között a milói Vénusz rosszul sikerült utánzata állott egy oszloptalpon. Az oldalsó fa ajtaja egy kisebb terembe nyílott, ahol az elmaradhatatlan karosszékek és újságok voltak találhatók. Amikor elhallgattak, dermesztő volt a hotel csendje,

úgy tetszett, mintha sistergő parázs esett volna a bútorzatra és a kőkockákra. Dörrenésnek hatott a liftajtó csukódása, és ugyanilyen volt az újságlapok zizzenése meg a gyufa sercegése is.

Este fejeződött be a tárgyalás. Petrone, mielőtt betért az Independencia tér valamelyik bodegájába vacsorázni, befordult a július 18-a utcába. Jól haladtak a dolgai, talán még hamarabb hazatérhet Buenos Airesbe, mint gondolta. Vásárolt egy argentin lapot, egy csomag cigarettát, és kényelmesen elindult a hotel felé. A szomszéd mozi mindkét filmjét látta már, és különben sem volt kedve elmenni sehova. Amint belépett, a szálloda igazgatója üdvözölte, és érdeklődött, nem kíván-e még valamit. Rövid ideig beszélgettek, elszívtak egy cigarettát, majd elköszöntek.

Lefekvés előtt Petrone elrendezte a nap folyamán készített jegyzeteit, és minden különösebb kíváncsiság nélkül kezébe vette az újságot. Rendkívül feszült volt a szálloda csendje; lenn, a Soriano utcában közlekedő villate valami kellemetlen érzés, valami bosszantó és zavaró dolog, amit mintha már tapasztalt volna egyszer. Felgyújtotta a villanyt — fél hármat mutatott az óra —, majd ismét eloltotta. Ekkor a szomszédos szobából gyermeksírást hallott.

Az első pillanatban nem nagyon törődött vele. Elégedetten eszmélt rá, hogy az előző éjszaka is egy gyerek zavarta meg. Miután tisztázódott a dolog, könnyű lett volna elaludni. Hirtelen azonban - másra gondolt. Lassan felült az ágyban, és anélkül, hogy meggyújtotta volna a villanyt, hallgatózni kezdett. Nem tévedett, a sírás a szomszédos szobából jött. Az eltorlaszolt ajtó irányából, az ágy vége felől hallatszott. De hisz ez képtelen, a szomszéd szobában nem lehet gyermek. Az igazgató világosan megmondta, hogy a nő egyedül él, és hogy egész napját a hivatalban tölti. Majd arra gondolt Petrone, hogy talán a nő valamelyik rokonának vagy barátnőjének a gyermekére vigyáz ma éjjel. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka. Bizonyos volt benne, hogy már hallotmosok időnkénti zaja csak enyhítette, hogy aztán újból felerősödjék. Unottan, de kissé türelmetlenül dobta le az újságot, vetkőzni kezdett, és közben szórakozottan nézte magát a szekrény tükrében. Meglehetősen öreg szekrény volt. A szomszédos szobába nyíló ajtót torlaszolták el vele. Petrone meglepődve pillantotta meg az ajtót, amely az első alkalommal elkerülte a figyelmét. Korábban úgy vélte, hogy az épület már kezdettől fogva szállodának szolgálhatott, de csak most vette észre, hogy ez is, mint annyi közepes szálloda, azelőtt családi ház, vagy valamelyik író villája lehetett. Arra gondolt, hogy ahány szállót csak megismert eddig az életében — elég sokat —, mindegyikben találkozott lezárt ajtóval. Némelyik rögtön szembetűnt, de legtöbb előtt szekrény, asztal vagy fogas állt. Ezzel, mint ez is, némi kettősséget, holmi szemérmes vágyat öltöttek magukra, hogy leplezzék létüket, mint a nők, akik kezüket tartják a hasuk és mellük elé, hogy elfedjék magukat. Az ajtó mégis ott volt. A szekrény felett bukkant elő. Valaha az emberek kopogtak, ki- és bejártak rajta, behajtották, életet adtak neki, és ezt még most is őrzi a faltól olyannyira különböző fájában. Petrone arra gondolt, hogy talán a másik oldalon is van egy ruhásszekrény, és talán a szobát bérlő hölgy is ugyanezeket gondolja az ajtóról.

Nem volt fáradt, mégis jóízűen aludt. Három-négy óra telhetett el, amikor felébresztette a sírást, mert nem lehet összetéveszteni ezt a sírást, vagy inkább gyenge nyöszörgést, amely panaszos csuklásokkal és hirtelen pityergésekkel váltakozott, nagyon szaggatott volt, és úgy hangzott, mintha nagyon beteg volna a gyerek. Néhány hónapos csecsemő lehetett, bár nem sírt annyira élesen, és olyan fuldokló oázással, mint egy újszülött. Petrone, nem tudni, miért, de fiút, gyenge és beteg, fáradt tekintetű és ernyedt mozgású gyermeket képzelt maga elé. Ez a sírás, anélkül, hogy túlságosan felhívná magára a figyelmet, szemérmesen panaszkodott az éjszakában. Ha nincs ott az eltorlaszolt ajtó, nem tudott volna áttörni a falon, senki sem tudta volna meg, hogy sír egy gyerek a szomszéd szobában.

Petrone reggelizés és cigarettázás közben kissé elgondolkodott. A rossz alvás nem tesz jót nappali munkájának. Kétszer is felébredt az éjszaka, és mindkét alkalommal gyermeksírás miatt. Másodszor kellemetlenebb volt, mert a sírás mellett az asszony csitító hangját is hallotta, mély és aggódó hangot, ami kissé teátrális színezetet adott neki. Suttogott, de suttogása oly erővel hangzott át az ajtón, mintha kiáltozott volna. A vigasztalásra és esdeklésre a gyermek időnként megnyugodott, de aztán Ismét csendes, vigasztalan szorongással nyöszörgőit. Az asszony újból suttogni kezdte azokat az érthetetlen szavakat, amelyekkel min-