A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-28 / 4. szám

Január 16-án a kublnl hegyekben súlyos lavinakatasztrófa következett be, amely az ott sltanfolyamon részt vevő ötvennyolc brnól főiskolás közül hat halálos áldozatot követelt. Nyolc diák súlyos, három pedig könnyebb sebesülést szenvedett. — A mentők az áldozatok szállítása közben, — Udo kutya, a tátrai hegyi mentőszolgálat „tagja“ találta meg a lavinaomlás utolsó áldozatát, Peter Navrátllt.

A pelenkából egyenesen a vízbe. Egyes NSZK- beli sportnevelók szerint legalkalmasabb kar kezdő úszók részére az egy év. Hároméves gyermek pedig már gumipárnákkal a hóna alatt ónállóén Is úszhat.

Alvás alatti tanulással kísérleteznek a lengyel tudósok. A tanfolyamra Jelentkezők mindegyike orvosi vizsgálaton esik át, amely megállapítja, hogy az Illető szervezete képes-e elviselni az újfajta tanulási módszer megerőltetéseit.

MARI

NÉNI

Az idén a tél nem fukarkodott a hóval. Fehérek a hegyek, fehérek a hegy oldalán a fák, s a mező is hómező. Halkan duruzsoló autóbuszunk erdős domboldalban kapaszkodik fölfelé. Belül a fűtés is jól működik. A kocsi oldalából meleg levegő csap elő.

Vöröses homokkal szórták ki előttünk a jeges utat. Kerekeink nem csúsznak. Vig zümmögéssel érjük el a dombetőt. Szikrázva tükröződik a napfény a tiszta havon s a tetőről messzi engedi a látást. Légvonalban nyolcvan kilométernyire van ide a Magas-Tátra. Mint valami drágagyöngyökkel ékes párta nyúlik ki az Alacsony-Tátra zömök válla felett. Megismerni a Lomnici csúcs csoportját s ott van balfelől a Gerlachfalvi, majd a Pátria s a Krivány fehér pártaágazata.

Pillanatra megállunk. Van itt felszálló is. A domb tövében, mélyen lenn a völgyben, langyos vizűrforrás portján ott verődnek öszsze hosszanti csoportban a falu házai.

A felszállókkal szemben csak egy a leszálló. Javakorabeli asszony. Kezében puffadt bőrtáska. Beidegzett mozdulattal ragadja meg s már gázol is bele a nagy hóba, melyben még most alakítják az első nyomok a taposott gyalogösvényt. Néki nincs szüksége tájékozódásra. Jól ismeri az utat. Mindennap járja.

Ö a postakihordó.

A szomszédos községben van a postahivatal. Onnan hozza naponta a külső világ híreit, üdvözletét, küldeményeit a völgy mélyén behavazott faluba. Ha nem jönne, nem lenne újság sem itt, sem a katonafiú levele, vagy a diáklány képeslapja nem érkeznék meg.

De ő jön. Ma is, mint minden napon. Ha tűz a nap, ha öntöz az eső, s most is, amikor a tél fehérségében csak annyi helyenként a különbség, hogy a mezőn hó van, de a domboldalban jég. Ez a legrosszabb, mert a meredek ösvényen könnyen kiszalad a talaj a láb alól. De még rosszabb talán viszszafelé, amikor egy lépésre előre a jeges úton, kettős csusszanás következik visszafelé.

Ezen a szakaszon csak gyalog lehet járni. Hiába vannak ma már gépkocsik, villamosvontatású vasutak, légpárnás hajók, szuperszonikus repülőgépek, itt a közlekedés ősi .alakja maradt meg: egy asszony botosának súlyos és lassú léptei szükségesek a haladáshoz. Mert hogy ő itt jár, az már haladás, Hiszen valamikor a tél szinte kulcsra zárta a völgykatlant, melynek egyetlen kijárata az évszázadok alatt kiszélesedett patakmeder,

A múltban heteken át nem közlekedtek a külvilággal. Most pedig ezzel a bőrtáskával mindennap jelentkezik az egész földgolyóbis. A holdrakétákkal, a kicserélt szívű emberekkel, g szégyennel teljes vietnami vérontással, országunk központi szerveinek tanácskozásaival, melyek a társadalom, az állam életét s benne a behavazott falu életét Js irányítják.

Utánanéztem Mari néninek. Mert így hívják őt, aki most óvatos léptekkel ereszkedik alá az őszi lombtól mindeddig terhes cserfák között. Mire visszajön, duzzadó táskája odalenn kiürül. De meg is telik azzal, omit a falu ír és üzen ki a nagyvilágba.

Felbúg autóbuszunk motorja. Indulunk. Mi másfelé tartunk.

— Jó utat, Mari nénil — fordulok még egyszer a postakihordó vastagruhás alakja után.

MOHR GEDEON