A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-21 / 3. szám
Dénes György A folt Dél volt. Vasárnap. ]6 ebéd. Leves, disznóhús, főzelék, utána bor, vörös borocska, együtt egész jó torocska. Ittam hát, iszogattam lassan, a pere perc után röppent, elbóbiskoltam és a bor a nadrágomra csöppent. Fehér nadrágon lila folt, ijedten kaptam észbe, jaj, hogy is nézek ezután az asszonyom szemébe. Törülközőt, szappant hamar, dörzsölhettem a foltot, de se a szappan, se a víz pecsétet fel nem oldott. jön az asszony, rám néz, murog, a karját széjjel csapja, már az ajtót s az ablakot remegteti haragja. A nadrágot két ösztövér lábszáramról lehúzta, vízbe csapta, mosta, mosta, majdhogynem széjjel nyúzta. Mosás után kifacsarta, vitte a ház elébe s felcsippentette szépen a ruhaszárító kötélre. Estebédig, alkonyatig alsónadrágban ültem, a harmincfokos hőségben egészen fsliidültem. A gyalogló háziasszonyokról Nemrégiben azt olvastam, hogy jó háziasszonyaink ^ rengeteget gyalogolnak. (Ojabb statisztika megint.) Angliában mérőeszközt szereltek fel a lábukra, s ki is számították nyomban, hogy egy dolgos háziasszony, kerek perec, egy év alatt gyaloglással hová jutna. Kiderült, hogy egy év alatt körül járhatnák a földet, habár működési helyük nem valami tágas körlet. Hasznos ez a statisztika s látja, kinek szeme vagyon, hogy egy szegény háziasszony mint strapálja magát agyon. Ámbár azt is lemérhetnék, (nem bánnám, ha akár holnap) hogy az izmos asszonylábak férjeiken <egy év alatt vajon mennyit „gyalogolnak?“ Ztríg Árpád Thurzó Gábor: Hamis pénz „Jöjjetek, harrqfíncas évek“ — invokálta Klebelsberg Kunó híres könyvében Gömbös Gyula hatalomra jutásának évtizedeit, melyek - nem ugyan az ő szavára — jöttek is, s hozták a XX. századi történelem legtragikusabb társadalmi-politikai válságát: a fasizmust. A húszas évek végétől a harmincas évek közepéig tartó időszak európai és hazai eseményeit futólag is áttekintve, nem szorul bizonyításra, milyen nehéz, milyen próbára tevő kaland volt a világnézeti-szellemi tájékozódás ezekben az években. Thurzó regénye ennek az útkeresésnek a kalandját mondja el, a buktatókat, melyek az útkeresőkre vártak, a társadalmi környezetet, mely hőse és generációja — hiszen a Hamis pénz egy generáció regényes önvallomása. Sir james Bisset: Héltengeren Nem tengerészregény ez a könyv, hanem őszinte és nagyszerű beszámoló a tenger hétköznapjairól és a hétköznapok hőseiről. Mire Sir James Bisset nyugalomba vonuló sorhajókapitány búcsút vesz a Queen Elisabeth tisztjeitől és legénységétől, az olvasó maga is úgy érzi, kedves öreg barátja kíséri végig a hajóhídon, le, a száraz földre... Charlotte Bronte: Viilette Gazdag élményforrás, a gyűlölet és szerelem nagy regénye a Viilette. Világhírű párjához hasonlóan: „emlékkönyv“; egy fiatal leány küzdelmes életének történetét rögzíti. A főszereplő — a kitörő érzelmek és a hűvös értelem tüzében-jegében edzett jellemű, félénk s mégis erős akaratig, csúnyácska, szegény és magára hagyatott angol Miss — alakjában joggal véljük felismerni a regényes életű írónő önarcképét; s talán még joggal csodáljuk benne a jó és rossz hatalmak csatájában mindig áldozatul vetett, de végül mindig diadalmaskodó Regényhősnő, eszményképét. Alkonyatkor végre lement az asszony a nadrágért: — Eltűnt a folt? — kérdem tőle, amikor lentről megtért. — Eltűnt bizony! — toporzékot s arcáról harag süt. — Eltűnt a folt, te vén szamár, a nadrágoddal együtt! Idill Elázik a Hold a vizen, huilámfogak belemarnak, széthordják a partok felé táplálékul a halaknak. André Salamon: Modigliani szenvedélyes élete Amadéé Modigliani a modern európai művészet egyik legnagyobb festője. André Salmon Modigliani e „romantikus tragédiáját“ írja meg regényében, s egyúttal érdekes képét rajzol a századeleji Párizs művészvilágáról, a Montparnasse avantgardista nemzedékéről, melynek ő maga is nevezetes alakja volt, mint Modigliani közvetlen barátja és életének szemtanúja. 5. Az öregasszony a tornácon át bement a belső szobába, az ablakhoz lépett s erőtlenül rogyott le egy székre. Az ifjú is bement s megállt, közel hozzá, kalapjával a kezében. Elmúlt egy hosszú, néma perc. — Nem gondoltam volna, hogy valamikor ezt is meg kell majd tennem — szólt mély sóhajtással az öregasszony, s messze a távolba révedezett a tekintete. Az Ifjú térde reszketni kezdett. Attól, hogy mindjárt összeesik. — Szégyenkeztem, amikor születtél, mert öreg kororhban jöttél a világra. Azt jelentette ez, hogy felnőtt korodban is szégyent hozol ream ... ? Ólomsúllyal hulltak alá e szavak, térdre nyomták az ifjút. — Anyám — dadogta. Nem tudott mást mondani, csak anyja ölébe rejtette fejét és zokogott, hogy a válla is remegett belé. Nagy melegsége gyulladt fel az anya szívében és szétterjedt onnan minden erébe, egész testébe. — Anyám! — szólt a fiú. — ígérem, hogy soha többé nem kell ezt megtenned értem — és.,, A mondat megszakadt. Az anya érezte, hogy a melegség már a szeméig emelkedett s kitörni készül onnan. — És? — kérdezte szeretettel. — Mit akarsz még mondani, fiam? Az ifjú mély ráncokba vonta homlokát, mintha nagyon jól meg akarná fontolni azt, amit mondani szándékozik. De aztán határozottan kapta fel a fejét és megszólalt: — És feleségül akarom őt venni! — Feleségül? — Az anya csaknem jéggé dermedt; a lélegzete Is elakadt. — Olavi — szólt remegő hangon — nézz a szemembe! Baj van? — kérdezte, és visszafojtott lélegzettel várta a feleletet. — Nincs — felelte a fiű, és nyíltan anyja szemébe nézett — csakhogy én szeretem őt! Az anya keze remegett. Felsóhajtott mélyen, de hosszú ideig nem szólt semmit. A messzeségbe nézett megint, mintha onnan kérdezné: mit mondjon erre? — Úgy van, úgy — szóit végre — azt kell elvenni, akit szeretünk, nem mást. De talán tudod mégis, hogy ebben a családban még sohasem vettek cselédleányt feleségűt... Ami pedig a szerelmet Illeti, nem tudsz te arról még semmit sem. Felforrt az ifjúnak a vére. Mondani akart valamit, de anyja arcán a kornak és fensőbbségnek olyan kifejezését látta meg, hogy gondolata elhalt, még mielőtt szóvá született volna. — Menj feküdj most le! — szólt szeretettel az anyja. — Majd beszélünk még ezekről a dolgokról. Apa és fiú Megreggeliztek. A munkások kitódultak az ajtón. ^ — Maradj, Olavi! — szólt Koszkela gazdája a belső pádról. — Egy kis beszédem van veled. Olavi érezte, égni kezd a füle. Tudta jól, miről akar beszélni az apja — s csak várta, hogy ez a beszélgetés be is következzék. Hárman voltak most. Az anya a kályhánál állt. — Ülj le! — hideg dörgő hang hallatszott a belső pádról. Olavi engedelmeskedett. Azután sokáig nem hallatszott más, csak a falióra nehézkes ketyegése. — Tudom, hol járt anyád akkor éjjel. Hogy nem szégyenled magad! Olavi lehorgasztotta a fejét. — Nyisd csak ki a füled! Ne vedd olyan bizonyosra, hogy már nem hallasz többet! Olavi nem merte felvetni szemét, a hangból azonban megérezte, hogy atyja ingerültsége nöttön nő. — Mi a szándékod tulajdonképpen? — hallatszott újra a belső pádról. — Gyermeket akarsz? — Öreg — hallatszott a kályha mellől, és az anyának arcán olyan kifejezés jelent meg, mintha szerencsétlenség közeledésétől félne. A belső pádról hideg, haragos tekintet szállt villogva a kályha felé. — És a szülőiddel akarod eltartani? Bosszúság pírja öntötte el az ifjú bőrét s attól* félt, hogy kibuggyan a vér az arcából. Az ő édesapja beszél így vele? Vagy pedig valami idegen, durva ember, aki betolakodott az 5 házukba? És ugyanekkor valami forrni kezdett benne, valami különös, vad indulat — nem tudta, ml az, de érezte, hogy egyre jobban sűrűsödik és egyre jobban szétterjed a testében. Fejét felkapta — majd felállt, s mintha valaki kézen fogva vezetné, megindult lassan az ajtó felé. — Hova mégy? — dörgött a belső padró' — A mezőre! Folytatjuk.
