A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-29 / 39. szám
K ésőre járt, a kávéházból mindenki hazament már, csak egy öregember ült kint a fa alatt, melynek lombján átszűrődött a villanyfény. Napközben poros az utca, de éjszaka a harmat megköti a port, és az öreg szeretett sokáig üldögélni, mert süket volt, és az éjszakai csendben mégis érezte, hogy ilyenkor más a város. A kávéházban a két pincér tudta, hogy kicsit részeg már az öreg, és mivel törzsvendég, azt is tudták, elmegy fizetés nélkül, ha még jobban berúg, úgyhogy szemmel tartották. — Múlt héten öngyilkos akart lenni — mondta az egyik pincér. — Miért? — Elkeseredésében. — Miért? — Semmiért. — Honnan tudja, hogy semmiért? — Hát pénze van bőven. A két pincér leült egy asztalhoz a fal mellé, közel a bejárathoz.! Kinéztek a teraszra. Üres volt minden asztal, csak az az egy nem, ahol az öreg ült a fa árnyékában, melynek levelei megrezdültek a szellőben. A kávéház előtt egy lány meg egy katona haladt el az utcán. Az utcai lámpa fényében megcsillant a fém rangjelzés az egyenruha gallérján. A lány hajadonfőtt volt, és szaporán lépegetett a katona mellett. — A járőr majd elcsípi — Jegyezte meg az egyik pincér. — Bánja is, ha már megkapta, ami kell neki. — jól tenné, ha eltisztulna az utcáról. A járőr elcsípi. Öt perce mentek erre. Az öreg ott az árnyékban megkocogtatta a tányérját a poharával. A fiatalabb pincér odament az asztalához. — Mit parancsol? Az öreg felnézett rá. — Még egy brandyt — mondta. — Be fogsz rúgni — mondta a pincér. Az öreg felnézett rá. A pincér elment. — Itt fog ez ülni egész éjszaka — zsörtölődött a társának —, és én már álmos vagyok. Három óra előtt sohasem kerülök ágyba. Végezhetett volna magával a múlt héten. A pincér levette a pultról a brandys üveget és még egy kistányért, és megindult vele az öreg asztalához. Letette a tányért, és teietöltötte a poharat. — Kár, hogy nem végeztél magaddal múlt héten — mondta a süket embernek. Az öreg felemelte az ujját. — Még egy kicsit — mondta. A pincér úgy telitöltötte a poharat, hogy a brandy kicsordult a peremén, s lecsurgott a talpán a legfelső tányérra. — Köszönöm — mondta az öreg. A pincér viszszament az üveggel. Aztán viszszaült az asztalhoz a társa mellé. — Már részeg — mondta. — Minden este berúg. — De mért akart meghalni? — Honnan tudjam? — Mit csinált magával? — Felakasztotta magát. Kötéllel. — Ki vágta le? — Az unokahúga. — Minek? — A lelkét féltette. — Mennyi pénze van? — Van neki bőven. — Megvan már nyolcvan éves. — Hogyne. Biztosan megvan nyolcvan. — Mehetne már haza. Soha nem kerülök ágyba három óra előtt. Ki hallott még ilyet, háromkor feküdni? — Fent marad. Szeret fent maradni. — Magányos. Én nem vagyok az. Feleségem van, vár rám az ágyban. — Ennek is volt felesége valamikor. — Minek ennek már feleség?! — Azt nem lehet tudni. Talán jobb lenne neki, ha volna. — A húga viseli gondját. — Tudom. Mondta, hogy az vágta le. — Nem szeretnék így megöregedni. Utálatos az öregség. — Nem mindig. Ez az öreg tiszta ember. Iszik, nem pancsolja le magát. Még most sem, pedig részeg. Nézze csak meg. — Már látni sem akarom. Bár már hazamenne. Nincs benne semmi belátás. Mit törődik ez azokkal, akiknek dolgozni kell? Az öreg felnézett a pohárból, ki a térre, aztán újra a két pincérre. — Még egy brandyt kérek — mondta, és a poharára mutatott. A türelmetlen pincér ment oda hozzá. — Vége — mondta olyan rövid mondatokban, ahogy ostoba emberek szoktak részeggel vagy külföldivel beszélni. — Nincs több ma már. Zárunk. — Csak még egyet — kérte az öreg. — Nincs. Vége. — A pincér letörölte az asztal szélét a szalvétával, és a fejét rázta. Az öreg felállt, lassan megszámolta a tányérokat, bőr pénztárcát húzott elő, kifizette az italt, s egy fél pesetát hagyott az asztalon borravalónak. A pincér utána nézett, amint ment végig az utcán. Nagyon öreg ember, bizonytalanul jár, de méltósággal. — Mért nem hagyta, hogy maradjon még és igyék — kérdezte a nem sietős pincér, miközben lehúzták a redőnyöket. — Még fél három sincs. — Haza akarok menni, lefeküdni. — Mit számít egy óra? — Nekem többet, mint neki. — Egyremegy, egy óra, az egy óra. — Maga is úgy beszél, mint egy öregember. Vehet egy üveget, aztán vigye haza és igya meg. — Az nem ugyanaz. — Nem hát. Nem ugyanaz — hagyta rá a feleséges pincér. Nem akart igazságtalan lenni, csak egyszerűen sietett. — És maga? Nem fél, hogy baj lesz, ha a megszokott idő előtt ér haza? — Sértegetni akar? — Nem én, hombre, csak éppen tréfálok. — Nem — felelt a sietős pincér és kiegyenesedett, miután lehúzta a vasredőnyt. — Én bízok. Csupa bizalom vagyok. — Fiatalság, bizalom és állás — mondta az idősebb pincér —, mindene megvan. Mi kell még? — És magának mije nincs? — Semmim sincs, csak a munkám. — Magának is megvan az, ami nekem. — Nem. Bizalmam nem volt soha, és fiatal sem vagyok. — Gyerünk. Elég az ostoba beszédből. Zárjon be. — Én is szeretek sokáig maradni a kávéházban — mondta az idősebb pincér —, mint anynyi más. Nem szeretek lefeküdni, mint annyi más, nekem is kell a fény éjszaka. — Én meg haza akarok menni, lefeküdni. — Másfélék vagyunk mondta az idősebb pincér. Már átöltözött a hazamenéshez. — Ez már nemcsak fiatalság és bizalom kérdése, bár mind a kettő nagyon szép dolog. Én minden este halogatom a zárást, hátha jön még valaki, aki be akar ülni a kávéházba. — Hombre, van elég bodega nyitva egész éjszaka. — Maga ezt nem érti. A mienk tiszta, kellemes kávéház, rendesen kivilágítva. A világítás is nagyon jó, aztán meg a lombok árnyéka. — jó éjszakát — köszönt el a fiatalabb pincér. — Jő éjszakát — felelt a másik. Lecsavarta a villanyvilágítást, és önmagával folytatta tovább a társalgást. Hogyne, a világítás nagyon fontos, de lényeges az is, hogy a hely tiszta és kellemes legyen. Zene nem kell. Zene semmi esetre sem kell. De egy söntésasztalnál nem ácsoroghat az ember méltósággal, pedig ilyenkor zárás után már csak ezek a csapszékek vannak nyitva. Félt talán? Nem volt az se félelem, se rettegés. Semmi volt, jól ismert semmi. Minden semmi, és semmi az ember is. Annyi az egész, hogy fény kell az eftibernek és tisztaság, meg rend. Sokan úgy élnek, hogy ezt sohasem érzik, de ő nagyon jól tudja, hogy minden nada y pues nada y nada pues nada. Mi nadánk, ki vagy a nadában, nada legyen a te neved, nada a te országod, nada legyen a te akaratod mint a nadában, úgy itt a nadánkon is. Mindennapi nadánkat add meg nekünk nada és nadázd meg a mi nadáinkat, miképpen mi is megnadázunk az ellenünk nadázóknak. És ne nadázz minket a nadába, de szabadíts meg a nadától; pues nada. Üdvözlégy, semmi, semmivel teljes, semmi sincs teveled. Mosolygott és megállt egy bárpult előtt, melyen ott ragyogott az eszpresszó kávéfőző gép— Mi tetszik? — kérdezte a csapos. — Nada. — Otro loco más — felelte a csapos és elfordult. — Adjon egy csészével — mondta a pincér. A csapos kitöltötte. — A világítás kellemes, de a pult nem elég tiszta — mondta a pincér. A csapos ránézett, de nem felelt. Ilyen késő éjszaka nem kíván az ember beszélgetni. — Még egy copitát? — kérdezte. — Nem kérek, köszönöm — felelt a pincér és elment. Utálta a bárt meg a bodegát. Egy tiszta, világos kávéház, az egészen más. Most nem gondolkozik tovább, hazamegy. Fekszik majd hanyatt az ágyában, s végül, mire kivilágosodik, elalszik. Persze — magyarázta magának — valószínűleg az egész csak álmatlanság. Biztosan sokan vannak így.