A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-17 / 46. szám
Máté Ida versei Gyermekkor Várakozás JUAN BOSCH A szökevény 13 A rozzant kerítés tövében orgonabokortól rejtett apró térség; elfelejtett kiskanállal vázává ékesített szivárványszínt játszó törött pohárral, két lopott almával, egy rongybabával — ez volt a nagyvilág! Belőle esténként csak az álombogár csalogatott haza. A kis váza szivárványszíne megkopott, a rongybaba szélnek szórta testét hiába minden keresés — ez a nagy világ nem képes őket visszaadni, Csak az álombogár kfsér el néha szomorúan az iircs ajtó elé. JA ajd itt leszel — most félek, de akarom, hogy mindig eljöjj! — Erősebb a vágyam magamnál és Érted: odadobom langyos nyugalmam. Hazugság Te nekem a hitről meséltél, az igazmondásról, szépségről, bátorságról az igazságos harcok diadaláról, tiszta emberségről, őszinteségről. A hazugságról nem szóltál, és látod. becsaptad nagyon Magad és engem. Kedvesem, Te... A kezem vagy, amely, ha sáros is — enyém! Levághatnám? Elvéreznék tőle, vagy csonka maradnék és hiánya megölne. — Mit morogsz? — ripakodott rá a nagyúr. — Még nem találtam meg a csodaszert... — sopánkodott a kuruzsló Az irányérzék nagyon kényes érzék ... A negyedik napon tízen, az ötödiken húszán csatlakoztak Törpe Jánoshoz. A nagyúr egész nap és egész éjjel dühöngött. Ha visszaparanesolja a kapásokat, ki műveli meg a földjét? A kuruzslót újra a palotájába hívatta. — Hol a csodaszer? — Még nem sikerült összekotyvasztanom ... A nagyúr a kuruzsló arcába vágott. — Te is a szél ellen mész?! — ordította és az ajtóban álló testőreire pillantott. — Tömlöcbe vele! A fiai könyörögtek: — Apa, engedj a kertbe... — Majd adok én nektek fűzfasípot fújni! — és bezáratta őket a toronyszobába. A kővetkező napon mindnyájan átpártoltak Törpe Jánoshoz és a kicsire nőtt ember mögött vonultak ki a mezőre. A nagyúr aludni nem tudott. Éjszaka felmászott a torony tetejére, s a tetőhöz lapulva leste szélkakasát. Kételkedett benne. A szél nem fújhat a mező felől, ha Törpe János nem vakult még, nem vesztette el a hangját, és nem penderítette ki a köz/ös/ségből! Eleven élt benne az a pillanat, amikor a szél beverte ablakát s majd kilökte a szobából. Ha Törpe János, az a tökmag, pehelykönnyű ember sem érzi a szél lökéseit, nem lehet olyan erős a mező felől fújó szél! A zsebéből kihúzta a magával hozott vastag kötelet. Hosszas viaskodás után elkapta az ide-oda pendülő szélkakast, az erdő felé fordította és megkötözte a lábát. A fiait felébresztette és kiengedte a toronyszobából. — Mától kezdve csak a Törpe-gyerekekkel nyeshetnek a fűzfavesszőt! A fiúk csata kiáltásokkal futottak le a lépcsőkön. Merrőlfújaszél János kora hajnalban kiállt a háza elé. Amikor a munkába induló emberek köréje gyűltek, magasba szökő tornyának csúcsára mutatott. — Látjátok? Az erdő felől fúj a szél! — kiáltotta és vezénylésre emelte kezét. — Emberek, utánam! — és elindult a határba vezető legrövidebb úton. A szél ellen. Összeszorított ajakkal haladt az élen, nehogy a szél a szájába fújjon. Vigyáznia kellett hangja tiszta csengésére ... Este, amikor visszatértek a mezőről, a többiek szeme láttára határtalan melegséggel, barátsággal ölelte meg a kicsire nőtt Törpe Jánost, és palotája udvarába vezette. — Látod? — mutatott a kert alján játszó .gyerekekre. — Látom ... — felelte Törpe János. — A két János gyerekei milyen csodálatos szépen játszanak! — sóhajtott föl boldogságában Merrőlfújaszél János. — A szívem repes az örömtől! A te gyerekeid Is fűzfasípot faragnak, s az én fiaimmal egy nótát fújnak! Az én kedves nótámat! Hallod, Törpe János?! — Hallom ... — válaszolta a kicsire nőtt ember és hazament. Háza tetejéről levette a fából faragott, merev, egy irányba mutató szélkakast és a tűzbe dobta. — A bolond szél mindig megtalálja a maga lyukát, ahonnan fújnia kell! — morogta maga elé és szomorúan nézte a felcsapódó lángnyelveket, mintha reményeit emésztené a tűz... (1966) Sötét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze az <, álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az '' ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs < > menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megölni, mikor , még nem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Anto- * ’ nio. ,, Az éj szörnyűségesen fekete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon < > Itt jobbra van-e a drótkerítés. Atkozott emlékezeti , Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja Isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje utol. Feltét- i 1 lenül haza kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni; < > aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Moito, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez, i > Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapasz- ^ , kodik a szakadék meredek oldalán,: és sáros farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. ' ’ Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa , i koronája. y Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, < > s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, hogy leugorjon lováról, és el- , , rikkantsa magát; de csak megsimogatta a Marito sörényét. És hirtelen úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna a ' 1 homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, füttyentett. Ami- < > kor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! <> Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívét, érezte, < > hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs, ű ellenben csupa izom volt. És magas termetű is. Egy szót sem szóltak. Karon fogva mentek be a házba, ős Ma- ■ < > rito ott maradt, a füvet harapdálta. Időnként meg-megremegett a < > bőre. A fiú a fiiggőágyra telepedett, nemezkalapját a sarokba dobta, és lecsatolta pisztolyát. Az övében körös-körül töltények sora- ' 1 koztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatag; és a szeme kicsi volt, ' 1 a fogai fehérek, szabályosak. < > — Éhes vagy, ugye. Juan? Mit készítsek? ( , — Semmit, apám. Majd holnap. A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, < 1 hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. , — Hát igen ... Megszöktünk. Hallgatott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra alatt összefognak < > bennünket. Az öreg arcán éles mosoly villant. Mintha jóleső, hűs szellő simogatná. ~ ' ’ — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. < > — Azám ... Alig látok már az álmosságtóll , Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta félálmában —, csapja ki legelni a Ma- * ' ritót. Szegény állat még éhen pusztul. < > Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bőgés ütőt- . te meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika; aztán ezt gondolta: * ' — Valami szerencsétlent elért a végzet. , i Az ég felhős volt és sötét. Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöne megsúgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolve- ' rét, és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpilantott egy sza-Ikasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. <» — Itt vannak, apáml — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki, és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupillája összeszűkült, gombostűfejnyivé zsugorodott, metszőn éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépet hozzá, és tompa hangon, szótagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé ... |uan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak dühvei markolta meg a pisztolyát, szinte összelapította tenyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment. és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: — A fiam itt van, és megadja magát, ha megesküsztök, hogv együtt lőttük le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját.
