A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-10 / 45. szám
szakemberek kérdése, valamint más, a szükségleteknek megfelelő magyar főiskolák káderkérdése is. Sajnos egyetlen magyar jellegű főiskolánkon is az a helyzet pillanatnyilag, hogy számos tanszékén (néhány kivételével) mindössze 1—3 magyar tanerő működik. Lenne egy konkrét javaslatom, melynek alapján már a következő tanévben meg lehetne kezdeni a magyar középiskolák számára a tanárképzést magyar nyelven a Komensky Egyetemen: Az általános műveltséget nyújtó középiskolák és a szakközépiskolák igazgatói a kerületi tanfelügyelők felügyelete alatt pontos kimutatást készítenének a képzetlen tanerőkről, illetve arról, hogy a jövőben mennyi képzett tanerőre lenne szükségük szakonként. Ezt a kimutatást eiküldenék a Csemadok Központi Bizottságához Pozsonyba. A Csemadok Központi Bizottsága a Komensky Egyetem Magyar Tanszékével együtt feldolgozná a beérkezett kimutatásokat, és a magyar nyelvű középiskolai tanárképzésre vonatkozó javaslatot elküldené a Komensky Egyetem rektori hivatalának és a Művelődésügyi Minisztérium illetékes osztályának azzal a kéréssel, hogy vizsgálják felül ezt a kérelmet. Az egyetem vezetősége és a Művelődésügyi Minisztérium illetékes osztálya hivatalosan is állást foglalna ebben a kérdésben és erről értesítené a Csemadok Központi Bizottságának elnökségét. A Komensky Egyetem már ebben az iskolai évben irányszámokat küldene a középiskolák igazgatóságaihoz, hogy milyen szakokat tudna nyitni, és a diákok már ebben az évben jelentkezhetnének ezekre a szakokra. A megfelelő képesítéssel még nem rendelkező tehetséges középiskolai tanárok számára is lehetővé kellene tenni esti, ill. levelező tagozaton a magyar nyelven való tanulást az egyetemen, ha elegendő számú jelentkező matatna érdeklődést a továbbtanulás iránt. Ha továbbra is az lesz a helyzet, hogy úgy találomra válogatjuk össze a magyar középfokú iskolák tanári gárdáját (gondolok itt a közelmúltban, alakult és az ezután megalakuló iskolákra), akkor aligha számíthatunk minőségi változásra a magyar iskolák végzett növendékeinél a tanulás terén. Lényegesen könnyebb lesz a helyzetünk abban az esetben, ha a szövetségi államrendszer bevezetésével egyidejűleg alkotmányosan biztosított nemzetiségi szerveink alakulnak. Ez majd azzal az előnnyel jár, hogy a nemzetiségi szakbizottságokban megoszlik a munka, tehát a Csemadok Központi Bizottsága mentesülne az e problémákkal való foglalkozás gondjától. Tudomásom szerint a Komensky Egyetemnek vannak magyarul kifogástalanul tudó pedagógus szakemberei, akik elvállalhatnák a magyar nyelvű oktatást, és Nyitrán is van már néhány tudományos fokozattal rendelkező szakember, akik mint külső munkatársak — legalábbis kezdetben — segíthetnének a magyar nyelvű középiskolai tanárképzésben. Ha illetékes szervek ezt a problémát mindjárt a kezdet kezdetén megoldanák, ez komoly lépést jelentene az egyenlőség gyakorlati megvalósításában. «1 SIMON LÁSZLÓ Erdő-csárda néven szerepelt hivatalosan. Bár többen nevezték egy másik, leírhatatlan nevén. Az erdő szélén állott széles, oszlopos tornáca. Előtte tágas kerthelyisége dús növényzetű lankára nézett le, még távolabb szelídhajlású dombsorra. Nemcsak nyaranta, de télen Is akadt közönsége környékbeliekből a csárdának, híres jó konyhája és bora miatt. Amikor az állam vette kezelésbe, sikerült a csárdásnak megmaradnia ott kiszolgálóként. A fia lett a főnöke. Ez szakácsnéjának törvényesített gyereke volt és jól értett konyhához, italhoz. A vidéknek minden verebe a csárda vendégeinek számított. A vendégek nagy általában szeretik ezeket a csipogó, szemtelen kis madarakat. Hullajtották nekik a morzsát bőven. Tűrték, hogy az asztalok alatt a lábuk körül nyüzsögjenek. A csárda személyzetétől nyugodtan élhettek a verebek. De hát a veszedelmet a csárdának két nagy macskája jelentette, mindem szárnyas hadra. A macskákat pedig nem nélkülözhette a csárda. Nyáron a teméntelen pocok egér, az erdő körül könnyűszerrel gondoskodik a megélhetésről, ám ahogy beköszönt a hideg, akkor a csárdának minden éléstárába belopakodnak a rágcsálók. Egyedül a macskák testőrsége védelem ellenük. Hát lehet-e akkor nyaranta meg nem bocsátani a cicusoknak, ha itt-ott elkapnak egy-egy verebet? Szabad-e letörni vadászó kedvüket? A macskák alattomosan ott leselkednek a kerthelyiségnek minden zugában és fenyegetik a verébhadat. Természetesen csupán a földön. Ezt hangsúlyozni kell itten! Mert a történet savát-borsát ez rejti magában. Ügy a kiszolgálóknak, mint a vendégeknek feltűnt, hogy egy kistermetű verébtojó egymagában tartózkodik ott a kerítés egyik lécének a hegyén. Soha le nem repül a földrel Ha a kerítésről leröpül, akkor csakis olyan asztal tetejére száll le, amelyet a vendég otthagyott. De ezt aztán gyorsan hajtja végre és föltétiem észszerűen. Nekiesik az asztal morzsáinak, vagy ha van, akkor az ételmaradékjának is. Alaposan belakmározik és a következő percben már újra a kerítés léce hegyén üli A kiszolgáló soha ott nem éri őt az asztalon, ha leszedni jön és rendbehozni a terítéket. Amikor a legelső ízbem vették észre ezt, irtó kacagásra fakadtak! A fiatal vezető azt mondja: — Halljátok, ez a veréb valami előkelő nagysága a többi között. Nem vegyül a többi közé és csak terített asztalról eszikl Földről nemi A vendégek is kacagtak és ezzel rá is ragadt a kis verébtojóra a Nagysága név. A vendégek fogadásokat kötöttek rá, hogy megtréfálják a Nagyságát. Tegyükl Néhány tagú társaság kiürítette asztalát. A Nagysága máris repült oda. De hát a társaságnak egyik tagja készakarva piszmogott még a terítékével a széken. A Nagyságát az nem zavarta. Rögtön táplálkozásnak eredt a visszamaradt vendéggel szemben az asztalon. Akkor a vendég az ételmaradékot feléje tolta az asztalon. Erre a Nagysága felröppent egy szék támlájára. De onnan nem szállott tóval Nem zavarta őt, hogy mindenki mulat rajta és a kísérletező vendég mérgelődik. Mivel egy liter borba fogadott, hogy a Nagysága nem mer az asztalra röpülni, ha ott ül valaki. De hát bátor kis verébtojónk, amikor a vendég fölkelt ültéből, már az asztal tetején szemerkélt. Sőt a felajánlott ételmaradékból is pátoszkoskodott, még nagyobb vihajgást indítva meg a kerthelyiségben. A Nagysága látogatásait egy darabig nélkülözte az Erdő-csárda. Alighanem tojásain ült. Körülbelül ugyanezzel az idővel esett egybe az, hogy a csárda egyik cicája több kis cícuskának adott életet. De hát ezekből minttössze egyet hagytak meg. Egy nap, kora reggel, még mindössze egy emberpár ült le a kerthelyiségben. Reggelit kértek. A kiszolgáló, mint a csárda különlegességét, valami piskótaremeklést ajánlott nekik. Kihozatták vele. Egy hosszú tálon rakta eléjük az asztal közepére a két adagnyi csemegét. A Nagysága ugyanakkor szállott a kerítésre. A férfi előzőleg így szólt a nőhöz: — Látom, fiacskám, neked ízlik ez a gezemice. Edd meg az én részemet is. Én inkább egy kupica kisüstit iszom és egy sóskiflit fogyasztok hozzál — Én nem tudok megenni két adagot! — válaszolta a nő: — De már látom, van aki segítsen bennünket. Megjelent a Nagysága. Fölkelünk és odébb ülünk egy asztallal inneni — Jól Lássuk! Alig keltek föl, a Nagysága máris az elhagyott asztalon termett. Egyikük a széket odatámasztotta az asztalhoz, a támlájával. Nevetve figyelték a közelből a Nagysága viselkedését. Neki aztán ízlett a csemega Hanem egyszerre újabb esemény figyeltette őket magára. Az odatámasztott székre keserves kínnal felkapaszkodott egy kis cicakölyök. Onnan még keservesebb erőlködéssel már az asztal szélén kapaszkodott az abroszba. Akkor észrevette a Nagyságát. Meglepedten meredt rá! A Nagysága félelmetlen szemlélte a kismacskát. Majd, akárcsak meghívná őt is lakomára, átröppent a hosszú tálnak a másik végébe és ott falatozott tovább. Erre a kiscica is megmozdult. Odament a tálhoz. — Macskaszokás szerint előbb beleszagolt, aztán mohón zabálni kezdte a tésztát, a Nagyságával kettesben. Tersánszky Józsi Jenő a csárda csodája * Ez valami szívet-bfivölő látványt nyújtott. A harlálos ellenség kicsinye, vendége a madárnak. A szomszéd asztalnál hangosan vigadtak a jelenetein. De kijött a szolgáló. A Nagysága tüstént tovaröppent őrhelyére, a kerítésre: — Héj], te kis disznói — vette észre a kiscicát a kiszolgáló: — Már az asztalon akarsz étkezni te is? Megragadta a kismacska nyakbőrét és gyöngéden a földre rakta őt. Két-három hónap múlva még tartott a szép idő. A Nagysága változatlanul folytatta előző életét. Néha többedmagával szállott a kerítésre. Alighanem családjával. De ezek közül egy sem hallgatott anyjára. Mihelyt észrevették, hogy a földön is lehet élelmet szerezni maguknak, mohón lecsaptak rá... A kismacskából jól fejlett nagy macska lett már. ö is vadászott verebekre és akármilyen hozzáférhető madárra. Egy nap a Nagysága leszállóit őrhelyéről egyik kiürülő asztalra. De óvatosságból előbb egy otthagyott szék karfájára röppent. Onnan aztán az asztalra. Egyidejűleg a macska a földről egy szökkenéssel ugyanannak a széknek az ülőkéjére ugrott. Nyilván a szék karján látott madár miatt. A Nagysága már lakmározott az asztal másik végén. A macska támadásra készen az asztalra szökkent a székről. Ha rögtön a kis verébre ugrik, vége annak. De a macska hirtelen meggondolta. Kicsit tétovázva szagolgatni kezdte az asztalon maradt hulladékot és majszolni kezdte, épp úgy, mint az asztal ellenkező végén a Nagysága. Nos, ez volt az, amit a csárda Uegcsodált. A kismacskából lett nagymacska nem feledte el a Nagysága vendéglátását. Más mi magyarázata lett volna magatartásának?
