A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-04 / 31. szám
Józanul is lehet írni a nemzetiségi kérdésről EL KELL OLVASNI Karel Pomaizl cikkét a Kultúrái tvorba 28. számában! Végre egy marxista vélemény — Olsinskf, Gáfrik, Okáli és mások nacionalista düh kitörései után. A cikkre még visszatérünk, az idő rövidsége és helyhiány miatt, most csupán legfontosabb megállapításait ismertetjük. A Csehszlovák Köztársaságban, amely 1918-ban jött létre, a cseheken és a szlovákokon kívül nagyszámú német, magyar, ukrán és lengyel kisebbség is lakott. Masaryk és Benes mások önrendelkezési jogának a megsértését a csehek és a szlovákok nemzeti és állami szabadságának biztosításával igyekezvén igazolni, e két nemzetnek, mint a csehszlovák államiság eszméje hordozójának, előnyös, helyzetet követelt a köztársaságban. Viszont a kisebbségeket is igyekeztek megnyerni az együttműködésnek, viszonylag nagyon demokratikus rendszert alkalmaztak velük szemben, s helyzetük fokozatos javulását, az 1918-ból ere dő hiányosságok megszüntetését ígérték. Sőt Masaryk ennél is tovább ment s azt hangoztatta, hogy a Csehszlovák Köztársaság idővel második Svájccá változik. Ezzel szemben a nacionalisták s a soviniszták rendíthetetlenül azt az álláspontot vallották, hogy a Csehszlovák Köztársaság csupán a csehek és a szlovákok állama. Mint a „gyengeség jelét“ ellennezték a kisebbségeknek nyújtandó jogokat, azt követelték, hogy mint győztesek elnyomó politikát alkalmazzanak velük szemben. Perspektí vájuk a kisebbségek erőszakos asszlmilálása volt. Tehát á Csehszlovák Köztársaság, mint (csak) a csehek és a szlovákok közös állama, eredetileg a cseh burzsoázia elképzelése volt, amely privilegizált helyzetet biztosított a cseheknek és a szlovákoknak a kisebbségekké) szemben — szögezi le Karel Pomaizl. A szerző ezután felvázolja a háború előtti és utáni helyzetet, a nemzetiségi kérdés leegyszerűsítésének téves politikáját, majd rátér a jelenlegi helyzetre. Az alkotmány a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot még mintfig, mint „két egyenjogú testvéri nemzet, a csehek és a szlovákok államát“ jellemzi állapítja meg a szerző. Ez a történelmi megfogalmazás, amelynek valamikor értelme volt, ma már nem felel meg a valóságnak, s meg kellene változtatni. Azt a benyomást kelti, mint ha az itt élő magyaroknak, németeknek, lengyeleknek és ukránoknak nem lenne nálunk sem mi keresnivalójuk; negatív hatással van a csehek és a szlovákok, valamint az itt élő más nemzetiségek viszonyára. Történelmi igazság, hogy ezt a köztársaságot a csehek és a szlovákok alapították és hozták újra létre. (Ez utóbbi tényt értelmezik sokan úgy, hogy a cseh és a szlovák két államalkotó nemzet). A szerző véleménye szerint ezen a fogalmazáson is változtatni kellene. Ugyanis az következik belőle, hogy mások itt nem államalkotók, s ettől már nincs messze: más nemzetiségeket ismét idegeneknek, esetleg egyenesen a köztársaság ellenséges elemeinek kellene nevezni. Szerinte ki kellene mondani, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenjogú testvéri nemzet, a csehek és a szlovákok s egyben a többi nemzetiségi csoport — tehát az itt élő • magyarok, németek, lengyelek és ukránok állama. Az érvényben levő alkotmány (20—25 cikkelye) csupán a nemzetiségek egyes tagjainak s nem a nemzetiségeknek, mint közösségeknek a jogait ismeri el. A szökő véleménye szerint ez is a múlt reminiszcenciájával magyarázható s ma már a tényleges helyzet felismerését akadályózó, a progresszív demokratikus gyakorlatot fékező tényező. A nemzetiségeket, mint közösségeket is el kell Ismerni. Államunk a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségek számára — az alkotmány szerint — anyanyelvükön való művelődésükhöz, Kulturális fejlődésükhöz minden lehetőséget és eszközt biztosít. A „minden lehetőséget és eszközt“ fogalmazás nyilván túloz — állapítja meg a szerző —, lásd a magyarok és lengyelek iskolaügyi panaszait és követelményeit. S ha ma a nemzetiségi kérdés valóban marxista — s a múlttal összehasonlítva következetes — megoldását mérlegeljük, világosan látnunk kell. hogy alkotmányunk ebben az esetben a nemzetiségi kérdést tisztán a kultúrára redukálja, amit mi valaha állandóan ellenfeleink szemére hánytunk. Karel Pomaizl szóbanforgó tanulmánya a területi átszervezéssel kapcsolatban is érdekes megállapításokat tartalmaz. Megállapítja, hogy az 1960-as átszervezés egyik célja a nemzetiségi súrlódások megszüntetése volt, ám sok esetben bizonyíthatóan a nemzetiségek háttérbeszorítása volt a cél. Véleménye szerint: ha feltételezzük, hogy az új területi átszervezés demokratikus módon, a lakosság kívánságaival összhangban történik meg, remélhetjük, hogy a járások határai megközelítik majd az etnikai határokat. Ennek kétségtelenül számos előnye lesz. A nemzetiségek nem érzik majd magukat háttérbe szorítottnak a közigazgatás egyszerűbbé válik, megoldódik egy sereg nyelvi kérdés stb Amikor a szlovák nacionalisták (Okáli, Gáfrik, Dorufa) részéről mást sem hallunk, csupán azt, hogy az alkotmányba be kell iktatni az államnyelvet, örömmel olvassuk a cseh marxista véleményét: „Sok ember előtt nálunk nem világos, hogy a marxizmus elutasítja a kötelező államnyelvet (vagy nyelveket). Természetes dolog, ha az emberek meg akarják egymással értetni magukat, szükség van eg» közvetítő nyelvre. E nyelv megválasztása azonban természetes és önkéntes kell hogy legyen. Bármilyen nyelv kényszerítése ellenszenvet, ellenállást vált ki — ezt végiilis ismerjük a múltból. Ezzel szemben néhány ember nálunk legszívesebben megtiltaná más nemzetiségű polgárainknak, hogy .saját nyelvüket használják; néhányan teljesen, mások legalábbis a hivatalos érintkezésben. Ezek a szocialista köztársaságban, amelytől azt várjuk, hogy a demokrácia terén a legfejlettebb burzsoá demokráciát Is megelőzze, a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia viszonyait szeretnék visszahozni. Hiszen elvégre valamennyi polgárunkat meg akarjuk nyerni ügyünknek. Hogyan érhetnénk ezt el, ha megfosztanánk őket legelemibb joguktól, ha diszkriminálnánk, vagy elnyomnánk őket olyan érzékeny területen, amilyen a nyelvhasználat? Hogy a köztársaság polgárainak nyelvhasználati jogát meg ne sérthessék, egy különleges uyelvtörvényt kellene kidolgozni, melynek megsértése nem csupán véget nem érő vitáknak a tárgyát képezné (mint a kétnyelvűség be mem tartása a vegyes lakosságú területeken, hanem büntetendő cselekménynek minősülne. S e nyelvtörvény betartása érdekében jogszabályt kellene hozni, hogy a vegyes lakosságú területek hivatali apparátusainak dolgozói tanulják meg a helyi nyelvet. S hogy ez ne maradjon csupán formális határozat — ezeket a dolgozókat anyagilag is érdekeltté kellene tenni a nyelvtudás megszerzésében. (Nincs szó új dologról — hasonlóképpen volt ez például a polgári Csehszlovák Köztársaságban is.)" A szerző szerint a nemzetiségi kérdés megoldásának jelenlegi hiányosságait leginkább a nemzetiségek politikai képviseletének biztosításával lehetne megszüntetni. Karel Pomaizl itt az autonómia megfelelő formáira gondol. Sokan az autonómiának a gondolatától is félnek, akárcsak tegnap a föderalizációtól. Ugyanakkor nincs szó semmiféle világrengető dologról — jegyzi meg —, vannak autonómiák a szocialista és a kapitalista államokban is. Ez az Igény egyenesen következik a köztársaság föderalizálásából, akár tudomásul akarja venni ezt valaki, akár nem. Viszonylagos egyenjogúságot biztosíthat a köztársaság nemzetei és nemzetiségei között. A teljes egyenjogúságot, amelyről annyit beszélnek anélkül, hogy a dolgot végiggondolnák, a szerző szerint csupán valamennyi nemzet és nemzetiség föderációja biztosítanál Tanulmánya végén a szerző hangsúlyozza: „A nemzeti kisebbségek kérdését párhuzamosan, kéz a kézben kell rnegoldani a köztársaság föderalizásásával. Ezek a kérdések az elméletben és a gyakorlatban is szorosan összefüggnek ...“ „A nemzetiségi kérdés demokratikus megoldása nem bontja meg a köztársaság egységét. Ellenkezőleg, értelme éppen az ország egységének megszilárdításában, megerősítésében van. A nemzetiségek otthonuknak érzik majd ezt az országot, s ez az érzés lehetővé teszi teljes bekapcsolódásukat a köztársaság építésébe, felszabadítja alkotó energiájukat. Épp ezért az ilyen megoldás egyformán érdeke a cseheknek, a szlovákoknak és a köztársaság valamennyi nemzetiségének.“ ZS. N. L, kor lesznek eredményesek, ha a vizsgálatok kétoldalúak, kölcsönösek. Adattár szervezése (archívum) Feladata: kéziratos gyűjtések, rajzok, fényképek (negatívok), filmek, magnetofónszalagok összegyűjtése, leltározása, kutatásra alkalmas állapotban való tárolása. Mellette működnie kell film- és fotólaboratóriumnak, esetleg magnófelvételekhez alkalmas stúdiónak is. A néprajzi osztály feladata a társadalmi gyűjtőhálózat megszervezése. Majd minden községben vannak emberek, akik ambicionálják a honismeretet. Ezek, valamint a falukrőnikák vezetői (sok esetben ugyanazok) alkothatnák a hálózat gerincét. Számukra, s az újabb tagok számára évenként pályázatot kell meghirdetni. A néprajzi osztály feladata lehet a csehszlovákiai magyar népi kultúra ápolása olyan különleges esetekben is, mint tanácsadás népi együttesek műsorának összeállításában, általában a népi kultúrával foglalkozó népművelés színvonalának ellenőrzése, s az ilyen irányú népművelés Irányítása. Kidolgozta a Cseniadok KB tudományos szakbizottsága. Közzéteszi: Or. CSANDA SÁNDOR
