A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-30 / 26. szám

— Hát Koszkeláéknál? — kérdezte türelmetlenül.

— Koszkeláéknál? Ott az öreg gazda meghalt még tavasszal és ...

— Meghalt... ? — Mintha nagy doronggal ütötték volna mellbe... az ütés elkábította.

— Igen és két lóval vitték a temetőbe és fehér terítő volt a lovak hátán ... és a koporsón sok-sok ezüst csillag volt. .. mint az égen.

Az utas körül elsötétült minden, és a sötétségben táncot jártak kis ezüst csillagok.

— Ismerőse volt? — kérdezte a fiú, és csodálkozva nézett az utas arcába.

— Az — hangzott fojtott hangon a felelet.

— És az asszony szintén rosszul van — buzdult neki a fiú a folytatásnak. — Most éppen a végét járja ...

Az utasember keblét összeszorította a fájdalom.

— Ügyhogy nincs ott most már se gazda, se gazdasszony . ..

Az utasember szeretett volna felállni, de félt, hogy leesik a lábáról.

— Mondják, hogy az a fiú, akiről azt hitték, hogy átveszi a gazdaságot, valahol távol van .. nem is jött haza.

Az utasember felállt és megindult.

— Minden jót, fiú!

— Minden jótl — hallatszott a csodálkozó hang az út széléről. És a pásztorfiú utánanézett a lassan haladó idegennek, akinek súlyos léptei alatt döngött a föld . .. mintha a kaviccsal beszórt országút keményre dorongolt melléből nehéz sóhajok törtek volna fel.

Az örökség

Lépj be! — biztatta a kulcs.

De a fáradt ember csak állt. Mikor az ajtóhoz ért, dermesztő érzés kerítette hatalmába.

— Lépj be ... elég sokáig voltál távol!

És a fáradt ember megfogta a szoba kulcsát, de úgy érezte magát, mint a kisgyermek, aki már eléri a kulcsot, de még nem tudja a zárban megfordítani.

— Kalakala! — nyikorgott a kulcs a kulcslyukban, amikor reszkető kézzel megfogta.

Most már meg kellett forgatni... A fáradt ember megforgatta és belépett.

Mintha templomba lépett volna be. Ünnepélyes csend ült a székeken és áhítatos várakozás nyugodott az ablakfákon . . . ezt érezte akkor is, amikor kisfiú korában először lépett be a templomba.

És tekintete — mint akkor is — a szemben levő falra irányult. Akkor ott a templomban egy képet látott: egy fiatal férfi kezét nyújtotta a gyermekek felé ... itt a falnál levő ágyban egy betegség sorvasztotta öreg asszony nyugodott — az arca éppen olyan szelíd volt, mint az oltárképen a fiatal férfi arca.

Az öregasszony szeme megvillant, mintha jelenést látna, és meg-megrebbent, mintha attól félne, hogy rosszul lát, és felderült, mintha azt hinné, hogy csoda történt. A remegő fej felemelkedett és a gyenge test minden erejét megfeszítve felült, a száj megnyílt és a száraz ajkak megmozdultak, de hang nem hallatszott ... csupán egy sovány, reszkető kéz nyúlt az ajtóban álló férfi felé.

És az, aki ott állt, megindult és az ágyhoz ért. És az öregasszony és a fáradt ember megragadták és megszorították egymás kezét, és egymás szemébe néztek és reszkettek megindultságukban, de nem tudtak egy szót sem szólni.

Az öregasszony szemébe könnyek gyűltek. A ráncos homlok felderült, mint őszi liget az esti napsütésben és a vékony, hervadt ajkakon mosoly és sírás küzdött és nem lehetett tudni, melyiké lesz a győzelem.

— Te eljöttél — szólt végre remegő hangon az öregasszony. — Tudtam, hogy eljössz egyszer ... és boldog vagyok, hogy éppen most jöttél...

És az öregasszony fáradtan hanyatlott vissza á párnára és a férfi leroskadt az ágy mellett levő székre... nem eresztették er egymás kezét.

Az öregasszony oldalt fekve fia felé dördült és szerető tekintettel nézett rá.

De azután megjelent az eszében az éveken át feleletre váró kérdés.

— Fiam . . . ? — szólt alig hallható hangon.

A fiú nem felelt.

— Nézz a szemembe, Olavil — kérte az öregasszony.

És az, aki az ágy mellett ült, felemelte nagy barna szemét, amelyben fáradtság és dermedt szenvedés tükröződött... felemelte és lesütötte megint.

A mosoly eltűnt az öregasszony arcáról. És fiára nézett hosszan, vizsgálódva... látta a kiélesedett állat, a sovány arcot, a beesett szemet, a halovány homlok mély öbleit, a hajat... mindent.

— Talán szükség volt erre — mondta egy kis idő múlva ... nem a fiának, hanem valaki másnak, akivel tanácskozott... — És mikor mindenét elpazarolta, akkor így szólt: felkelek és...

Hangja megtört és Olavi látta, mint remeg ráncos álla a megindultságtól.

De csak egy pillanatig látta, mert ekkor felengedett benne az a dermesztő hidegség, ami eddig erőt adott... térdre roskadt az ágy előtt és zokogva rejtette arcát a beteg takarójába.

Mintha templomban volnánk és eljutottak volna az istentiszteletnek ahhoz a részéhez, amikor mindenki csendes áhítatba merül.

Az öregasszony az ágyban nyugodott, és arcán a bánatos szelídség ömlött el, amely már évek óta rajta ült, s amelyet a betegség sem tudott elűzni onnan.

De ma a szelíd arc redői közé a nyugtalanság előőrsei lopództak és homlokán megjelentek a szenvedésnek verejtékcseppekben csillogó portyázó csapatai.

— Betegebb vagy ma, anyám? — kérdezte Olavi, ki az ágy szélén ült és a verejíéket törülte le a beteg homlokáról.

— Nem, Igazán nem. Csak idehívtalak titeket, hogy elmondjak nektek valamit, de most nem tudom... talán jobb volna mégis él nem mondani.

Folytatjuk

MIÉRT ÉL AZ EMBER?

(Egy hypochonder monológja)- Köszönöm, fiacskám, nem kérek virslit, ne szakíts mindig félbe. Én most az életen gondolkodom. Megmondom neked úgy, ahogy van, de ne add tovább. Semmi értelme az egésznek. Élünk, vegetálunk bele a világba. Miért? Hogy részünk kin legyen és szenvedés... Persze, vannak apró örömeink is. Ha váratlanul kezünkbe nyomnak egy százast vagy egy nőt... De ez is csak olyan csalétek, mézes madzag... Hogy ne vedd észre: be vagy húzva a csőbe... Az élet csillogó csövébe ... Legjobb lenne az egésznek véget vetni. Slussz, pássz, bekaparnak, kész. S aztán jön a nihil... Ne ásíts, fiam!- Olyan különösen érzem magam ma este... Nézd csak, fiam, nem forró a fejem? Mit? Hogy az én fejem hideg? Tényleg. Mint a jég. Ez agyvérszegénység, sclerosis maximus ... Nézd meg a pulzusomat, fiam ... Nem ott van a pulzusom! Húsz éve élsz velem, drága fiam, és azt sem tudod, hol a pulzusom... Bezzeg... Na, de hagyjuk ezt... Micsoda? Nyolcvan? És ezt te csak úgy mondod? Csekélység! Lázam van. A tarkóm is fáj, szédülök. Agyhártyagyulladás, minimum! Kérlek, hívd fel azonnal doktor Vajákot, rögtön üljön taxiba ... Már nincs pulzusom ... Egyáltalán nincs pulzusom, fiam! Nem kering a vérem... A mellemben is szúr... Angina pectoris... Nyújtsd fel két ujjadat! Négyet látok! Jézusom! A holttestemet égessétek el, és a hamvaimat szórjátok szét... Semmi fakszni, semmi ceremónia ... Miért nem jön az a Vaják? Nem kellene konzíliumot hívni rögtön? A lélegzetem is olyan nehéz ...- Mondd, fiam, miért vagy te olyan gyanúsan nyugodt? Olyan rosszul vagyok, hogy így kell leplezned az aggodalmaidat? Inkább tördeld a kezedet, drága fiam... Jaj, a szívem! Miért sírsz, még nem haltam meg! Milyen a nyelvem? Ez piros? Ez, fiam, zöld, ez sárga... Igazad van, az az átko-13 zott nikotin... Itt a cigarettám és az öngyújtóm, ne is lássam többéi A bőröm is olyan érzékeny... Nem a borotvától! Ideggyökgyulladás! Jaj, Istenem!- Nézz ide, nézz ide! Már járni se tudok... Ez járás? Ez vánszorgás. Fogj meg, fiam, mert összeesem ... Ne zokogj, fiam, mert attól még roszszabbul leszek, uralkodj magadon! Keresd ki a lúdtalpbetétemet, és azonnal tedd a cipőmbe ... Húzd le a cipőm ... Ne sírj...- Ha életben maradok, új életet fogok kezdeni ... Egészséges életet. Minden reggel uszodába megyek. Tus, hideg víz, úszás! Tornászni is fogok, teljesen el vagyok petyhüdve... Nézd'meg a hasam, egészen puha... Ne nyomkodd úgy! Ulcus duodeni... Diétát fogok tartani, zsirtalan, fűszerfélén diétát... Sok gyümölcs, kevés szénhidrát... Nagy séták az erdőben, vissza a természethez. Semmi tülekedés, semmi izgalom, fütyülök a karrierre! Jókait fogok olvasni, és minden reggel cickafarka teát iszom... És beiratkozom jógázásra, és koncentrálni fogok a nirvánára ...- Ha ugyan életben maradok, ami nem valószínű, mert már a májam is fáj. Nem iszom több alkoholt, azt az üveg bort, ami tegnapról maradta add a házmesternek ... Jaj, de gyenge vagyok ... Végre, csengettek ... Nyiss ajtót, fiam ...- Mit gondol, doktor úr, mi ez? Értem, értem, értem... Sima hűlés, nátha ... Igen, már reggel tüsszögtem néhányat... És persze, az idegek ... Hát köszönöm szépen ... Nem voltam megijedve, de ugyebár már ebben a korban ... Viszontlátásra ...- Azt hiszed, megnyugodtam, fiam? Nagyon tévedsz... Ez a Vaják nem tetszik nekem az utóbbi időben ... Olyan lezser... De hát végeredményben oly mindegy, meddig él az ember... Az égésznek úgy sincs semmi értelme ... Semmi a világon ... Megfőzheted a virslit, és megmelegítheted a déli káposztát is ... Hát akkor vegetálunk tovább, míg meg nem unom egyszer... Egy perccel a halálom után már oly mindegy, mennyi ideig éltem ... Ne ásíts, fiam. Add vissza a cigarettámat!

GABOR BÉLA