A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-10 / 45. szám
A táncbaloktól ordítani tudnék Már siheder koromban az unalmas történelemórákon rájöttem arra a megdönthetetlen igazságra, hogy az emberek jobban szeretnek szórakozni, mint dolgozni. Persze minden korszakban mással és másként szórakoznak ... — Panem et circensesl (Kenyeret és cirkuszi játékokat!) — követelték már a réigi rómaiak, s számukra talán a cirkusz volt a fontos. A kenyér csak azért kellett, hogy életben maradhassanak a cirkusz kedvéért. És ez az örök emberi kívánság azóta is kísért, hosszú évszázadokon át napjainkig. A történelemkönyvem lapjaira fotografált hadvezérek és politikusok jórésze sokszor cirkuszt csinált magából- a történelemből, öncélúan, a puszta látványosság kedvéért, a saját és néhány kortársa szórakoztatására. Igaz, hogy kései viszonzásképpen én is bohócot csináltam belőlük: bajuszt és szakállt rajzoltam a fényképükön az orruk alá és az állukra, csörgősapkát a fejükre. Én ugyanis — tanulás helyett — ezzel szórakoztam. Mondom, az emberek jobban szeretnek szórakozni, mint dolgozni. Azt állítják ugyan, hogy „Nálunk a munka tisztesség és becsület dolga“ s mégis mindig a munkaidő csökkentésén törik a fejüket. A szórakozásról pedig azt regélik, hogy pihenés, fontos kikapcsolódás a fárasztó munka után s egyben erőgyűjtés a további hasznos tevékenységre. — De kérdem én: mi volna akkor, ha megdöntenénk a paradicsomi Ádámról ránk szálló átkot, mely szerint „arcunk verítékével keressük kenyerüket“ — mi volna akkor, ha teljesen száníűznénk életünkből a munkát s csupa ihajtyuhajjal telnének napjaink? — Milyen jogcímet találnánk ki akkor a szórakozásra, ha pihentetőként, erőfrissítőkém már nem volna rá szükség? . Fogalmam sincs, mit agyalnánk ki ez esetben — de kérdezzétek meg talán a munkakerülőket, a naplopókat, ők biztosan tudják. Maga a szórakozás nagyon is tág fogalom. Mi általában a bohóckodást, a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a nótát, a játékot, a szeszes és egyéb mérgező italok vedelését s a mindenféle badarságokkal fűszerezett társas együttlétet értjük alatta. — S hogy mégis mi a legfontosabb, a legnélkülözhetetlenebb? Nyilván senki sem tagadja, hogy amíg a római tömegeknek a cirkusz volt az egyik legáhítottabb életeleme, addig mai ifjaink tömegeinek a tánczene. Ez ugyanis gyűjtőfogalom, mert a zenén és az éneken kívül még sok mindent magába elegyít: a rikácsolást, az oroszlánbögést, a hastáncot, kardnyelés helyett a mikrofonnyelést — s talán még a bukfencezést is. Élnek-halnak érte az ifik, rajongva követelik. S hogy legalább egyetlen példát mondjak erre: köztudott, hogy a Csehszlovák Rádió magyar adásának van egy műsora, a Fiatalokról fiataloknak című lánczenei összeállítás. Olyan kívánságműsor-féle, kinek-kinek a tetszése szerint. Mindenki azt a számot kéri, amelyiket akarja, a szerkesztő pedig azt a számot küldi, amelyik éppen a keze ügyében van, illetve amelyik neki tetszik. Persze ezt csak a tréfa kedvéért mondom, s csak azon a hangsúly, hogy mennyire követelődzők a mai fiatalok, ha táncdalokról van szó. Egyik levelezőnk például azzal próbált levenni a lábamról, hogy neki születésnapja van s feltétlenül elvárja a „Ki ölte meg Kennedyt“ című dal közvetítését. Közben kitudódott, hogy az illetőnek — állítása szerint — havonta kétszer van születésnapja, s mindig pontosan azon a napon, amikor a Fiatalokról című műsorunkat sugározzuk. Talán érdemes még példaképpen megemlékezni arról a megható, szívhezszóló levélről is, aminek hatására a „Boldogságtól ordítani tudnék“ című népszerű szerzeményt már többször is sugároztuk. Ismétlem: tánczenei műsorunk a fiataloknak szól, a levélíró tehát élénk színekkel ecsetelve soraiban, hogy'ő igazán szófogadó, jólnevelt kislány, tizenhat éves liliomszál, mindene a tánczene s a táncdalok közt is elsősorban ez a Dobos-mű fejezi ki legjobban az érzelmeit, bohó ifjúi kívánságait — mélységes tisztelettel megkéri tehát a szerkesztő bácsit, tegye fel majd neki vasárnap ezt a bűvös lemezt ... Feltettem. Később azonban kiderült, hogy a szófogadó, jólnevelt kislány Málcsi néni, s most éppen hetvenkét esztendős ... Természetesen senkinek sem akarom elvenni a kedvét a tánczenétől és a táncdaloktól. Csak azt hangsúlyozom, hogy napjainkban a táncdalok iránti rajongás kortünet — s igazán csak a rosszmájúak nevezik kórtünetnek. Én magam is rajongok a szórakoztató táncdalokért, csak az a baj, hogy jónéhánynak rossz a ritmusa, a dallama és a szövege. És a legtöbbjét emellett még rosszul is éneklik rosszhangú és botfülő énekesek, bohóckodó vonaglás kíséretében. — Vagy talán éppen ezért tetszenek ezek a tömegnek, mert sokan úgy érzik, hogy így ők is tudnak? — Avagy — az énekkultúra helyett — a régi római-kori hagyományt tisztelik egyesek egyik-másik táncdalunkban, illetve táncdalénekesünkben: a hőn óhajtott cirkuszi mutatványokat és bohócokat? Kovács Gáspár Nyikolaj Tyihonov A varázscédula Nyaraláskor történt. Összecsukható széken üldögéltem a halászházikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszédék kislánya. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Telis-tele volt szeplővel, és igen komolyan viselkedett; mindig magában játszott. Édesanyja odajött hozzám, és azt mondtaj — Elmegyek a szomszéd faluba, a postára. Nincs kire hagynom Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kislánykákat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No, akkor jó — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött és így szólt: — Jó reggelt! — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja —, imíg oda leszek, Itt játszol szépen, nem mész sehova, és meséket fogsz hallgatni. — És ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe. A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a dombra, s végül eltűnik a szemünk elől. Ekkor motorzúgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk, a tenger felé. Mikor a gép már nem látszott, Ljoszik megszólalt: — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni. — feleltem. — És miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? — Persze, hogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. Ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. — És a cirmos is figyel. Belefogtam: — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták ... Félbeszakított: X. — Nem szeretem, ha butákról szól. És a cirmos se szereti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok. Jól figyel. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták ... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszűekről szól.,. — Ejnye, de szeszélyes vagy — mondtam. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik —, csak éppen nem tetszenek az effajta mesék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle a bátorságod. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iszonyú hétfejű sárkány, és ez a sárkány mind felfalta a kislányokat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára, és ők egyedül maradtak ... Ljoszik csodálkozva nézett rám és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked? — Ö, tessék, mondjál csak. Úgyse tudom, mivel szórakoztassalak. Ljoszik megsimogatta a cica fülét, gondolkodott egy sort, aztán hadarva nekifogott:
