A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-30 / 26. szám
* ‘ D«l!rf — Az ördög érti őket, félbolondok — morgen a leány, amikor Olavi lerohant a lépcsőn. Úton ■ • rf * /■ \m Monoszlói Dezső versei Törvény Pekingből hozták az anyját az apja szír kutya volt nászukból születik majd a csoda eb-poronty s amikor megszületett három füllel s hat ujjal valamennyi mancsán szólt a padisah a meghunyászkodott alattvalók rémületet leintve — ilyennek kellett lennie ezentúl ő a minta A| ■■ ■■ H koszorús A mekkorát tudom milyen de a milyen mekkora? bámult a szikrák közé a török köszörűs miközben fogyott a vas és nőtt az él Jancsiszeg A jancsiszeg a persely bársony gyomrába hullt a mozdulattól végleg elszakadt (mely sután de némiképp saját félelme felett is kajánkodón csínyként és már-már diadallal egy sereg régebbi felismerés fiirtjén szorongott a pillanatnyi ösztön onnan bűvölte válogatta tetté) e mozdulatról amikor levált akkorává és olyanná változott mint egy jancsiszeg Hangulat A vágások térképe idővel változott főleg két egykor szomszédos heg került egymástól mind távolabbra közéjük a pocak sebektől szeplőtelen új dombja nőtt csak olyankor kerültek összébb közelebb ha a csatákat rég felejtő pasát asztmája kínozta vagy röhögés rázta meg — Ne, nel — Olavi tiltakozni akart, de a leány már az előszobában suttogott valakivel. Olavi is felállt — a feje zúgott, alig tudott megállni a lábán. — Itt van az aranyos! A küszöbön megjelent egy karcsú, ragyogó szemű leány, megjelent és állt mosolyogva. Mintha Olavi kísértetet látott volna, mintha a vér megalvadt volna ereiben és jéghegy omlott volna rá. — Gazella! — kiáltott fel elborzadva. — Olavil — hallatszott az ajtóból. — Ügy látom, régi ismerősök. No, fogjanak kezet — nem, puszilják meg egymást. Olavi úgy érezte, hogy a világ elsötétül a szeme előtt. A fiatal leány hófehérre vált arccal egész testében reszketett. Azután hirtelen sarkon fordult és kirohant az előszobába. Hallani lehetett, hogy egy ajtót kulccsal kinyitottak. Azután az ajtó becsapódott — azután nem hallatszott semmi. Olavi még mindig egy helyben állt, mintha odaszögezték volna. A szobát betöltő homály közepén valami fény derengett. Végül összeszedte magát, kalapja után tapogatódzott, és mikor megtalálta, kirohant az ajtón, mintha gonosz szellemek üldözték volna. A fiatal férfi egy széken ült és kinézett az ablakon. Hideg éjszaka volt. Az ablakából háztetőket látott, háztetőket, amelyeknek fekete bádogfelületét finom, fehér dér lepte be — a háztetők mögött a hidegszürke égnek egy darabját. így ült ott egész éjszaka, ült és gondolkozott. Nintha minden út eltorlaszolódott volna előtte, mintha meglepte volna az öregség és már nem volna jártányi ereje, vagy mintha nehéz betegség után nem tudna lábra állani. A szeme égett, a feje nehéz volt és zavaros, és a szíve tájékán valami olyanfélét érzett, mint mikor téli fagyok idején az ember lába a hidegtől megdermed. Felállt, hideg vízzel hosszan locsolta az arcát, megfésülködött, rendbehozta a ruháját és útnak indult. A legrövidebb úton egy utca felé tartott. Az udvarra ért és bekopogtatott a kémlelőlyukkal ellátott ajtón. Az udvaron az emberek, felnőttek és gyermekek, reggeli teendőiket végezték, de ő nem restelkedett, úgy állt ott, mintha templomajtó előtt állana és azon kopogtatott volna. A fedél felcsapódott és egy nem fiatal hang csodálkozva kérdezte: — Mit keres itt ilyen időben? A leányok még alszanakl — Mikor kelnek föl? — Két óra múlva. — Igen, igen. — Olavi az órájára pillantott és elhagyta az udvart. Összevissza bolyongott az utcákon és kiért az országútra. Mikor végül sápadt arccal viszatért, alig állt a lábán a fáradságtól. Bekopogtatott. A fedél felnyílt, egy arc kitekintett — az ajtó kinyílt. — No? — kérdezte az, aki ajtót nyitott, az a tegnapi leány — pongyolában, zavaros szemmel, petyhüdt arccal. Olavi sherry-szagot érzett, portersör- és madeira-szagot, mindenféle szagot — alig tudott lélegzetet venni. — Felébredt már a barátnője? Egy kis dolgom volna vele — dadogta nehezen forgó nyelvvel.- -— Fel bizony. Meggyőződhetik róla. Azután szélvészként berohant az előszobába és onnan vissza. Egy gyűrött papírlapot nyújtott oda Olavinak. Olavi olvasta a ceruzával hevenyészve írt sorokat: Mikor ezeket a sorokat olvasod, Én már nagyon messze Járok. Elmegyek és soha többé nem jövök vissza. Nem tudok itt megmaradni. Elit — Mi a csudát jelent ez? — kérdezte a leány szinte kiabáló hangon. De Olavi nem válaszolt. A papírlap reszkeketett a kezében, miközben újra meg újra elolvasta a levélkét. — Eltehetem? — kérdezte felhevült arccal. — Egye meg, ha akarja. — Köszönöm. Minden jótl — szólt Olavi. Megfogta a leány kezét, és gépiesen megszorította. Az utas az országúton haladt... fehér földű, zöld szegélyes országúton. Ment, mint mozgásra felhúzott gép: kérdés, gondolkozás nélkül, félre nem pillantva.. , egyre csak előre. Az utas a domb tetejére ért, ahonnan az út leereszkedik a völgybe. És ott hirtelen megállt, éppen úgy, mint a gép, amely lejárt vagy amely előtt legyőzhetetlen akadály jelenik meg. Szelíd völgy nyugodott előtte. Körös-körül zöld erdő, mint békesövény a boldogság kertje körül. Magában a kertben kicsike halmok, a lejtőkön szántóföldek és házak, rétfoltok és boglyasorok, kaszálók és barázdás földtáblák, kis folyó és híd, zúgó vízesés és a vízesés mindkét partján malom. Hirtelen megindultság fogta el az utast, amikor ez a táj kitárult előtte. Rég feledésbe merült emlékek és események elevenedtek meg lelkében. A táj nem változott. És nézte a folyót és megindult felfelé a parton. A vízesés két partján a malmok éppen úgy szembenéztek egymással, mint régen. De nem a régi, gerendákból összerótt malmok, hanem büszke, új kőépületek. És ekkor egy gondolat villant meg az agyában: a keret a régi, de hátha nemcsak a malmok változtak meg. Mi minden történhetett az elmúlt évek alatt ebben a kicsi faluban? Az utast nyugtalanság fogta el: nehéz így hirtelen és semmiről sem tudva a sok lehetőség közé belépni. És megindult lassan, nehéz léptekkel, hogy leszálljon a völgybe, és minél közelebb jutott a faluhoz, annál nyugtalanabbnak érezte magát. Az út kanyarodott. A kanyarodás mögött csilingelő kolomp csendült meg és füvet harapdáló juhnyá] tűnt elő ... a pásztorfiú begombolatlan ingben és vászonnadrágban a kerítésen himbálódzott. Az utasember lelke felderült.., a nyáj és a pásztor még a régiek voltak. — Jó napot! — köszöntötte a fiút, mint régi ismerőst. — Kinek a fia ez a nagy legény? — Hát én csak annak a Tinának a fia vagyok — hangzott a kerítésről pattogó hangon a nem egészen szerény felelet. — Igen, igen! — Az utasember átlépett az árkon, leült az út szélére és rágyújtott. — No és mi újság itt a ti falutokban? Látod, én jártam itt néhányszor régebben, ismerem egy kissé ezt a helyet, de már régóta nem halottam róla semmit — mondta az utas. — Hogy mi újság? — szólt a pásztorfiú, és leugrott a kerítésről. — Hallotta már, hogy Mattila „Leány“-a első díjat nyert a csikókiállításon? — Nem én, pajtás! — felelte az idegen mosolyogva. — Igazán, éppen első díjat? És aztán? — Igen, mi is van még? — Okos kis szeme élénken csillant meg. — Igen! Most ment férjhez Tienszúék Maijája, éspedig egy városból idekerült cipészhez, és most építenek házat, oda, arra a dombra. Látja? — Látom bizony. Jól indul... — És tűzhely és sütőkemence is lesz benne... Igen, Niemiéknél lakodalom volt szintén, az Annikkié. Csak most ment férjhez .., pedig sok kérője volt minden évben... még nagygazdák is. — Igen? — Az utasember fájdalmat érzett, mintha valaki kalapáccsal mellbe vágta volna. És sietett megtudni mást is. 12
