A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-22 / 38. szám
Most a mindenség szíve, az egész emberiség szíve együtt dobban az én szívemmel, népem szívével... Hitet tesz mellettünk, igazunk mellett és emberségünk mellett minden cselekedetünk! Nagy-nagy kristályserleg a szívünk ... Az egész emberiség hallhatta, tisztán cseng, vagy van valami hamis a csengésében? ... Tisztán, csengett!... S azóta?... Megrepedt talán ez a csodacsengésű kristályharang? ... Eltörött valami bennünk? A kassai ipariskolák tanáraival beszélgetünk, magyarokkal és szlovákokkal: — Arról beszélni sem akarunk, ami történt! Inkább csak arról, ami van. Nézze, az idegen katonaság a városon kívülre húzódot, csak itt-ott tűnik fel autójuk vagy páncélkocsijuk. A rendet közbiztonsági szerveink, munkásőrségünk és katonaságunk biztosítják. — Amint már láthatta, a feliratok eltűntek a falakról. — A tanítás időben megkezdődött? — kérdem. — Nem, a történtek miatt pár nappal el kellett halasztanunk az iskolaév megkezdését. — Csak azt nem tudom, hogyan magyarázzuk meg a gyerekeknek, mi történt nálunk. Mert valahogyan meg kell nekik magyaráznunk ... És ők már nem érik be valami dajkamesével, hiszen már nem kisgyerekek. Nem szabad hazudnunk és meg kell nyugtatnunk őket! — Azt hiszem, mindannyiunk közös kívánsága a tanév mielőbbi megkezdése. Ha belezökkenünk a mindennapi munkába, kevesebb időnk marad a gondolkodásra, a töprengésre... Hogyan vélekednek a Csemadok-tagok? — Eddig is együtt éltünk, de egy idő óta gyanakvó tekintettel lestük egymást... És most minden megváltozott egy csapásra ... Teljesen eggyé kovácsolódtunk! — Sok volt itt a nemzetiségi torzsalkodás, ami inkább csak a január utáni szabadabb légkörben kerülhetett felszínre úgy az életben, mint a sajtóban. Voltak emberek, akik bántottak bennünket, akikkel hadakoznunk kellett jogaink érvényesítéséért. S amikor bekövetkezett az, amire senki nem számított, a közös bajban összefogtunk. — öreg ember vagyok, régen foglalkozom kultürmunkával, de még régebben vagyok párttag. Itt születtem ebben a városban és itt is akarok meghalni. Azt azonban SS .jí4 «abf?. ____ asa-'^r mmm. HM r T+ fi ly#"'* jfiii 1 Br $ Wsl r rW f l,1?5 ^ & 1 elvárom, hogy engedjenek bennünket magyarnak lenni! Hogy minél előbb oldják meg a Szakszervezeti Ház problémáját, adják át a Csemadoknak, az illetékesek tartsák be az ígéretüket... — Eddig civakodó gyerekek voltunk és most felnőttek lettünk . . . Szeretnék bízni ebben! Sok-sok emberrel beszéltem, funkcionáriusokkal, munkásokkal, asszonyokkal és fiatalokkal is. Sok-sok véleményt hallottam, de ezek az emberek és ezek a vélemények egy valamiben megegyeztek, abban, \hogy a magunk ügyelt magunk lakarjuk megoldani és gyámkodás ínélküll Tisztább, szabadabb lég*kört kell teremtenünk, mert igazán csak akkor lehet majd dolgozni! Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy addig is ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt! — Mit tart a Csemadok elsőrendű feladatának ezekben az idők-1 ben? — Felvilágosító munkát kell folytatnunk az emberek között, hogy elhamarkodottsággal csak árthatunk közös hazdßk^ST^nek, Dubőek, Svoboda és míndannyíunk ügyének. De azért azt sem szabad megengednünk, hogy az itteni magyarságnak sok-sok megoldásra váró problémája teljesen a háttérbe szoruljon a nagy közös problémák-mellett. — ön szerint mi a kassai magyarság legégetőbb problémája? — Kevés az iskola. A gyerekek — főként a legkisebbekre gondolok — nem járhatnak szülői felügyelet nélkül a város másik végében levő magyar iskolába. Több helyen kellene első, második és harmadik osztályt létesíteni legalább, mert a szülők jelentős része dolgozik, s így kénytelen a közeli szlovák iskolába adni a gyermekét! ... Ez itt a legnagyobb problémánk! És az utca hangja? Este van, szép szeptemberi este. Az utcákon annyi a nép, az autó, hogy az ember semmiképpen sem siethet.