A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
Hozzuk léire a magyar pedagógusok egyesületét A hagyományok — különösen a nemzeti tradíciók —r ápolása elődeink élettapasztalatainak átvételét, a jó megőrzését és az utókor kegyeletét is jelenti az ősök iránt. A múlt tiszteletén alapuló hagyományélesztés — különösen a m-i viszonyaink között — a nemzeti öntudat megnyilvánulásának egyik formája; bizonyítéka annak, hogy köztársaságunk fél évszázados történetében szerves része van kisebbségi életünknek, nemzetiségi iskolaügyünknek. Szinte természetes tehát, hogy rendünk l, tisztulásával párhuzamosan tömegjelenséggé vált a haladó hagyományok feltámasztása, a társadalmi előzmények folytonosságának megteremtése. Néhány évvel ezelőtt próbálkozások történtek arra, hogy a hazai magyar iskolaügy háború utáni első tizenöt esztendejének évfordulója kapcsán felevenítődjék a régi hagyomány s évkönyv jelezze a megtett utat, elemezze helyzetünket, vázolja a fejlődés távlatait. A tanítói közvélemény mindössze annyiban értesült az előkészületekről, hogy az SPN ízléses megrendelőlapján (mindössze két járásban!) felkértek az adatszolgáltatásra és a megrendelésre, de „csupán a híre terjedt el és a futó hír nyomán olyan érdeklődés támadt, hogy tán jobb lett volna, ha fel sem vetődik a gondolata“ — háborog Szántó György a Hét-ben a Hol vannak az. évkönyvek? című írásában, majd arra szólítja fel a pedagógus közvéleményt, hogy „nyilatkozzanak az olvasók, nyilatkozzanak a kultúrmunkások, nyilatkozzék a Kiadó és felettes szervei. Segítsék napvilágra ezt a könyvet.“ S minthogy Szántó György sürgető felhívását nem követte országos felháborodás, azt kell hinnünk, hogy a „lelkes“ megrendelők közömbösen fogadták az Almanach kiadásának megfeneklését („aki már nem tud felháborodni, az közömbös“ — tartja a szellemes francia aforizma). Tudni kell, hogy a tanítói évkönyv tervezett kiadása az első próbálkozás volt arra, hogy összefogja a hazai magyar pedagógus társadalmat (s talán éppen ezért kellett ennek a próbálkozásnak elbuknia). Megváltozott körülményeink folytán kecsegtető lehetőségeink nyílnak arra, hogy rendszeres kiadványokkal állítsunk emléket munkánknak és — ami talán ennél, is fontosabb — szervezeti kereteket is biztosítsunk tanítói közvéleményünk megnyilvánulásainak: a sajátos érdekvédelemnek éppúgy, mint a tartalmas egyesületi életnek. Újságjainkban, folyóratainkban egyre többen sürgetik a hazai magyar pedagógusok egyesületének létrehozását. A szándék tehát nyilvánvalóan megvan, a kezdeményezést a pedagógus közvélemény helyesléssel fogadta és támogatja. A szervezés, az előkészítés azonban mindegyre késik: talán nincs, aki vállalni merné a kezdeményezés felelősségét, a szervezés ős előkészítés terhét? Tekintettel arra, hogy országos méretű egyesület megteremtéséről van szó, nyilvánvaló, hogy a létrehozással kapcsolatos szervezési, előkészítési, jogi és egyéb problémákat magánszemélyek képtelenek megoldani. Éppen ezért fordulunk most nyilvánosan azzal a kéréssel a SZNT Nemzetiségi Titkárságához, annak Szubkomissziójához, az SPN magyar szerkesztőségéhez, a VÚP nemzetiségi'OSztályának dolgozóihoz, hogy együttes fellépésükkel segítsék elő a csehszlovákiai magyar -tanítói egyesület létrehozását! Az alábbiakban — a teljesség igényének kizárásával — néhány elképzeléssel kívánunk szolgálni a pedagógus egyesület szervezési és működési statútumához. Az említettjntézmőnyek dolgozói, a pozsonyi magyar TsTtolák pedagógusainak részvételével, hoznának létre egy előkészí-Olavi az aszott kezet gyöngéden kezébe fogta: — Miért habozol, anyám? Hiszen mi jól tudjuk, hogy az anya mindig jót akar. — Igen, a szándék... az jó mindig. De megtörténik néha, hogy az ember nem tudja magát elhatározni, hanem habozik és ingadozik. Így vagyok most én is. Évek hosszú során át tápláltam magamban a gondolatot, hogy elmondom ezt nektek, mielőtt lezárom a szememet. És ez a gondolat nagy vigasz volt számomra ez élet megpróbáltatásaiban... de most, mikor el kellene mondanom .... A beteg keble zihált és a verejtékcseppek egész csapata szállta meg homlokát. — Ö, ne törődj vele! — szólt Olavi és felszárította homlokát. — Majd elhatározod... — Igen... én mér határoztam. Ha most nem mondom el, megcsalom saját magamat és minden hitemet és régi reményemet, és megcsallak benneteket... csak a kezdet olyan nehéz ... Heikki, nem jönnél közelebb? ... könnyebben megy úgy a beszéd ... Az idősebb testvér, ki agyagos csizmájával egyenesen a mezőről jött haza és az ajtónál tilt, csendesen az ágy mellé húzta a székét. A beteg gondolatokba merült — mintha tanácsot kérne valakitől. Azután fiaira nézett hosszan és bensőséges szeretettel. — Nem akarok beleszólni az osztozkodásba, amely nemsokára megtörténik közöttetek — szólt végre a beteg — mert tudom, hogy megegyeztek. Van azonban ebben, a házban valami, amit szeretnék kiemelni a hagyatékból, hogy még életemben nektek adományozhassam. A beteg felsóhajtott, mélyen és elhallgatott.. mintha közben pihennie kellene. A fiúk visszafojtott lélegzettel, várakozón néztek rá. — Nem valami értékes jószág, de egy történet fűződik hozzá és egy gondolat. Az én szememben ezért van fontossága és jelentősége. Ott, az a szekrény! A fiúk a jól ismert, két részből álló szekrére pillantottak ... a szekrényre, majd az anyjukra. — Ti csodálkoztak ... bár csak úgy tudnám elmondani, ahogy szeretném. Elhallgatott és felpillantott, mintha erőért esedeznék. Azután fiaihoz fordult — különös fény csillant meg a szemében — és beszélni kezdett suttogó hangon, mintha kísérteties történetet beszélne el: Dé|I i\ tűzpiros i — Hosszú idő telt el azóta. Ugyanebben a szobában és ugyanazon a helyen egy asszony feküdt, akinek négy nappal azelőtt egészséges fiúgyermeke született. Az asszony gyöngéd volt mindig és alázatos és megbízott a férjében és igyekezett mindenben a kedvére járni. És boldog is volt, nagyon boldog. De már a gyermek születése előtt titkos gyanú kezdte marcangolni a lelkét. Már ötödik éjjel nyugodott az újszülött mellett a szekrényen égő kis lámpa fényében, amikor szívének kínja olyan nagyra nőtt, hogy felkelt és átment a lakószobába, mert szeretett volna meggyőződni arról, hogy a gyanúja alaptalan ... A beteg a fal felé fordította a fejét, hogy eltitkolja a két könnycseppet, amely szemszögletébe lopódzott. — De mikor nem találta a szobában azt, aki keresett, akkor bár gyermekágyból kelt fel, félig felöltözve és mezítláb, kínjától űzve az udvar fagyos földjén át a szauna-ház kis szobácskájába ment. Abban az időben még szabad volt pálinkát főzni és a szauna-kamrácskában is éppen azt főztek. Az asszony csendesen kinyitotta az ajtót és a tűz világánál látta, hogy a takaró alatt ott fekszik a pálinkát főző leány — egy egészen fiatal teremtés — és az, akiért az asszony éjfél idején gyermekágyból kelt fel. És abban a pillanatban meghalt a szíve. Szeretett volna üvölteni, de torkából csupán rekedtes kiáltás szorult ki; és megindult vissza a házba és minden lépésnél attól félt, hogy összeesik. A beteg szívverése csaknem elállt, teste vonaglott, mintha a levegő kifogyott volna tüdejéből ... a fiúk kővé meredve ültek. — Hogy miképpen ért be a szobába — folytatta a beteg — azt maga sem tudta; csak ült ágya szélén a gyermek mellett és kezét a keblére szorította, mert attól félt, hogy a szíve meghasad. A tornácról heves lépések hallatszottak. Elmúlt egy perc... már a középső szobából hangzottak. Az ajtó megnyílt, a nyí: lásból vadállat morgásához hasonló hangok hatoltak be... az asszony szívverése elállt. A küszöbre lépett a férfi, akinek vérben forgott a szeme, mikor átszúrta tekintetével az ágyon ülő, borzadó asszonyt. Rettenetes átkozódás hallatszott, amit szörnyű ordítás követett... a két kézzel megragadott fejsze az ember feje fölé emelkedett. Azután az asszony hallotta, hogy a testvére nagyot sikolt és hogy á fejsze után nyúl. A fejsze éle megvillant a lámpa homályos világában, az asszony hátrahanyatlott.. hogy mi történt azután, azt már nem tudta ... Mintha most villant volna meg a fejsze élé és lecsapott volna mindhármukra. Az anya behunyta a szemét, Olavi egész testében reme gett, a másik fiú magába roskadva ült a széken és arcán borzalom tükröződött. — Mikor az asszony magához tért — folytatta a beteg reszkető hangon — a férfi a széken ült, fejét tenyerébe hajtotta ... kékre vált arccal, vérben forgó szemmel ült és reszketett, mintha rettenetes hideglelés gyötörte volna. A fejsze az asszony és a gyermek feje fölött repült el, és belefúródott a szekrénybe, amely ugyanazon a helyen állt, ahol most... 12
