A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-04 / 31. szám

PAUSZTOVSZKIJ Július 14-én, vasárnap este egy moszkvai kórházban 76 éves korában örökre lehunyta szemét Konsztantyin Pausztovszkij, a szovjet széppróza nagymestere. A magyar olvasó a harmin­cas évek végén találkozhatott először a nevével — a Nyugat Dekameron sorozatának Mai orosz dekameron kötetében. Itt Jelent meg Hőstett című nyolcoldalas elbeszélése, s az elbe­szélés elé írott rövid életrajzi adatokból megtudhattuk, hogy 1893-ban született, Kijevben tanult, s egyetemi tanulmányai befejezése után gyárimunkás és villamosvezető volt. % Pausztovszkij írói pályáját 1927-ben kiadott noveliáskötete óta számítják. A szovjet írók élsorába Kara-Burasz című kö­tetével lépett, melyben a Káspi-tó körül élő népek régi és új életét festette le. Jellegzetes, egyéni hangja, amely oly szeren­csésen társította a romantikus pátoszt a realizmussal, teljes erejével ebben a művében szólalt meg először. Az orosz raznocsinyec társadalom fia volt. A nem nemesi származású polgári értelmiséget nevezték így, a hivatalnoko­kat, gyári alkalmazatottakat, sőt a cári tisztek ama rétegét is, amely nem származott a nemességből, a főúri világból. Ez a raznocsinyec társadalom nem rajongott a cári önkényuralo­mért, mert az nem juttatta sem vagyonhoz, sem magasabb ranghoz. Bizonyos értelemben forradalmár volt ez a réteg; azt vallotta, hogy a cári rendet meg kell dönteni, de nem azért, hogy a dolgozó ember, a proletariátus jusson hatalom­hoz. Forradalmi ábrándjaikban több szerepe volt az „orosz léleknek“, mint a munkának, a megbecsülésre váró alkotó erőknek. Amikor huszonnégy esztendős korában, 1917-ben Pausztovszkij vonatra ült, hogy eljusson Moszkvába, egyetlen szenvedélyes vágy éltette, amelyről a Nyugtalan ifjúság befejező soraiban így vallott: „Csak azt az egyet tudtam, hogy lelkemnek minden erejével arra törekszem, hogy író legyek. Azért törekszem erre, mert ezzel akarom szolgálni népemet, mert szeretem a varázslatos orosz nyelvet, a nagyszerű orosz földet. Dolgozni fogok mind­addig, amíg ufjaim fogni tud fák a tollat, míg meg nem áll a szivem, míg szét nem feszíti a túlcsorduló öröm.“ Ismeretségünk a szovjet szépprózának ezzel a világirodalmi rangú nagyságával voltaképpen a legutolsó tíz esztendőben vált bensőségessé, s főleg regényes önéletrajzi vallomásait szerettük meg, köztük a Nyugtalan ifjúságot és a Nagy vára­kozások korát. Pausztovszkij nagy kortársaí, Alekszej Tolsztoj és Mihail Solochov talán monumentálisabban írták meg, milyen emberfe­letti küzdelmekké» és önfeláldozással formálta meg új életét a szovjet ember, ám ez az összehasonlítás nem kisebbíti Pausz­tovszkij nagyságát: írói rangban jellemző erejével alig maradt le mögöttük, érzékletes stílusával, igazi emberségével és le­szűrt életbölcsességével teljesen egyenrangú velük. Páratlanul hangulatos elbeszéléseiben, de kisebb karcolatai­­ban is elsősorban kristályos írásművészetére figyeltünk fel. Iszaak Babel avatta be az írás műhelytitkaiba, és kitűnő ta­nítványnak bizonyult, megtanulta mesterétől, milyen önkínzó fegyelmet követel az írótól a fogalmazás, a kifejezés ötvös­munkája. Költői ihletésű prózája a nép alkotó erejét, a küzdő ember hallatlan erőfeszítéseit, a szépet és az emberséget dicséri, a közös munkáról, az emberi méltóság megőrzéséről, a szabadságról és a boldogság kereséséről szól. ihletett szép­séggel, s ez teszi az élők sorából eltávozottat halhatatlanná. E. V. Déli iituzpta \ A vőlegény boldog volt... lehetett is olyan leány melletti És a menyasszony boldog volt.. hogyne volna boldog oly sok évi kitartó vára­kozás után! Mert tudta mindenki, hogy ő várt; ismerte mindenki azt a csodálatos történetet a leánykérésről, a zuhatag hőséről és a dalt a tűzpiros virágról. És ehhez a történethez a mesefoszlányok végtelen sora fűződött a vő­legény kalandjairól és a menyasszony hűségé­ről; és ezekből a foszlányokból az emberek szabadon csapongó költői képzelete szép ke­rek meséket formált. És a szájról szájra szálló mesék beosontak az udvarról a lakodalmas házba, a vőlegény és a menyasszony közelébe. Kalandok és hősénekek glóriája ragyogott kö­rülöttük és az asztalfőnél ülő öreg Mojszio ősz fején is a tisztesség aranyfénye csillogott. A vőlegényt és menyasszonyt hívták me­gint — a mesebeli párt, a férfiasságnak és hűséges szerelemnek bámulatra méltó eszmény­képét, akinek nézésébe sohasem fárad bele a szem. Megint kivilágosodott a lépcsőház, megint lelkes éljen-kiáltások futottak versenyt az udvaron és a kíváncsiak közül megint be­lopódzott egyik-másik a lakodalmas házba és elvegyült a tömeg között. A nagyszoba is fényben úszott. A fehér le­pedővel burkolt mennyezet kápráztatta a sze­met, mint a frissen hullott hóval takart ház­tető a reggeli napsütésben. A hófehér lepellel bevont falakon az élet szimbólumaként füzé­rek és borókabokréták zöldelltek. A tánc megszűnt egy időre. A meghívott vendégek elvonultak, hogy élvezzék a frissítő­ket ... a nők a menyasszonnyal, a férfiak kü­lön az örömapával és a vőlegénnyel. Mindenfelé kinálgatás, üveg- és porceláncsörömpölés... élénk beszélgetés zaja töltötte be a szobákat és az emberek szemében, mint tiszta ünnepi ital a kristálypohárban, menyegzői öröm csil­logott. A hegedű felsikoltott és a vendégek betódultak a nagyszobába. A férfiak még ki­ürítették poharukat és csészéjüket és elszív­ták a cigarettájukat, de aztán bementek ők is. Utolsónak ment a vőlegény. De eszébe jutott, hogy elfelejtett cigarettát vinni a muzsikusnak és visszatért. És mikor magához vette azt, ami­ért visszament, és megfordult, hogy kimenjen: egy kurta, zömök fiatalember állt eléje. Olavi csaknem összerezzent... az a férfi olyan némán és hirtelen jelent meg előtte, mint egy szellem. És úgy is állt ott, mint egy szellem, mozdulatlanul, különös látványt nyújt­va: szétterpesztett lábbal, bal keze a zsebében, a jobb a csípőjén, hátracsúszott kalapja a tarkóján és szájában vastag, égő szivar... Egyébként finom ruha volt rajta, hófehér gal­lér, csokorra kötött piros nyakkendő és vastag ezüstlánc a mellényén. Zavaros szemmel, ko moran meredt Olavira: — Néhány szavam volna a vőlegényhez.. . ha van ideje meghallgatni? — mondta a férfi vastag, rekedtes hangon, a szivarral a szájá­ban. — Miért ne ... természetesen . . de nem is ismerem . . . ?l — felelte. Olavi. — Pedig ml ismerősök vagyunk — sziszegte a férfi és vastag hangjában mérgező titokza­tosság bugyborékolt — sőt több, mint ismerő­sök, bár nein volt még szerencsénk egymáshoz. A férfi egy lépést tett Olavi felé. — Te mepyegződöt ülöd ezen az estén... én gratulálni jöttem. Neked, aki oly sok leány­nak forgattad fel a szívét és oly sok fiúnak égetted szénné a lelkét, neked talán jó volna tudni... — Mit... ? — kiáltotta hevesen Olavi, mint­ha számadást követelne. A férfi üveges szeme kiduzzadt és pupillája szúrt, mint izzó szegnek a hegye: — Te, aki meghódítottad az egész világot és mégis olyan sok szegény embertől vetted el egyetlen báránykáját, talán jó, ha megtu­dod a mai estén, hogy ... ne gondold, hogy te magad fehér bárányt kaptál! És a férfi látta, hogy Olavi arca elsötétül, hogy az orrlyukai kitágulnak és remegnek, és hogy egész testében reszket, mint a kidülő fa, amely már csak az utolsó fejszecsapást várja. A férfi elhatározta, hogy egyszerre vé­gez vele: — No, hogy érzi magát? Gratulálok! — csú­­fondárosan meghajtotta magát. — Nekem több jogom van ehhez, mint másnak, mert hiszen mi most tulajdonképpen osztozunk ugyan­azon .. . — Nyomorult... gyalázatos .. . alávaló! — Olavi fájdalma és dühe áttörte a gátakat. Elő­rerohant, a férfit a kabátjánál fogva két kéz­zel megragadta és magasra tartotta, mint egy gyertyát. — Áldd meg magadat! — sziszegte Olavi fogai között; a férfit njég mindig a levegőben tartotta és olyan erősen szorította a mellét, hogy a keményített ing ropogott. A férfi néhá­nyat rúgott, ezután a lába elerötlenedett, az arca elhalványult, a szivar kihűl» a szájából. Olavi úgy érezte, hogy az, akinek a ruháját megragadta, ernyedt hüstömeggé vált a kezé­ben. — Én talán ré-ré-szeg vagyok. .. nem tu­dom mi-mi-mi... — fújódtak ki a szavak az elfehérült ajkak közül, mint a kiürült fújtató­­nak utolsó nyekkenései. — Szerencséd, hogy így van . .. különben . . .1 Olavi lecsapta az embert a padlóra. — Ki innen! A sápadt ember alig tudott megállani a lá­bán,' egyik oldalról a másikra dülöngött, majd sarkon fordult és egy szót sem szólva kitán-. torgott a szobából. Olavi csak állt a szoba közepén. Füle csen­gett, a gyertyák lángja táncot járt előtte a fió­kos szekrény tetején. — Igaz! Nem merné mondani, ha néni vol­na igaz! — Olyan természetesnek találta, hogy egy percig sem kételkedett az ittas ember fe­csegésében. A sors, amelynek a közbelépésé­től mindig félt, most meglepte és egy szem­­pillantás alatt összezúzott mindent! A hegedű élesen felsikoltott, a padló dübör­gő», az egész épület megremegett belé... ott a szobában új táncba kezdtek. Olavi úgy érez­te, hogy a hegedű fülhasító gúnykacajjal őt kacagja ki, és az emberek hahotáznak és ugrándoznak örömükben, hogy őt ilyen gyalázat érte. — Nem! Vége legyen ennek a komédiának! «« — kiáltott fel hangosan és kirohant a szobá- **

Next

/
Oldalképek
Tartalom