A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-30 / 26. szám
Hideg, csípős köd üli meg a szétszórt házakat, mint ősz fejeket a gond. Apró asszonyi alak tipeg a sárban, mint a félős gyermek. Lemegy a dombon, hogy fölmehessen a másikra, onnan megint le, aztán újra föl, amíg csak el nem jut a faluba, a villamosmegállóig. Megmegáll, hogy megpihenjen, s parányi sóhajtásai belevesszenek az ébredő lankák némaságába. — Kár, hogy nem tud beszélni a föld, az igazságot tenne mellettem — gondolja szomorúan. Ezen az úton sietett munkába negyven éven át. A reggeleket est váltotta, az éjszakákat nappal. Ismerte a csillagokat és a szelek járását; hatvannyolc éves koráig sok bölcsességre tesz szert az ember. Különösen, ha olyan magányos, mint ő, aki dolga végeztével magábaroskadva hallgatja a kunyhó körül futkározó szél rikácsolását. Nem kéne itt laknia, az igaz. A bányaüzem régen fölajánlotta a városban épített központifütéses lakások egyikét, ahol finom meleg simul az öregember testéhez. Meg sár se hordódik be úgy, mint ezekről a dombokról. Mert hát hol venné magát a sár az aszfalton? De hű maradt öreg lakásához, mert ide kötötte minden emléke. Nem, igazán nem tudna elmenni, bár azokban a szép városi lakásokban nem fúj át a szél az ablakokon. Az js igaz, hogy a lakbért sem tudná megfizetni sovány rokkantsági segélyéből. - Jó ez a lakás, igazán jó, csak negyven koronába kerül havonta, — vigasztalja magát. Meg aztán az öreg Varechánét sem lehetne itthagyni és ki hallgatná meg Srubar, a „pipás“ régi, divatjamúlt, de mindig érdekes vicceit, összetartoznak ők, mint földdel a fák, éjszakák és nappalok, mint a dombok és a völgyek. Lojzi anyó hangulata kissé sírás, kissé nevetős. A lelkében méhek zümmögnek, és az őszi napsugár sárga aranya villózik benne. A szemét búzavirággal hintette tele a bába, s ez különös derűt áraszt A boltban fiúsapkaként, kesztyűket, sálakat meg hasonló apróságokat raknak eléje. Az anyag és a forma hozzásimul apró ráncos kezéhez, mintha nem akarnának megválni tőle a tárgyak. Meg-megtaszítják, mert sok a vásárló húsvét utolsó hetében, s egy sodrással kint találja magát az utcán. A trafikban a nagyobbaknak cigarettát, a kisebbeknek egy-egy finom mogyorós csokoládét vásárol a cukros boltban. Új táskája megtelik, a pénztárcája kiürül. Egyszerre ropja táncát szívében az öröm és a kétségbeesett szorongás... Amint kilép a cukrosboltból, nem fordul a villamosmegálló irányába, hanem gyors elhatározással a helyi nemzeti bizottság épülete felé indul. • • • — A, Lojzika! — üdvözli az elnök — mi jót hoztál? — A bánatomat — feleli halkan az asszony. — No! — Mondd, mennyi a te nyugdíjad, Jaroszlóv? — Ha kérdezed, biztos tudod. — Tőled szeretném hallani. — Miért fontos ez neked, Lojzika? — Te még soha nem érdeklődtél az enyém felől, azért kérdezlek most én téged. — Kettőezerhatszózötven korona. — Mondd és mennyit szolgáltál a Ludwig bányában? — Negyven esztendőt, Lojzika. — Emlékszel még rám? — Furcsa kérdéseid vannak, aszszony — morog az elnök és arra gondol, hogy Lojzi anyó kissé talán meg háborodott. — Hát csak felelj! — Hogyne . . . Együtt róttuk az utat Radvanicétől Petrvaldig naponta. Hajnalban,éjszaka, gyalog. — És tudod-e, mennyit szolgáltam én? — A negyvenet te is lenyomtad. — Arra is emlékszel, hogy mennyiben szabták meg az én járandóságomat. — Nem tartom számon. — Hatszázat adtak. Érted? — Értem. — Én nem! Miért kapok én rokkant járadékot, amíg ti mindannyian szabályszerű nyugdíjat szedtek? Nyolc éve várok választ erre. Téged két elnök előzött meg. Két volt munkatársunk, Klimes és Vancura. Azok azt mondták nekem: „Elég ez neked Lojzika, hiszen egyedül vagy!" — Igaz, én felszíni munkás voltam, ti a mélyben dolgoztatok. De én aszszony vagyok, oda engem nem engedtek. Azt is tudhatod, milyen munkás voltam. Én nem vagyok rokkant, mégis aszerint szabták meg a járadóságomat. S hogy egyedül vagyok? Hát aztán. A munkám után nyugdíj jár és kész. De meg az sem igaz, hogy egyedül vagyok. Mert a testvérem még most is a testvérem. A fia meg az enyém is. .. Vagy nem emlékszel, hogy az én pénzemen nevelkedett? Arról is tudomásod lehet, hogy ennek a fiúnak ugyancsak négy fia van, akiket úgy szeretek, mint a tulajdon unokáimat. Te az egyetlen fiadnak tavaly ilyenkor Moszkvicsot vettél. Járjon rajta egészséggel, nem irigylem. De Jaroszláv, én a fiúknak holmiféle vackot vettem, nézd! - És kirakott az asztalra egy sapkát, egy kesztyűt, egy sálat, a többit úgy mutatta a táska belsejében. — Látod Jarosláv, engem megrövidít a törvény. Vagy ti csaltok meg? Mit szólnál, ha elnökválasztáskor eltüzelném a szavazó cédulámat és elébetek állva azt mondanám: „Nincs kedvem hozzátok, nem törődtök az ügyemmel. Olyan embert szeretnék, akinek fájdalma lenne az én fájdalmam. Egy százasom maradt, mit kezdjek vele egy teljes hónapig?”- Kölcsönzők neked, Lojzika, ha lesz, majd megadod. De az anyóka folytatta, mintha nem is hallotta volna az elnök hangját.- Nyolc év alatt öt kérvényt küldtem a minisztériumba. Minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy kérvényemet az illetékes hivatalba, azaz hozzátok küldték elintézés végett. S nektek nem volt erőtök bevallani, hogy hibáztatok ... maradt minden a régiben. Pedig én is szeretek húsvéti ajándékot venni, Jaroszlóv, nagyon szeretek... — csuklott el a hangja. — A saját dolgotokat másképpen intéztétek. A pénzedet meg hagyd meg. KöJ-csönnel nem segítesz. * * * Odakint felszállt már a köd, s a nap sugarai szétfutottak a földön. Lojzi anyó gyalog vette nyakába az utat. A Fucík utcában negyvenöt új villa sorakozik. Nyugdíjas bányászok laknak benne. Itt lakik a tanács elnök is. Sőt Klimes és Vancura is. Olyan szívfájdítóan gyönyörű formájuk van ezeknek a villáknak és minegyiknek más a színe. Az emeleten többnyire a fiatalok laknak, lent az öregek. A felszabadulás emlékére épültek, takarékpénztári kölcsönnel.- Én is köztük lakhatnák az „unokákkal" - sóhajtotta Lojzi-anyó félhangosan. Mikor a dombhoz ért, érezte, hogy ma valahogy nehezére esik a járás. Pedig ez a csomag igazán nem nehéz. Egy cseppet sem nehéz. Aztán arra gondolt, hogy már bizonyára öreg.- ! merem a csilagokat, a fákat és a szelek járást. Csak az embereken nem tudok néha eligazodni — sóhajtotta újból. — Az én hibám. Mert az egyik ember néz, a másik lát is. Úgy látszik, én nem tartozom a bölcsekhez. Vagy talán a törvényeket értelmezik rosszul. Mindenesetre szomorú fgy az élet. Illusztrálta VARGA LAJOS A NEMZETI ÖNTUDATRÓL termény (SPN, Bratislava, 1966) Szocialista iskola — szocialista nevelő c. tanulmánya is) e sorok írójának tollából — a szerk. megjegyzése), amikor megállapítja: „A nemzeti kultúra ápolása iskoláinkban (értsd ezalatt a nemzetiségi iskolákat — kiemelés tőlem) szinte kizárólag az anyanyelvi órákon történik, jogos tehát az az igény, hogy a honismereti, a történelmi tankönyvekben is kapjanak helyet a sajátosan nemzeti vonatkozású elemek, hogy neveltjeink megismerhessék népünk haladó hagyományait, múltját, amely oly sok vonatkozásban rokon a körülöttünk lakó népek sorsával, történelmi múltjával. Az igazi internacionalista nevelés a kölcsönösségen alapszik.“ Mert bármilyen abszurdumként hangzik is, a nemzetiségi iskola inkább formájában, mintsem tartalmában nemzeti: tanulóink jobban ismerik más népek történelmét, mint a sajátjukét! Mintha bizony csakis és kizárólag az lenne a nemzetiségi iskola feladata, hogy ugyanazt a műveltséget nyújtsa, amelyet hazánk bármely más tanítási nyelvű iskolája (akkor elég lenne az un. nyelviskola koncepciója is!) A marxista—leninista ideológia nemcsak lehetőséget biztosit a nemzeti művelődés megteremtésére, hanem kifejezetten igényli is az oktatás legcélravezetőbb, leghatékonyabb eszközét: az anyanyelvi oktatást és a nevelésnek nemzeti jellegét. Mégpedig azért, mivel a sajátos nemzeti eszmények, a nemzeti kultúra, / a művelődés és a történelem hagyományai kialakítják a nemzeti öntudatot, a nemzeti érzést, mivel Lenin szerint „a nemzet egyik lényeges jegye a történelmileg kifejlődött és a társadalmi fejlődéssel alakuló, tartalmában változó, sajátos lelki alkat.“ Ebből következik, hogy nemzetiségi iskoláinknak a dolgozó osztályok nemzeti művelődését és ezen keresztül meghatározott osztályöntudatot tartalmazó nemzeti öntudatot kell kialakítani neveltjeiben. Ezért a nemzeti elvet a legteljesebb mértékben össze kell kötni a társadalmi haladás eszméivel, és a népek közötti közeledést, megértést kell annak szolgálnia, amelynek alapja a proletár nemzetkö- . ziség, a szocialista hazafiság, a szocialista nemzeti öntudat. S mivel I hazánkban jelenleg a társadalmi haladás mozgása a marxista ideoló-j gia szempontjából világviszonylatban is egyedülálló és követésre-) méltó, szükséges, hogy a nemzetek és nemzetiségek viszonyában is példaképül szolgáljon. A kínálkozó alkalom ezen a téren is kézenfekvő lehetne: a szlovák 11 és a magyar népnek századokon keresztül azonos a történelme, közös a sorsa. Tehát nemcsak a történelmi fordulók hatottak a két népra, hanem az azonos körülmények, az együttélés is, amely formálója volt a két nép sok vonatkozásban rokon fejlődésének és szemléletének (ezért holmi „kölcsönös mitológiai gyűlöletről* beszélni a két nép viszonyában mélységesen sajnálatos, mégha egyébként olyan tiszteletreméltó életmű alkotója mondja is, mint amilyen Vladimír Mináé!). Ggyszintén káros Stúr és Kossuth alakjának szembeállítása (Smena, Vládnuf budú fúzatí, 1968. jún. 2.), mivel a marxista történelemszemlélet szempontjából mindkettő elmarasztható: Stúr azzal, hogy nem ismerte fel a magyar nemzet szabadságharcának haladó voltát és szembeszállt azzal a reakciót védő Habsburg-dinasztia oldalán, Kossuth pedig azzal, hogy éppen a nemzetiségi kérdésben nem tanúsított elég toleránciát. Nemzedékünk felelőssége éppen abban rejlik, hogy felismerjük a múlt hibáit és ne engedjük megismétlődni a nemzeteink számára oly tragikus találkozásokat mint amilyen pl. a Tanácsköztársaság idején is létrejött. .. Éppen ezért a nemzeti történelem tanítása olyan követelmény, amelyet nem mellőzhetünk, nem nélkülözhetünk, ha hasznosítani akarjuk a pozitív történelmi szemlélet jellemét formáló erejét. Hiszen a nevelés és az oktatás hatástalan, ha azt nem tölti meg pozitív tartalommal a nemzeti eszmény, ha nem lelkesít a tettrekész hazafiság (nemzeti nagyjaink végső soron az általános emberi és a haladás szempontjából is kiemelkedő egyéniségek, éppen ezért életművük, ténykedésük a nemzeti és az egyetemes emberi természetes egységének is szép példái!). Ugyanez vonatkozik az irodalmi nevelés tanításának jelenlegi koncepciójára is. Ha ugyanis nemzeti akar lenni, akkor miért nem következetesen nemzeti (tehát egyetemes magyar), ha meg világirodalmi, akkor meg miért nem világirodalmi a mérce is? Mindebből talán az következik, hogy neveltjeinkben a marxista értelemben vett sajátosan nemzeti jellegű lelki alkatot kell klalakíta- I nunk.. Ehhez azonban arra van szükség, hogy ne csak formájában, ha-i nem tartalmában sokkal inkább kifejezésre jusson az anyanyelvi iskola specifikus sajátossága: a nemzeti jelleg. Reméljük, hogy az önigazgatási elvek alapján megszervezendő ' nemzetiségi tanügyi intézmények és szervek erre is módot adnak. BÖSZÖRMÉNYI jANOS
