A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-22 / 38. szám

A z elmúlt hónapok széleskörű megújhodási folyamatában, az élet minden területén nagy ak­tivitást észlelünk. Hallatnak magukról az üzemek dolgozói, e fal-, vak lakossága, értelmiségiek, művé­szek egyaránt — politikai meggyőző­désüktől függetlenül, mindnyájan a múlt hibáira utalva keresik a kivezető utat az elmúlt húsz év szülte krízisből. Nagyobbrészt politikai és gazdasági megújhodásról van szó, de egyre job­ban felszínre kerül, sőt égető problé­mává válik az intellektuális megújho­dás gondolata. Megoldásra váró prob­lémák egész sora, mely sürgetőbb és fontosabb mint valaha. Ezt bizonyítják a sajtóban eddig megjelent cikkek, bí­rálatok, javaslatok, melyek iskola­ügyünk problémáit vitatva igyekeznek feleletet adni arra kérdésre: „Hogyan tovább?“ Szó esett az iskolák közigaz­gatási, valamint strukturáljs reformjá­ról. Ezzel párhuzamosan, — vélemé­nyem szerint, — nagyon hasznos és egyben tanulságos dolog lenne felmér­ni és felülvizsgálni iskoláink megfele­lő képzettségű szakkáderekkel való el­látottságát, ebből kifolyólag iskoláink színvonalát — mindenekelőtt pedig az alapfokú kilencéves iskolák színvona­lát. A lehető legnagyobb körültekintés­sel és következetességgel kell ezt mi­nél előbb megtennünk, mert a közel­múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy a kilencéves iskolák nagyon keveset nyújtanak a tanulóknak mind a taní­tás, mind a nevelés terén. Hogy mi en­nek az oka, nehéz lenne egyértelműen meghatározni, de úgy érzem, többnyi­re a tanítás metodikája körül merül­nek fel problémák. Az egyes tantárgyak tanítási meto­dikájában elkövetett hibák okozta hiányosságokat, főleg a szorgalmas és tehetséges tanulók „rátanulással“ bi­zonyos mértékben pótolni tudják a ti­­zenkétéves iskolákon, melyek már ki­zárólag főiskolát végzett, megfelelő tanerőkkel rendelkeznek. Ezzel szemben a nevelés terén lé­nyegesen rosszabb a harmadfokú isko­lák tanárainak a helyzete, annál is in­kább, mivel itt már az általános és tu­dományos ismeretek kibővítésén van a fő hangsúly. így aztán, pedagógus le­gyen a talpán, aki ebben a korban ké­pes megfékezni és a helyes útra téríte­ni egy olyan diákot, aki serdülő korá­ig nem részesült megfelelő nevelésben, és ebből kifolyólag jellemformálódás terén visszamaradt. Ha megvizsgáljuk a kilencéves isko­lák tantervét, csalódottan állapíthat­juk meg, hogy az esztétikai nevelés fontosságát mennyire nem vették fi­gyelembe iskolaügyünk vezető szakem­berei. A zenei, valamint a képzőművé­szeti nevelés harmadrendűvé vált a tanterv összeállításánál éppen azokban az évfolyamokban, ahol megkezdődik a tényleges „alapozás“ a nagyobb fel­adatok vállalására, az életre. Az em­berré válás legfontosabb és egyben legérzékenyebb időszaka ez — a ki­bontakozni vágyás első évei, az illu­zórikus ambíciók, álmodozások kora ez az ember életében. A gyerek lelkü­­lete, érzésvilága ezekben az években a legérzékenyebb, értelme a legfogé­konyabb. „Ma már százhárom általános isko­lánk van, amelyekben a tanulók az ál­talánosan érvényes tanterv mellett, minden nap éneket tanulnak. Ez heti négy óra tanulmányi többletet jelent, s egyesek persze mindjárt a tanulók túlterhelését emlegették. De tizenöt év tapasztalata azt mutatja, hogy ezek a tanulók a többi tárgyban is gyor­sabban és könnyebben haladnak, mi­vel magától értetődő, hogy ez a kis mindennapos énekadag felfrissíti és serkenti a gyermekek szellemét és fo­gékonyabbá teszi őket más feladatok elvégzésére.“ (Kodály Zoltán előadá­sából a Jeunesses Musicales 20. pári­zsi kongresszusán.) Ezt érték el Magyarországon egy zseniális zenetudós és zenepedagógus tanainak tántoríthatatlan követői. S míg a határon túl virágzó zenei élet folyik az iskolákon, egy újkeletű ze­neértő, zenekedvelő nemzedék van kialakulóban, addig itt nálunk a zene­­pedagógia terén — nem jutottunk messzebbre egy lépéssel sem. Kétségkívül rányomta bélyegét isko­laügyünk e területére is az elmúlt évek helytelen és rugalmatlan közéleti Irányítása. Éppen ezért tartom a leg­alkalmasabb lehetőségnek zenepeda­gógiánk .megreformálása érdekében a jelenlegi, reményekre jogosító megúj­­hódási folyamatot, mely lehetővé te­hetné egy a Kodály-féle iskolához ha­sonló kísérlet megvalósítását nemcsak zenei, de képzőművészeti tagozatban js. Mi minden lenne szükséges ehhez? Mindenekelőtt javasolnám a szlová­kiai pedagógusok konferenciájának az összehívását, ahol egy országos fórumon megvitatnák iskolaügyünk legégetőbb problémáit, s többek kö­zött az esztétikai nevelés problémáit is. Ezen a téren a képzőművészeti, va­lamint a zenei nevelés egyaránt fon­tos. E célból megfontolás tárgyává tenném a tizenkétéves iskolák humán és természettudományi napi óra­­többlettel módosított tanrendű osztá­lyok mintájára, — hasonló zenei és képzőművészeti, szakosított osztályok létesítését az alapfokú kilencéves is­kolákon. Ezt azért tartanám kezdeti stádiumnak, mivel még nem rendelke­zünk — a magyarországi értelemben vett — zenei általános iskolák meg­alapításához megfelelő tapasztalatok­kal. A másik oldalon pedig, — amire csekély zenepedagógiai gyakorlatom alatt jöttem rá, — a gyerekek muzi­kalitása terén oly nagy egyenlőtlensé­gek és hiányok mutatkoznak, hogy is­kolai méretben még nem volna idő­szerű a zenei alapfokú kilencéves Is­kolák megalapítása. Ezért ajánlanám egyelőre a szakosított osztályokat (minden alapfokú kilencéves iskolán egy-egy zenei-képzőművészeti osz­tályt, és ahol ez lehetséges, ott min­den évfolyamban egyet), ahová szakta­nárok, szakemberek döntenék el, ki­ket lehet beválasztani, kik azok a ta­nulók, akik eléggé muzikálisak vagy a rajzoláshoz megfelelő kézügyesség­gel rendelkeznek. Ennek megvalósítá­sa jelenleg a legreálisabb, mivel e té­ren már elegendő szakkáderrel ren­delkezünk. Ezzel egyidejűleg feltétlenül fel kell vennünk a kapcsolatot — mód­szertani ismeretek és tapasztalat­­szerzés céljából — a magyarországi zenei általános iskolákkal, hogy ké­sőbb aztán ennek alapján, valamint saját tapasztalataink ég eredmé­nyeink egybevetésével megalapíthas­suk az első zenei, valamint képzőmű­vészeti általános iskolát. Bizonyára akadnak majd közöttünk olyanok is, akik különböző érvekkel igyekeznek kétségbevonni az esztéti­kai nevelést előtérbe helyező általá­nos iskolák realizálhatóságát. Nekik a magyarországi tapasztalatok már megadták a feleletet. Tehát kellemes és szórakoztató többletről van szó, melynek rejtett szerepe észrevétlenül, ösztönszerűen hat és formál. Legyünk azon, hogy mindez megvalósulhasson, mert a technika korában, egyedül ez lehet biztosítéka egy nemes, érzelmekben gazdag lelkületű, fiatal generáció fel­­növekedésének. Legyen a kodályi eszme példa és megvalósítása kötelesség mindnyá­junk számára. SZAKÁI. GÁBOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom