A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-24 / 47. szám
Az államnyelv problémájával a marxizmus klasszikusai közül főként Lenin foglalkozott a nem marxistákkal folytatott vitájában, kifejtve a bolsevik párt ezzel kapcsolatos állásfoglalását. Téziseiben azt mondja a nemzetiségi kérdésről 1913-ban: „A szociáldemokrácia visszautasít mindenféle államnyelvet...“ (Lenin: A nemzetiségi és a gyarmati kérdésről, SNPL, Prága 1958, 90. oldal). Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottságának 1913. évi nyári tanácsülésén a nemzetiségi kérdésről hozott határozatában a következőket olvashatjuk: Sz. G. Saumjannak Lenin a következőket írja: „Ön azt kívánja, hogy Oroszországban legyen államnyelv. Amint mondja, nélkülözhetetlen, mert mindig igen nagy jelentősége volt és lesz a fejlődés terén. Egyáltalán nem értek egyet önnel... Az orosz nyelvnek igen nagy jelentősége volt sok kis és haladni akaró nemzet életében — ez kétségtelen. De azt nem veszi észre, hogy még nagyobb jelentősége lehetne, ha nem erőszakolnák rá ezekre a népekre? Vagy talán az államnyelv nem korbácshoz hasonlítható, ami inkább csak ellenszenvessé teszi az orosz nyelvet? Hogyan lehetséges, hogy nem veszi tekintetbe a lélektant, amely a nemzetiségi kérdésben oly nagy fontossággal bír és amely a legkisebb fokú kényszer esetén is kudarccal fenyegeti a kétségtelenül progresszív jelentőségű centralizálást, a nagy államokat és az egységes nyelvet? De a lélektannál lényegesen nagyobb jelentőségű a gazdaság: Oroszországban már tőkés gazdaság van, amely nélkülözhetetlenné teszi az orosz nyelvet, ön nem hisz az ökonómia erejében és rendőr csőcselék mankójával akarja „alátámasztani“ az ökonómiát?? Talán nem veszi észre, hogy ezzel megcsonkítja, fékezi az ökonómiát? Ha beszüntetjük a tetves rendőrségi rendszert, akkor talán ennek az eredményeképpen nem tízszereződik (ezerszereződlk) meg az orosz nyelv védelmére és terjesztésére alakított szabad egyesületek száma?? Nem, én egyáltalán nem érthetek önnel egyet és szemére vetem az ön königlich preussischer Sozialismus-át isi“ (Lenin: A nemzetiségi és a gyarmati kérdésről, SNPL, Prága 1958, 90. oldal.) „Tovább idézek — folytatja Lenin — a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos kritikus megjegyzésekből.“ »Az orosz nyelv sorsa miatt nem kel laggódnunk. Maga fogja kivívni elismerését Oroszország-szerte« — írja a lap. S ez igaz, mert a gazdasági forgalom követelményei mindig arra fogják kényszeríteni az egy államban élő nemzeteket (amíg együtt akarnak élni), hogy megtanulják a többség nyelvét. Minél demokratikusabb lesz Oroszország rendszere, annál erősebben, gyorsabban és szélesebb körben fog fejlődni a kapitalizmus, annál sürgetőbben fogják követelni a gazdasági forgalom szükségletei a különböző nemzetektől, hogy tanulják meg a közös kereskedelmi kapcsolatokra legalkalmasabb nyelvet. De a liberális lap siet rácáfolni önmagára és bebizonyítani liberális következetlenségét. »Még az oroszosítás ellenzői közül is — írja — aligha fogja bárki is tagadni, hogy olyan óriási államban, mint Oroszország, kell lennie egy közös államnyelvnek, és hogy ez a nyelv... csakis az orosz lehet.« Fordított logika! A kis Svájc nem veszít, hanem nyer azzal, hogy nincs egy közös államnyelve, hanem három van: a német, a francia és az olasz. Svájcban a lakosság 70 %-a német (Oroszországban 43 %-a nagyorosz), 22 %-a francia (Oroszországban 17 %-a ukrán), 7 %-a olasz (Oroszországban 6 %-a lengyel és 4Ví %-a belorusz). Ha az olaszok Svájcban gyakran beszélnek franciául a közös parlamentben, akkor ezt nem valami kegyetlen rendőri törvénytől való félelmükben teszik (ilyen törvény nincs Svájcban), hanem egyszerűen azért, mert egy demokratikus ország civilizált állampolgárai maguk is előnyben részesítik azt a nyelvet, amelyet a többség megért. A francia nyelv nem gyűlöletes az olaszok előtt, mert a francia egy szabad, civilizált nemzet nyelve, olyan nyelv, amelyet nem kényszerítenek rájuk visszataszító rendőri rendszabályokkal. Miért van hát szükség arra, hogy az »óriási« Oroszország, amely sokkalta tarkább, szörnyen elmaradott, gátat vessen a fejlődésnek azzal, hogy bármiféle kiváltságot fenntart az egyik nyelv számára? Nem ellenkezőleg, liberális urak? Nem kell-e Oroszországnak, ha utol akarja érni Európát, végeznie minden néven nevezendő kiváltsággal mielőbb, minél teljesebben, minél erélyesebben? Ha megszűnik minden kiváltság, ha megszűnik az egyik nyelv erőszakos terjesztése, akkor az összes szlávok könnyen és gyorsan megtanulják majd megérteni egymást és nem fognak megijedni attól a »szörnyű« gondolattól, hogy a közös parlamentben különböző nyelveken fognak elhangzani a beszédek. A gazdasági forgalom szükségletei pedig maguk fogják meghatározni az illető országnak azt a nyelvét, amelynek ismerete a többség számára a kereskedelmi kapcsolatok érdekében előnyös. És ez a meghatározás annál szilárdabb lesz, minél gyorsabb és szélesebbkörű lesz, minél következetesebb lesz a dmokratizmus, s minél gyorsabb lsz ennek folytán a kapitalizmus fejlődése. A liberálisok a nyelv kérdését is, akárcsak minden politikai kérdést, képmutató kalmárokként kezelik, akik egyik kezüket (nyíltan) a demokráciának nyújtják, másikat meg (suttyomban) a feudálisoknak és rendőröknek. Mi ellenezzük a kiváltságokat — kiabál a liberális, sutytyomban pedig hol ezt, hol azt a kiváltságot kunyerálja ki magának a feudálisoktól.“ (Lenin, Művei, Szikra, Budapest Í955, 350—352. oldal.) Karéi Pomaizl: Szükséges államnyelv? [.Amennyiben a kizsákmányoláson, nyerészkedésen és marakodáson alapuló tőkés társadalomban lehetséges a nemzeti béke, az csak olyan következetes, teljesen demokratikus, köztársasági államrendben érhető el, amely biztosítja minden nemzet és nyelv teljes egyenjogúságát, amelyben nincs kötelező államnyelv, s amely olyan iskolákat biztosít a lakosságnak, amelyekben az oktatás a helyi lakosság anyanyel én folyik, továbbá ha beiktatnak az alkotmányba egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít minden néven nevezendő nemzeti kiváltságot és a nemzeti kisebbségek jogainak bármiféle megsértését.“ (Lenin Müvei Szikra, Budapest 1955, 428. oldal.) J, „Svájcban három hivatalos nyelv van, de a népszavazások alkalmával atörvényjavaslatokat öt nyelven nyomtatják ki, vagyis három hivatalos nyelven kívül két »román« dialektusban Is. (Lenin, Művei, Szikra Budapest, 1955, 20. kötet, 26. oldal.) Az idézetek természetesen a cári Oroszországra vonatkoznak. Viszont sokkal átfogóbb és nagyobb érvényűek. Nem tagadják egy közhasználatú nyelv szükségességét; nem tagadják, hogy ez a nyelv valószínűleg a többség nyelve lehet. Viszont ellene vannak ezen nyelv erőszakolásának — az erőszak csak ellenszenvet vált ki, fékezi a többség nyelvének, mint általánosan és önként átvett érintkezési nyelvnek az érvényesülését. A nemzetiségek egész magától értetődően és önkéntesen választják a többség nyelvét, mint érintkezési formát, minden kényszer nélkül. Hisz az ökonómia és a körülmények erejében, a demokráciában és abban, hogy a többség nyelve a becsületes és demokratikus versenyben egyedül, rákényszerítés nélkül is elnyeri méltó helyét és pozícióját. Védi a következetes demokráciát minden demokrácia ellenes megnyilvánulással, főként a durva ráerőszakolással szemben. Az államnyelvre vonatkozólag Lenin nagyon nem szép kifejezéseket használ, ami világosan igazolja, milyen felháborodással utasítja vissza, mert látja azt is, hogy milyen veszélyeket von maga után. A mi rezolúciónk is Lenin elveiből ir. 1 ki, a proletár nemzetköziség alapelveiből. S közben ezeknek az elveknek, bár ebben az esetben Lenin a proletár nemzetköziséget védelmezi, valójában nem is kimondottan szocialista jellegűek. Csupán a burzsoá demokrácia következetesen végrehajtható elveiről van szó, melyek a XVIII. és XIX. század burzsoá demokratikus forradalmából származnak, s megvalósítandók — ha a burzsoá demokrácia következetes a burzsoá államokban is. A szocializmusnak ez elemi előfeltétele, elemi foka, minimális következménye és feladata, melyet a szocializmusnak meg kell valósítani, hogy azután — ezen a problémán túl — tovább fejleszthesse, a puszta egyenjogúságtól a nemzetek közti egyre inkább elmélyülő barátság és testvériség jegyében. A Leninre való hivatkozást „divatosan“ dogmatizmusnak bélyegezhetik, amennyiben mellőzik a problémák, álláspontok és azok következményeinek reális elemzését. Az viszont bizonyos, hogy az államnyelv ki« követelése nagyon is megfelel a liberális burzsoázia vagy a még reakciósabb erők nézeteinek. Előttem van a nyelvi törvényről 1920-ban kiadott publikáció és egy 1926-os nyelvi rendelet a burzsoá Csehszlovák Köztársaságból. A nemzeti demokraták (a legjobboldalibb cseh politikai párt, a későbbi cseh fasizmus egyik forrása) voltak az államnyelv leghatározottabb és legkeményebb védelmezői. Törvénybe iktatását saját győzelmüknek könyvelték el. Egyáltalán nem Is titkolták, hogy erőszakot alkalmaztak a köztársaság nemzeti kisebbségeivel szemben. Ennek a politikának tragikus következményeit Ismerjük. Meg akarjuk ezt ismételni, újra ezen a hamis úton akarunk járni? És mehetünk-e rajta egyáltalán egy szocialista köztársaságban — mint demokraták, Igazi demokraták, s még inkább mint szocialisták és kommunisták? Nagy tévedés lenne, ha azt hinné valaki, hogy az államnyelv problémája csak szlovákiai probléma. Egyáltalán nem. Csehországban szintén megnyilvánul — pl. a határszélen, Ostraván, a németekhez, lengyelekhez és néha valószínűleg a szlovákokhoz, ukránokhoz és magyarokhoz való viszonyulás kérdésében is. Tehát ha én most ellent mondok azoknak a hangoknak, melyek „természetesnek és szükségszerűnek“ mondják az államnyelv bevezetését Szlovákiában, mint nem marxista és nem demokratikus követelésnek, ez még korántsem jelenti azt, hogy ezt az elutasító álláspontot csak Szlovákiára korlátozom. Éppen ilyen határozottsággal szegülök szembe most és mindig minden olyan kísérlettel — amely akár elvből, akár gyakorlatilag, nyiltan vagy kendőzött formában —■ érvényesíteni szeretné az államnyelv szerintem Indokolatlan követelményét Csehországban. Nem azért mintha nem szeretném anyanyelvemet, hanem azért mert a demokráciában és az egyenjogúságban látom a nemzetek és nemzetiségek szocialista testvériségének mellőzhetetlen és egyedüli előfeltételét. Leninnek a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézeteit ma gyakran nem veszik tekintetbe, mert elavultnak tartják. S mindezt csak azért, mert nagyon kevesen ismerik azokat töviről-hegyire... Az én nézetem az, hogy visszatérni Leninhez a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban — az adott helyzetben — óriási ugrás lenne előre. Befejezésül: az államnyelv bevezetése elleni érvelésem egyáltalán nem akarja semmibe venni a Dél-Szlovákiában élő szlovákok jogos érdekeit. A szovákok jogait, a szlovákok Jogos jogait védenie kell minden demokratának, s a marxistáknak még inkább — legyen az szlovák, cseh vagy magyar. A privilégiumokat, előjogokat, előnyöket egyformán el kell utasítaniuk. Elvből és a helyzet konkrét elemzéséből kifolyólag^ ’’’ Államnyelv? — nem, egyáltalán nem magától értetődő és egyáltalán ^uyn szükségszerűség. Éppen ellenkezőleg — semmi esetre sémi ^ (Rudá právo 1988. okt. 25) „Az államnyelv magától értetődő és szükségszerű“ című cikkében (Nővé Slovo, 10. szám) Ján Dómra (elteszi a kérdést, hogy vajon a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bratislavai országos szeminárium résztvevői és a határozat megszövegezői a proletár nemzetköziség vagy valami más, általános marxista elméletből indultak-e ki, amikor visszautasították az államnyelv bevezetését célzó törekvéseket. A továbbiakban a Csehszlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Társasága nemzetiségi kapcsolatokat vizsgáló szakosztályának a bratislavai konferenciát megelőző ülését és az ott hozott határozatot említi, amely ugyancsak visszautasítja az államnyelv bevezetését. Mint a Társadalomtudományi Társaság szakosztálya említett határozatának kezdeményezője, válaszolni szeretnék Ján Dorufa cikkére.
