A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-04 / 31. szám
Tóth László versei ötök világosság abrakadabra Es lön: Homokos fényt csorgatott nyakamba az isten a tankok végigdübörögtek az aknamezőn biztos talpuft.it rátapasztva a pórusokra megfulladtam ettől a fényességtől. hallgatás Párhuzamosokon settenkedik felém az éj kobaltkék végtelensége almák hullottak a vágy magasba rúgó lábai közé kisgyerekek egy szakajtó gyufafejet szórtak el a porban nagyhangú kutyák összeszedték egymásba-nőtt fogaimban érik a sötétség. mélyen néztek a Nap sebhelyes talpába a kémények mikor a vak koldus szeméből kirepült a kéz és a versből tíz sor kiégett fájdalom. ha meg,ha&ad a ó/ziaem ? Amikor a harmadik feketét is megrendeltem, a kedves, barna pincérnő arca elszomorodott. — És ha meghasad a szíve? — kérdezte s egy ideig tétován állt* az asztal mellett, mintha azt várta volna, hátha meggondolom a dolgot. A meghökkenéstől'szóhoz sem jutottam. Nyilván az infarktusra gondolt, mely egyre sötétebb árnyékot vet a világra, melyről orvosok és laikusok cikkeznek, óvják az emberiséget, s melynek okát sokan a mértéktelen kávézásban, ciga■ rettázásban sejtik. Igen, a kis pincérnő bizonyára az infarktusra gondolt, a rémre, amely nem válogat, egyforma könnyedséggel sújtja szíven az öreget és a fiatalt, a munkást és az értelmiségit, az alkalmi kávézót éppúgy, mint a magamfajta kávéházi törzsvendéget. A barna pincérnő nyilván úgy véli, hogy nekem a harmadik kávé után tpbb esélyem lehet a szívhasadásra. Eltekintve attól, hogy a kislány kissé slágerízűen fejezte ki magát, őszintén hálás voltam neki a figyelmeztetésért s a negyedik feketét már meg sem rendeltem. Nem tartok igényt ilyen szirupos halálra. Sőt egyenesen bosszantó, hogy a 20. század második felének modern emberét ilyen biedermayer halál fenyegeti, akárcsak régente a boldogtalan szerelmeseket. Nem, az én szívem csak ne hasadjon meg! És ha meghasad? — nyüszít fel valahol a tarkóm tájékán a félelem. Éppenséggel mindegy, hogy minek nevezik, infarktusnak-e vagy szívszélhüdésnek, esetleg szentimentálisán szívmeghasadásnak. Lényege az, hogy felfordul tőle az ember mint a nyakonvágott nyúl, és kampec. S mint aki csapdába került, a szabadulás útját keresem. Hogy kéne menekülni az infarktus, elől? Talán ha több ilyen „őrangyala“ lenne az embernek, mint ez a pincérnő, akik félig tréfásan, félig komolyan figyelmeztetnék- a harmadik kávénál, eset leg egyéb alkalmakkor: „Ne tovább!" — És ha meghasad a szíve? — mondaná a kalauznő felemelt újjal látván, hogyan tolakszom, igyekszem verejtékez ve a kocsi belsejébe. A trafikos kisaszszony megfogná a kezem a második csomag cigarettánál s megkérdezné „Uram, nem lesz sok?“ Ismeretlen emberek jönnének hozzám aggódó arccal, bárhol, bármikor, látván, hogy túl sokat eszem, túl sokat iszom, túl sok újságol olvasok, túl sokat járok túlzajos helyeken, túl nagy körülöttem a forgalom, túl zavaros a politika s figyelmeztetnének: „Uram, vigyázzon, infarktus-veszély!“ Vagy csak így egyszerűen, mint a kis pincérnő, megkérdeznék: „És ha meghasad a szíve?" Ki tudja, akkor talán meg sem hasadna. Zs. NAGY LAIOS bői. Még nem tudta, hogy miként vet véget a táncnak. Egy csomó mosolygó szempár nézett Olavlra, mikor a küszöbre lépett és ott megállt egy pillanatra, mert nem tudott tovább jutni a táncolóktól. És akkor tisztába jött azzal, hogy nem szabadulhat meg a vendégektől késeíö legények szokása szerint. A vőlegénynek helyet adtak, és Olavl a szűk hasadék mentén a szoba belsejébe ment — a muzsikushoz. — Eladod-e a hegedűdet? — súgta a fülébe. — valaki szeretné megvenni és kért, hogy kérdezzem meg... a pénz nem számít! — Nem tudom ... nehéz megválni tőle — válaszolta a muzsikus elhalkítva játékát. — Eladod a hegedűdet? Kívánják, szükség van rá! — Isten neki . . . harminc márkáért! — Rendben van. .. Mindjárt jön a vevő. És most polkát! Játssz úgy, mint aki utoljára öleli meg a szeretőjét ... A leggyorsabb tempó! A muzsikus bólintott. Olavi egy fiatal leányhoz ment és meghajtotta magát. A hegedű elhallgatott, de már a következő pillanatban rázendített a polkára olyan tüzesen, hogy a táncolok megálltak és megütődve néztek egymásra. Olavl repült a leánnyal, mint a forgószél ... mások is forogni kezdtek. De abbahagyták csakhamar, és minden szem a vőlegényre szegeződött, aki olyan volt, mintha természetfölötti lények kerítették volna hatalmukba. Szeme szikrákat hányt, ajkán titokzatos mosoly játszott és a homlokán büszke dac égett. Csodálattal és elragadtatással nézték... Ilyen táncot nem láttak soha. Olavi vette a másik leányt és a harmadikat, néhányszor körülkeringett velük és tánco *iőt cserélt megint. Nem kísérte a helyükre, hanem csak ■ a könnyedén eltolta magától a leányokat és már meghajolt egy másik előtt és — mintha csak az előbbivel folytatná — vad gyorsasággal ragadta a táncba. — Mit akar? — suttogták az emberek. — Táncba visz minden leányt, utoljára, mint legényember! — Csakugyan! -— És az emberek mosolyogtak és gyönyörködve nézték a szilaj, titokzatos táncot: nem csoda, ha egy ilyen érdekes embernek a lakodalma sem olyan, mint másé. Olavi könnyedén félretolta táncosnőjét és azután rendkívül mélyen és udvariasan hajtotta meg magát — Kiillikki előtt, aki zavartan és nyugtalanul állott és nem tudta, hogy mit gondoljon. A muzsikus, mikor meglátta, hogy a vőlegény kit visz táncba, még szorosabban álla alá szorította hegedűjét, s lelkének minden füzét a játékba öntötte. A hegedű panaszkodott és zokogott és az új pár valósággal a levegőben lebegett. .. elbájolón, megígézőn. Körüllebegtek egyszer, kétszer, háromszor, négyszer a szobában ... még mindig lebegtek. Az ötödik körnél a hegedű hirtelen elhallgatott, megvillant a tovább keringő Olavi kezében és még abban a szempillantásban ezer darabbá tört az asztal szögletén ... „vi.. .ú!“ — sikoltott fel a reccsenés közben egy elpattant húr. A lakodalmas szoba megremegett, a vendégek ijedten néztek a mátkapárra. De ők úgy állottak ott egymás melett, mintha mindaz, ami most történt, az utolsó tánclépéshez tartoznék. — Bocsánat, talán különösnek tetszett! — szólalt meg mosolyogva a vőlegény. — De hiszen megértik: azzal a hegedűvel, amellyel engem vén emberré muzsikáltak, ne muzsikáljanak többé senkinek! Jó éjszakátl A megkönyebbülésnek és elragadtatásnak hangos moraja zúgott fel. Ilyen utolsó tánc! Ilyen vőlegény! Ilyet sem talál ki más! A násznép mosolygott, a vőlegény mosolygott, és az öfeg Mojszio is mosolygott az asztal mellett: jól van ez így! Másoknak semmit, mindent annak az egynek . .. fölér az én leányom egy hegedűvel! Egyedül a menyasszony állt haloványan; eszébe jutott egy • nyári vasárnap este: ő az öbölparton áll és látja, hogy a lejtős úton sebes léptekkel rohan le egy férfi, akinek a homlokán a harag lángja ég. A nászszoba A nászszobában kicsi angyalkák szálldogáltak, rakoncátlan jókedvvel, huncutkodva. — Hej! — kiáltott fel az egyik. — Én leszek az első! Az első üdvözlet az enyém, az első csók az enyém! — Hán én? — És én ... ? Csacsogni kezdtek valamennyien egyszerre. — No, no! Hallgassatok egy kicsit! Hogyan fejezzem ki a jókívánságaimat? Finomnak kell lennem, ugye? — Tu-tu! — csicseregte a legpiclkébb angyalka, aki közben észrevétlenül bebújt a menyasszonyi ágyba a takaró alá, és hamiskásan kukucskált ki a fehér lepedők közül. — Tutu... mit gondoltok, hogy kívánok én nekik sok szerencsét... ? — Haszontalan! — kiáltották a többiek félig tréfásan, félig komolyan, mert ez a kis tündér már túlságosan sokat engedett meg magának. És körülrajzották, körülzümmögték és megfenyegették azt a kis kópét. De a legpicínyebb felröppent és elbújt a fiókos szekrény mögé... a többiek utána. — Csend! — kiáltott fel az egyik hirtelen. — Mintha vége volna a táncnak! Elhallgattak egy pillanatra. — Igen ... vége van, most jönnek! Helyükre siettek égő arccal és dobogó szívvel.. A szomszéd szobából lépések halatszottak. Minden szem az ajtóra szegeződött. Belépett a férfi, akinek a szemében komor tűz égett . .. utána a halvány menyasszony. Az angyalka keze lehanyatlott, a mosoly megfagyott a szemében és a jókívánság elhalt az ajkán ... a tündérek a falhoz simulva reszketve lopództak ki a szobából. A férfi, kinek szemében a harag tüze lángolt, heves léptekkel járt fel s »Iá a szobában — járkált fel s alá és dühében a felsőajkát harapdálta. Majd hirtelen megállt az asztalnál és átható, jéghideg tekintettel szúrta át a sápadt nőt. A nő, aki eddig gondolataiba mélyedve állt a szekrénynél, lassú léptekkel közeledett a hideg férfihoz. — Olavi! — szólt és hangjában fájdalom és gyöngédség remegett. — Mii jelent ez tulajdonképpen, kedves Olavi . . . ? — Kedves ... ? — A férfi hangjában zokogás és kacagás, metsző gúny és keserűség remegett. Olavi hevesen vállsvi -égadta Küllikkit. — Maradj a helyeden! — kiáltotta forrongó dühében és olyan vadul lökte el magától, hogy a sápadt nő messzire repült, és lerogyott a falnál a pamlagra. Folytatjuk
