A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
Nemcsak bátorkeszi problémák A község a komáromi járásban fekszik, meglehetősen távol — harminc kilométerre — a járási székhelytől. Párkány sincs sokkal közelebb — huszonnégy kilométer, Érsekújvár pedig harmincnégy kilométerre esik Bátorkeszitől. De ezek a távolságok önmagukban még nem is lennének olyan nagyok, ha lenne a falunak vasútja. Csakhogy a legközelebbi vasútállomásra, a kisújfalusira, hat kilométert kell taposnia annak, aki vonattal akar utazni. Taposnia, gyalog vagy kerékpáron, mert más jármüvet az évek hosszú során át elhanyagolt út aligha tűr meg magán. (Néhány hete végre megkezdték az út javítását.) A kesziek ezért inkább a köbölkúti állomásra járnak, amely bár csaknem kétszer olyan messze fekszik, járművel könnyebben megközelíthető. A rendszeres összeköttetést a környező városokkal az állami au tőbuszjáratok biztosítják. Persze a buszozás kultúrája vidékünkön sok kívánnivalót hagy maga után — ismerjük a hajnali és a délutáni járatok szardíniásdobozra emlékeztető atmoszféráiét. Komáromba két, pőtkocsival ellátott autóbusz hordla reggelente a készt munkásokat. A diákoknak külön láratuk van. A kenvér utáni utazgatás nemcsak Bátorkeszi lakosságára jellemző, hanem Szlovákia déli járásainak népére általában. Keszl 4750 lakosa közül a helybeli földművesszövetkezetben mindössze 582-en dolgoznak. A szövetkezet négv éve még munkaerőhiányban szenvedett, 1955 óta azonban már munkaerőfölöslege van. A speciális termelőcsoportok — a kertészetben, szőlészetben, dohánytermesztésben — túlméretezettek, a tömegesen jelentkező fiatalokat nincs hol elhelyezni. Valami üzemet kellene létesíteni a közelben, mert mindenki nem Járhat Komáromba, s a párkányi cellulózgyár is csak vagv 30—40 bátorkeszinek nyújt megélhetést. Sokan az ország távolabb eső részeiben találtak maguknak munkál. Pozsonyban, Nyitrán, Mártonban, Hlinikon, Kassán, Osztraván. Am a kesziek tudják, hogyan küzdhetők le a legjobban a távolságok. hogvan hozható közel a városhoz a fatu — a szövetkezetnek saját autóbusza van, s az a nyári szezonban minden vasárnap reggel útra készen várja Bátorkeszi népét. Több mint két éve borozóm is nyílt a szövetkezetnek, abban hét vévén zene mellett 200—250 fiatal szórakozik. A tulajdonosnak nincs a borozóból anyagi haszna — étel, ital áron alul kap ható —, de nem is fizet rá. A pénz a faluban marad, idegen ritkán verődik errefelé. Nem a pénz a fontos, hanem hogy a falusiak lói érezék magukat itthon. A fiatalság nem is kívánkozna el innen, ha ... Ismét az annyiszor hallott érv, a déli Járások régi nótája: nincs helyben munkalehetőség, nincsen ipari üzemünk. Vannak, akik vonakodnak az iparosítás gondolatától, mert a nemrég létesült üzemekben a vezető posztokra szlovákok és csehek kerültek, tény, hogy a magvaroknak leginkább csak fizikai munkát Juttattak. Ám ez a megállapítás elsősorban a nagyobb üzemekre érvényes, azokra, amelyeket országos beruházással, „magasabb körökben“ született elképzelések alapján építettek föl. De miért ne iparosíthatnánk alulról, spontánul? Miért ne kezdhetnénk kisebb — esetleg a mezőgazdasági termeléshez szorosan. kapcsolódó — üzemekkel? Miért ne hozhatnának létre saját üzemeket földművesszövetkezeteink, járási mezőgazdasági társulásaink, helyi vagy járási nemzeti bizottságaink? Vannak községek, ahol ez a folyamat már megindult, sok helyütt azonban valami okból még tartanak tőle. Óvatosak? Félnek a ráfizetéstől? Pedig több legyet üthetnének agyon egy csapásra — falvaink népe odahaza keresné meg a kenyerét, családi élete rendezettebbé válna, az utazgatás, az idegen környezetben töltött hetek és hónapok kiküszöbölésével növekedne az aktív szabadidő, ez az anyagi és szellemi Jólét fokozását vonná maga után. Mivel falvaink népe maga irányítaná az üzemekben a termelést, úgy gazdálkodna, ahogy neki jobb. S ha a dolgozók az üzemeket valóban a magukénak éreznék, ez bizonyára ahhoz is hozzájárulna, hogy az itt élő magyarság az államigazgatásba, a politikai életbe is tevékenyebben bekapcsolódjék, hogy jobban élni tudjon jogaival, hogy valóban egyenrangúnak érezze itt magát. Persze az ilyen spontán iparosítás sem képzelhető el szakiskolák nélkül. No meg egy jó adag vállalkozó szellem nélkül sem. MIKÖTS I. ROBERT Autónk nyeli a kilométereket. Nézzük, hogyan futnak el mellettünk a fák, a falvak, a városok, és hallgatjuk a motor egyhangú duruzsolását. Mldenütt béke és nyugalom! \ Olyan szép zöldek a földek, olyan üdék a fák, mintha tavasz lenne ... Olyan szép minden, mint a remény... Mint az a remény, ami január óta megfiatalított embert és országot egyaránt... Egészen augusztus 21-ig. Olyan szép zöldek a földek, de a fecskéket nem lehet becsapni és a villanydrótokon várakozó töprengéssel ülnek, egyre szaporodnak a víllásfarkú hangjegyek... Az embereket sem lehet becsapni, várnak és töprengenek, kérdezgetik egymást, hogy mikor ... ? Mikor ébredünk fel ebből a lidércnyomásos álomból? Autónk nyeli a kilométereket és ránk csodálkoznak a fák, a falovak ... Minden zöld, még az idefgen katonák egyenruhája is zöld...!, jOlyan sokat látunk belőlük, hogy),’ »megfeledkezünk a szép zöld vi-lj flágról és eszünkbe jut, hogy még- j *sem volt nálunk ellenforradalom! ELVARÁZSOLT kastély vagy szálloda? Késő este értünk Rozsnyóra, a szálloda elé, de a szétlőtt homlokzat, a betört ablakok — a sötétség ellenére is — árulkodni kezdtek arról, hogy itt valami történt. Bent a szálloda halijában azután megtudjuk, hogy micsoda. A szálloda mögötti moziban egy kalandfilmet játszottak, sűrűn ro■■ pogtak a fegyverek és az idegen t katonáság ezt félreértve, lövöldöz* ni kezdett a zaj irányába. Amikor a tévedés kiderült, az idegen katonáknak levetítették a filmet, de az anyagi kár maradt. Az orosz f városparancsnok bocsánatot kért a történtekért és megígérte, hogy az okozott kárt megtérítik. Ennek köszönhető, hogy a szállodában tárt karokkal fogadtak bennünket. Üres szoba?! Amenynyit csak akarunk! Minden szoba üres ... Ezt nevezem szerencsének, mármint a mi szerencsénknek. Kaptunk is szobát. Az ágyam fölött ott a golyók nyoma a falon, az ablakok betörve, még jó, hogy ilyen meleg augusztusi éjszaka van, az utolsó augusztusi éjszal ka ... A folyosón égett matracok \ és füstszag ... Kedves őszhajú nénivel beszélgetünk a portán. Közben készül a vacsoránk. Mert izgalom ide, izgalom oda, bizony alaposan megéheztünk és nem szerettük volna, na gyumiuun nurgasui esetleg lövöldözésnek gondolta volna valaki. — Azt szeretném, ha újra béke lenne, ha mielőbb helyreállna a nyugalom, mert higgyék el, nehéz időket élünk! ... Az első napokhoz képest ugyan már nyugodtabb a légkör, de látják, maguk az egyetlen vendégeink. Mekkora anyagi kár ezl — mondja a néni. — Nagyon szeretném tudni, meddig maradnak itt az idegen csapatok. Mi bízunk Dubóek és Svoboda elvtársakban. Tudjuk, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt a rend helyreállítása érdekében. Meg aztán, hol nincs rend?... Az emberek, asáionyok már jának a munkába, és ez a lényeg ... Igen, pontosan így gondoljuk mi is. De lássuk csak, hogyan vélekednek mások? Egy rokonszenves házaspárral beszélgetünk. Az asszony magyar és tanárnő, a férfi szlovák és orvos. A kislányuk magyarul és szlovákul egyformán szépen beszél. Hát kellenek itt nacionalista sületlenségek? — őszintén megmondjuk, hogy nagyon megdöbbentett bennünket az idegen csapatok bejövetele. Mit kívánunk?.. USkAC* nyugalmat, ~áz idegen csapatok kT^inißili, ' de minél jdőjib.Trgzzenek csak körül ä városiján .nálunk rend van, az emberek Járnak a munkába, de azért senkinek sem mindegy az, »hogy idegen katonák állomásoznak a városunkban és a városunk határában. A parancsnokságuk itt van, a szállodával szemben. Bízunk pártunk és kormányunk megválasztott vezetőiben és tudjuk, rrm
