A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
tő bizottságot. Ez az iskolák igazgatóságain keresztül..haladéktalannl bocsásíion ki felhívást minden pedagógushoz* s ebben körvonalazza az egyesület küldetését és jelentkezésre szólítsa fel tanítóinkat, iskolaügyi és kulturális dolgozóinkat (a nyugdíjasokat és tanítójelölteket is beleértve). Ezután az oktatási intézményekben, iskolákban megválasztanák az alakuló közgyűlés küldötteit (esetleg minden 5 leendő egyesületi tagra 1 küldöttet), s a közgyűlés azután ténylegesen és jogilag is kimondja a szervezet lélmhQzását. Ugyancsak _aZ- .alakuló közgyűlésen kell elfogadni az alapszabályzatot, meg kell választani az egyesület tisztségviselőit és létre kell hozni a különféle albizottságokat. Olyan elképzelések is vannak, hogy a jövendő pedagógus egyesület egyben érdekvédelmi funkciót is betöltene, ilyenformán szerves része lenne a most alakuló szlovákiai pedagógus szakszervezetnek, annak alosztályaként megilletnék—mindazok a jogok, amelyek a szakszervezeteket megilletik. Feltételezhető, hogy pedagógustársadalmunk egyesületi élete hozzájárul a szocialista nevelés gyakorlati megvalósításához, nemzetiségi iskolaügyünk szuverenitásához. Reméljük tehát, hogy a közelgő vakáció nemcsak a jól megérdemelt pihenés, hanem a felelősségteljes munka ideje is lesz, amelynek gyümölcseként szeptember elsején köszönthetjük a haladó hagyományokat ébresztő, progresszív erőket összefogó hazai magyar szocialista pedagógus egyesületet! BÖSZÖRMÉNYI JÁNOS 28. A beteg mélyen felsóhajtott, mint ahogy felsóhajtunk izgalmas történet elbeszélése közben, amikor a fenyegető veszély elmúltával hirtelen szerencsés fordulat következik be. Olavi forrón megragadta az öregasszony kezét ... megragadta, megszorította és könyörgő tekintettel nézett a szemébe. — Igen, igen — intett szeretettel a beteg. — A férfi bocsánatot kért és kapott, s ők kibékültek. A férfi még azon az éjszakán gittet hozott fel a pincéből, betömte és később be is festette « fejszeütötte sérülést. De... nem nézitek meg azt a helyet? Olavi felállt és gépiesen a szekrényhez ment, az idősebb testvér csak székével fordult arra, szótlan borzalommal. — Amint látjátok, a fejszével éppen oda csapott le, ahol a szekrény két része egyesül és mind a két részbe mély sebet ütött. És a gitt és a seb, ha jól megnézzük, még most is előtűhik a festés alól. És ami az asszonyt illeti... A mondat megszakadt. A beteg fehér arcán Szenvedés és mély megindultság tükröződött. — Igen, az asszony megbocsátott, egy barátságtalan szót sem váltottak soha, úgy, hogy mások nagyon boldogoknak tartották őket. De azok a sebek, azok a sebek!... Azokat nem lehet sem gittel, sem festékkel eltüntetni... Ilyen az asszony szíve ... Elhallgatott. Csak a sírás és a megindultság beszélt az arcán. Olavi visszaült a helyére, megfogta az öregasszony kezét, megcsókolta a újra meg újra... és forró könnyeket hullatott 13 rá. Hirtelen megvilágosodott előtte anyjának Szitási Ferenc Dalodra csattog a szél Csak szó voltál, csillagokról lehullott fény, virágból kiszökött illat. Az utak poros emlőjén szívtad magadba, hogy a világ élni taníthat. S kirepültél magadból, mint tavasszal az erdő, karcsú levélszárnyaid megnyúltak fél arasszal, s nincs erő, mely leszáilni késztet, hisz dalodra csattog a szél, s mert madár vagy, fészked összeomlik, de a melege utolér. Felröppen a vigasz madara Hószín hajamra hullanak a rőt reggeli fények, s csodás, újszülött levelek alatt a látomásaim utolérnek; rút varjak fekete árnya hasal szememre, s fájdalmam kívánja a véremben oldódó sugarak nedve, de felröppen a vigasz madara, — kék tollával csapkodja a tájat, s fészkében gyarapodik a haza, melyet a repülésével megváltott. . szelíd és bánatos lénye. És nem tudott szabadulni attól a sajátságos, megmagyarázhatatlan érzéstől, hogy valamiképpen ő is bűnös, bár a mai napig mit sem tudott anyja titkáról. — És ami a férfit illeti... nyugodjék békében. Nem akartam meggyalázni az emlékét, de arra gondoltam, hogy ti is férfiak vagytok már, és nektek is lesz feleségetek... Igazán derék ember volt minden másban, hiszen mindenen meglátszik a keze nyoma. És én tudom, hogy sokat szenvedett, mert a lelkiismeretünk az igazi bíránk, a tetteinkért pedig felelnünk kell ... A beteget mély meghatottság fogta el, sokáig nem szólt egy szót se, Olavi könnyben üszó szemmel gondolataiba merült; az idősebb testvér magába roskadva ült a széken. — És most szeretném átadni nektek ezt az örökséget — folytatta a beteg nyugodtabb hangon. — Sok gondolat, reménység és imádság fűződik hozzá, az én egész életem minden örömével, szenvedésével. Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen sebet hordoz. Vannak sokan, csakhogy a világ nem tud róluk semmit, mert az asszony nagy szenvedéseket visel el, de nem szól róluk senkinek. És hallottam később, hogy e falak között már én előttem is sóhajtottak el ilyen sóhajokat... Bárcsak utolsó volnék ebben a családban! Ezért hagyom rátok a szekrényt, egyiknek a felső, másiknak az alsó részét, mindkettőn ott van a fejsze nyoma. Nézzétek meg gyakran és beszéljétek el majd a hozzá fűződő emléket gyermekeiteknek Is. És szálljon ez a szekrény családi örökségképpen nemzedékről nemzedékre ... az emlékekkel, a reményekkel, és az imádságokkal együtt... csak a nevek feledtessenek el! Mélyen megrendülve tekintettek mind a hárman a magas, mennyezetig érő szekrényre. Ogy látták, hogy megnövekedik és áll, mint óriási emlékoszlop, nemzedékek közös sírhalraánál. A beteg fiaihoz fordult... nyugtalan feszültség ült az arcán: — Akarjátok ezt az örökséget? — kérdezte várakozón, izgatott hangon. — Mindazzal, ami hozzá fűződik ... ? OJavi a beteg sovány kezére szorította forró, könnyes arcát: ez volt az ő felelete. Az idősebb testvér mozdulatlanul ült még mindig, szeme meg-megrebbent és az arca fájdalmas sírástól Török elemér Nyugalom Az utolsó csepp fény is elcsurgott az Isten kemény markából a halak sem kapnak felölti a víz a teljes nyugalmat Falusi emberek Arasznyi bajúsz leng az orruk alatt gondterhes homlokukat szőrkucsma melengeti álmukban olykor még fehér ökröket hajtanak tenyerükből zabbal etetik a kiscsikókat túl sok az emlékük jönnek felém elkomorodva mindenappal öregebben jobb kezükkel megemelik a kucsmájukat hangjukat elfojtja a pipa füstje s szemükben még a tegnapi búzaföldek kalásza ring * vonaglott. A beteg kiolvasta a választ elborult szeméből, amely tisztelettel nézett az anyája. — Boldog vagyok, hogy túlestem rajta — mondta az öreg asszony megkönnyebbülten. — Még valamit hagyok rátok: áldásomat! Arcán elömlött az a nagy szelídség, amely a lényéhez tartozott. Hosszan, gyöngéd szeretettel nézett fiaira. — Olavi! — szólalt meg egy kis idő múlva. — Akkor történt, amikor te születtél... Az idősebb testvér csodálkozva pillantott anyjára. Nem értette, hogy miért magyaráz az anyja olyat, ami magyarázat nélkül Is világos volt. De Olavi hirtelen felkapta a fejét, mintha megdöbbentő, váratlan hirt hallott volna. Az anya hangjának remegése elárulta, hogy mire gondol, és szemének megtört fénye egy pillanat alatt megvilágított mindent Olavi előtt. És Olavi anyjára nézett, nagy, tágra nyílt szemmel, mintha feleletet várna. — Sokszor gondoltam erre az utolsó évek szé n fedéseiben. Mintha a zivataros fergeteg egy rengeteg erdőt pusztított volna el. Olavi csak most látta meg az erdő mélyén rejtőző szakadékokat, a moha lepte mocsarakat és a titkos fertőket. —■ Igen, igen... ki érti ezt? — súgta a beteg Olavinak. — De menjetek most, végezzétek a dolgotokat... én elfáradtam, szeretnék egyedül lenni. A fiúk felkeltek és megindultak az ajtó felé. Az ajtóból visszanéztek, de az anyjuk nem vette észre. Hanyatt feküdt, karját keresztbe fonta a mellén, és békés nyugalommal nézte a régi szekrényt, mely úgy állott ott a fal mellett, mint hatalmas emlékoszlop nemzedékek közös sírhalmánál. A saját ház A temetés megvolt... A testvérek komolyan és szótlanul ültek á középső szobában az ablaknál. ...“És te veszed a házat és a gazdaságot és természetesen asszonyt keresel magadnak és gazdálkodsz, mint ahogy az -őseink gazdálkodtak — mondta Olavi. Folytatjuk
