A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-17 / 46. szám

Nemzetiségi kérdés -nyelvi kérdés 1

Ez az elmélet azonban mindenekelőtt az állam egysége szempontjából tekinthető veszélyesnek, mert a nemzeti funkciókat ellátó állam jobbik esetben elidegeníti magától a nemzetiségeket vagy nemzeti kisebbségeket, roszszabb esetben összeütközésbe kerül velük, de mindenképpen elveszíti társadalmi bázisát.

Abból a megállapításunkból, hogy az állam és a nemzet, sőt a társadalom nem azonos egymással, s hogy az állam—társadalom viszonypárban a társadalmi struktúra az elsődleges, mindenekelőtt az a tanulság szűrhető le, hogy a nemzeti nyelv bázisát, frekventáltságát, társadalmi hatékonyságát, tehát „társadalmi értékét“ nem elégséges csupán az államban, hanem mindenekelőtt az adott nyelv nemzeti közösségében kell keresnünk, mert a nyelv kommunikációs értéke egyenes arányban van a társadalmon belül az azt a nyelvet beszélő emberek tömegével. Itt még az is előrebocsátható, hogy társadalom—állam viszonylatban (lévén a társadalmi struktúra meghatározó jellegű), a nyelvi egység, 111. az államnyelv elvakult erőltetése egy nemzetiségi struktúráját tekintve heterogén államban vagy illuzórikus, vagy egyértelmű az asszimilációval, s ezen még az sem segít, ha mindez „a nemzetiségek érdekeit szolgálja“.

Mindaz, amit eddig kifejtettünk, közvetve értékeli azt a tetszetős felfogást, hogy „az olyan nyelv, mely meg van fosztva a szélesebb körű társadalmi használattól, öncélúvá válhat“, ' nem utolsósorban azt is, hogyan látjuk a „társadalmi rendszer“ és „az egyik nyelv másik fölé kerekedésének“' Kérdését. Szükségesnek tartjuk, hogy ezzel is foglalkozzunk, mert egyesek épp ezzel az érveléssel vonják kétségbe a kisebbségi nyelvek, közöttük a magyar' nyelv létjogosultságát is.

Eddigi fejtegetésünk persze csak közvetve világít rá a most felvetett problémára és felfogásunkra is, de a közvetlenebb magyarázatban is mindenekelőtt a társadalmi rendszert szeretnék határozottan elkülöníteni az államtól, illetve megmondani, hogy a társadalmi rendszer számára teljesen közömbös, létezik-e vagy nem ez vagy az a nyelv, de nem közömbös a társadalom, ill. a nemzeti közösség szempontjából. Teljesen más kérdés az állam és a meghatározott nemzeti nyelv viszonya.

Ismeretes az enciklopédistáknak az a- felfogása, hogy az államnak olyan nagy hatalmat tulajdonítottak, hogy még a nyelvhasználat jogát is tőle tették függővé. Elképzelésükben persze nem volt semmilyen nemzetellenes él, egyszerű racionalista jószándék és jó adag naivitás vezette őket, melynek mottója az a meggyőződés volt, hogy a társadalmi életnek egyetlen ésszerű formája az állam, s ebben a nyelvi egység fölöttébb „ésszerű“ igény, ésszerűtlen volna hát hurcolni Bábel terhes örökségét.

Igen ám, de nem az ésszerűségen, sőt egyáltalán nem ezen múlik, hogy adott közösségben melyik nyelven valósul meg a kommunikáció, hanem mindenekelőtt azon, hogy melyik nyelvi közösségben kerül rá sor, s azon, hogy adott közösségben a nyelv nem váltogatható tetszés szerint, mert adva van a nemzet vagy nemzetiség léte által, s a közösségen belül a gondolatcsere azon a nyelven valósul meg, amelybe a közösség tagjai beleszületnek.

Az állam a tényleges regulátor szerepében Itt aligha léphet fel; viszont igaz, hogy néhány száz év alatt képes egy-egy nyelvet viszszaszorítani. Amit viszont már eddig is megállapítottunk, hogy az állam és a társadalom kapcsolatában a társadalom a' meghatározó jellegű, de időrendben is elsődleges; ebből az következik, hogy adott nyelvi közösség és nyelv létezését az álamban tényként kell felfognunk, amelyen az állam nagy hirtelen nem tud segíteni, hacsak nem likvidálja az egész közösséget, miként már erre is történt kísérlet 1945 után.

Még egy jelentéktelen szépséghibát kell Idézetünkből kiemelnünk. Azt ugyanis, hogy egy nyelv mikor válik „öncélúvá“. Itt nem az idézetben van a hiba, mert először is azt kell figyelembe vennünk, hogy meghatározott nemzeti nyelv csak akkor létezik, ha létezik az öt hordozó nemzeti közösség, és addig, amíg egy nemzetiségi közösség létezni fog, mindaddig szüksége lesz olyan eszközre is, amelynek segítségével a közösség tagjai gondolataikat közölhetik egymással. S ezt a kérdést csakis így lehet magyarázni. Egy nyelv üncélúságát csakis ügy lehet felvetni, mint a szükségszerű és a törvényszerű üncélúságát; egyszerűen azért, mert a közösségen belül a nyelv szükségszerűség és törvény, enélkül a társadalom megszűnik társadalom lenni, a nemzetiség enélkül eltűnik, asszimilálódik. Fordítva is érvényes viszont: a nyelv létezésének a társadalom és a társadalmi használat adja meg a feltételét, ha ezek a feltételek nincsenek meg, ha nincsenek meghatározott nyelvet kommunikációra használó emberek, adott nyelv gyakorlatilag nem létezik, ekkor azonban nem öncélúvá, hanem holt nyelvvé válik.

Egy a nyelv öncélúsága azonban még így sem tekinthető bizonyítottnak, mert a gondolkodás formái, mint majd később látni fogjuk, zömmel az anyanyelvhez kapcsolódnak, s az ember számára ez a nyelv annyiban öncélú, amenyiben a gondolkodás is fölösleges számára; de hát akkor hol maradt az ember?

Az öncélúság és a holt nyelv között jelentős szemléleti különbség van, s ennek lényegét korábban már kifejtettük. Igazságtalanok lennénk azonban, ha az idézetet, főként az „öncélúságot" így értelmeznénk, mert valóban létezik olyan lehetőség is, hogy nem a társadalmi rendszer, hanem áz állam belső jogaiba férkőzött közösség igyekszik „bebizonyítani“ egy-egy nyelv társadalmi „öncélúságát“, amikor egy állam tűzzel-vassal igyekszik elfojtani a nemzetiség nyelvét, s egy másik, rendszerint a hegemon nemzet nyelvét igyekszik „megtenni“ a nemzetiség anyanyelvévé, először nyelvileg, később pedig nemzetileg is aszszimijálva az etnikumot.

Ez a reális veszély a többségi nemzet részéről mindig fennáll, és ez után is megmarad mindaddig, amíg a lehető leghatározottabban el nem választják egymástól az autentikus nyelv és az államnyelv fogalmát.

Az autentikus nyelv elismerése tehát nem jogos, hanem szükséges, mert ez van, akár elismerjük, akár nem. Az autentikus nyelv kérdése szigorúan gyakorlati jellegű, hatásköre a felsőbb szintű törvényhozásra korlátozódik.

Más kérdés, hogy ez az autentizálódott nyelv az állam egy-egy territóriumában a közigazgatásnak is nyelve, de itt sem az államnyelv, nem is hivatalos nyelv. Azért válhat a közigazgatásnak is nyelvévé, mert az a közösség, amelyet a nyelv segítségével irányítanak, igazgatnak, a társadalom feladatainak megvalósítására megszerveznek vagy egyszerűen csak szerveznek — ezt a nyelvet érti meg; ugyanis elképzelhetetlen közigazgatás annak a nyelvnek a tényleges használata nélkül, amelyet adott közösség beszél.

Természetesnek kell tekintenünk azt is, hogy az autentizált nyelvtől lényegesen eltérő nyelvi közösségben, mely nem szórványosan, hanem egy tömbben él, nem az autentizált nyelv lesz sem a közigazgatás, sem pedig a kommunikáció eszköze, mert ezt a funkciót érthető okoknál fogva nem képes ellátni, így ennek a nyelvnek az elismerése szintén nem egyszerűen jog, hanem szükségszerűség.

Az „államnyelv“ — mint látjuk — lingvisztikái képtelenségnek bizonyult, de jogi szempontból sem fogadható el, mert az autentikus (értsd: törvényhozási) és a közigazgatási nyelv fogalmat igyekszik összeházasítani, de nem veszi észre, hogy a kettő csak a tényleges nemzeti államban esik és eshet egybe. A nyelvek

közül az egyik használatát kizárólagossá teszi nemcsak a törvényhozás, hanem a jogszolgáltatás, a közigazgatás, a társadalmi és a hivatalos élet, sőt az oktatásügy területén is, s a nemzeti asszimilációnak ez az első lépése, mert miután a nemzeti nyelv használatát kiszorította a nagyobb társadalmi egységek (munkahely, iskola, stb.) életéből, a nemzeti nyelv fokozatosan kiszorul a legkisebb közösség, a család életéből is.

Ez a nyelv „öncélúságának“ második magyarázata, s az Idézett rész kontextusából azt feltételezhetjük, hogy a szerző is hasonlóképp vélekedik erről, mint mi, mert külpnben hogyan lehetne egyáltalán felvetni. Ezért az első magyarázatunkban nem a vitatkozás szándéka vezetett, hanem egy és csakis egyetlen nagyon hangsúlyozandó és figyelemreméltó tanulság, s az idézetben rejlő az a lehetőség, mely sarkítottan mutat rá a probléma lényegére:

1. Állam és társadalom fogalmának határozott kettéválasztásából logikusan következik, hogy az itt élő magyarság kettős helyzetben van, s ez végső soron erre vezethető vissza: az állami idetartozás nem zárja ki annak lehetőségét, hogy nemzetileg máshova tartozzon, nyelvileg másutt érvényesüljön.

2. A törvényhozási és a közigazgatási nyelv összekeverése vagy egyszerű államnyelvvé minősítése felmérhetetlen vulgarizílás és elvileg elfogadhatatlan, mert a nemzetiségek nyelvének „öncélúságát“ igyekszik bebizonyítani és ezzel az asszimilációs törekvések eszközévé válik. Ez viszont arra is figyelmeztet, hogy a többségi nemzet csak akkor menekülhet meg az asszimilálás vádjától, ha saját nyelvét nem tekinti többnek, mint autentikus nyelvnek, s a más etnikumok lakta területen a legmesszebbmenően és a legkövetkezetesebben elismeri a tömbben lakó etnikum nyelvének — a valóság tényeiből természetesen következő — közigazgatási, társadalmi, iskola ügyi érvényesülését is, s ennek feltételeit törvényekkel is biztosítja.

3. Az első pontból s korábbi fejtegetéseinkből nyilvánvaló, hogy amikor a magyar nyelv társadalmi használati értékéről beszélünk, nem hagyhatjuk ki a számításból azt a mintegy 15 millió magyart, akikkel az itt élő magyar nemzetiség egy és ugyanazon nemzeti és nyelvi közösségbe tartozik.

4. Ha a magyar nyelv szlovákiai használati értékét vizsgáljuk, sajnos, meg kell állapítanunk, hogy sem pontos, sem hozzávetőleges adatok nem állnak rendelkezésünkre a magyarul, tudók számáról. Minthogy ilyen adat nem áll rendelkezésünkre, a magyarság itteni számát kell alapul vennünk, tudva, hogy kevesebb magyarul beszélő nem lehet, mint aincnynyi a magyar, de több annál inkább. Egyes vélemények szerint a magyarul beszélők száma mintegy 1,3 millióra tehető Szlovákiában, így nem tekinthető túlzásnak, ha mi csupán 1 milliót veszünk. Amikor korábban a magyar nemzetiség létszámával kapcsolatos potenciális összetevőt 14,2 százalékban állapítottuk meg, a nyelv esetében ez legalább 20 százalékra növekedik, illetve az Vs rész körül mozog.

Ez azonban csak altkor lenne így, hogyha rajtunk kívül nem élnének máshol magyarok, ha nem létezne magyar kultúra, ha a híradástechnika még nem tenné lehetővé, hogy a magyar nyelv az információszerzés szélesebb értelmezésében is ne érvényesüljön. így ennek a csupán Vs-nyi arányú etnikum nyelvének a társadalmi használati értéke az Vs-nél jóval nagyobb, s a 15 milliónyi magyar — már csak azzal is, hogy van, létezik, — gyarapítja a köztársaságban élő kompakt nyelvi közösség tagjai szemében a nyelv használhatóságát és értékét.

5. Az 1.—4. pont összegezése után mindenki rájön fejtörés nélkül is arra, micsoda abszurd helyzet áll elő akkor, ha a kb. 4,700 000 lakosú Szlovákia magyarjainak azt kell bizonyítaniuk, hogy a 15 milliónyi embernek anyanyelveként kezelt magyar nyelv a mintegy 4 millióban beszélt szlovákkal szemben egyelőre nem vált öncélúvá, mint ahogyan a legtermészetesebb módon a szlovák nyelv sem vált öncélúvá sem a magyarral, sem a némettel, sem az olasszal, sem az angollal, sem a kínaival szemben, mert miként a magyar etnikum, úgy a szlovákság nyelvének használati, „társadalmi értékét“ is az etnikum szuverén életében betöltött szerepe adja, s itt kell arra ügyelni, hogy a társadalmat ne azonosítsák az állammal.

(Befejezés a kővetkező számban) 14