A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-21 / 3. szám
Megint eb/.«in be jutott a szobáin, ahol a háború alatt bet ü t heilem és egy konzervdobozban teát főzhettem. De milyen jő teát. A kályhám is jó volt. Kibámultam az ablakon és láttám a balkon zöldre festett vasrácsán üldögélő verebeket. Hide« csőrükkel és lila lábacskájukkal egész nap a havat kapírgálták. Három döglött verebet találtam a balkonon, pedig annyi morzsát szórtam az ablakpárkányra, hogy az , egész környék verebei jóllakhattak volna. Nézek, nézek egyre ki az ablakon és nem tudom, hogy a verebek valóban fáznak-e vagy csak unalomból csivitelnek annyit. Talán csak unatkoztak, mint én most ebben a piszkos és hideg váróteremben... A vonat eddig már száznyolcvan percet késett. Két férfi ül a közelemben, éjjeli szolgálatban voltak és még ma szeretnének hazajutni. Mindjárt reggel alaposan felhajtottak a garatra, és a vonat elvitte őket az ellenkező irányba. A forgalmi tisztet szidják, miért nem szállította őket ki a vonatból Pozsonyban. — Tonko, te vagy a hibás, — mondja az egyik. Ötvenéves .lehet, esetleg valamivel fiatalabb. — A forgalmi tiszt a hibás! — dünnyögi a másik. — Tonko, te Is meg ő is, — enged a másik. Borostás állát vakargatja és közben szaporán hunyorgat. — Hát ha egyszer nem szállított ki! — magyarázkodik Tonko. Még két asszony ül a váróteremben: az egyik egy hatéves kislánnyal van, a másik huszonöt vagy huszonhét éves lehet. Az ablak mellett egy fiatal fiú ül könyvvel a kezében, olvasni szeretne, de a két beszélgető férfi mindig megzavarja. Vincent Síkúin kesikännt — Az is lehet, Tonko, hogy nem vett észre. — Kicsoda? — A forgalmi tisztről beszélek. — Már, hogy ne látott volna, amikor bámult rám!? — Talán vak volt — szólt bele egy másik férfi, aki öregnek mondható, mert a másik kettőnél jó tíz évvel idősebb. Kissé oldalt ül és bizonyára nem hall jól, mert nagyon figyel a beszélgetőkre. — Hány óra van? — kérdi a diákkinézésű fiatalember, s kissé csodálkozik azon, hogy senkt nem felel neki. Az öreg ledobta a csikket és új cigarettára gyújtott. Már a második csomag cigarettát szívhatja, mert az első papírja előtte van a padlón. A kislány felveszi és a szemétkosárba dobja. — Hány óra van? — kérdi újra a diák, de most sem kap választ. A fiatalabb asszony odamutatta az óráját neki, erre megnyugodott. — Tonko, nálunk baj lesz otthon — kezdte újra az első férfi. — Nálunk nem — mondta a másik. Nevetni akart, de a nevetésből ásítás lett. — A Szilveszterből sem lesz semmi. Mindenki felállt és kinézett az ablakon, de csak egy tehervonat zakatolt el. Az emberek újra leültek. Bejött a forgalmista, a sarokba ballagott és ki tudja, hányadszor már, vigasztalni kezdett bennünket, hogy mindjárt meleg lesz. Először még hittünk neki, de már senki sem vette komolyan, a kislányon kívül, aki percenként kinyitotta a kályhaajtót, Tonko barátja köpött. — Igazán tehetnének ide egy jó kályhát — mondta Tonko. — Nemsokára meleg lesz itt — mondta a forgalrdista és kiment. — Tonko, nemsokára meleg lesz! — mondta a társa és újra ásított. Ha Miro eljött hozzám, mindig teával vendégeltem meg. Ggy terveztük, hogy közösen írunk egy színművet a nyulakről. S közben rengeteg teát ittunk. Máskor meg Maríenkára tereltem a szót. Elmondtam Mirónak, hogy nekem tetszik, találkozni szeretnék és szívesen járnék is vele. De Miro rendszerint félbeszakította ömlengésemet és másról kezdett beszélni. — Miért nem mondasz semmit a húgodról? — Minek ... ? Zálesiéban megnyílt az új kultúrház, és minket hívtak el muzsikálni. Én harmonikáztam. A szép új parketten ott ugrándozott csaknem az egész falu, sőt még a környékről is sokan eljöttek. Egyszerre észrevettem egy nagyon szép kis teremtést. Legszívesebben állandóan őt bámultam volna ezután. A leány rám mosolygott és táncolni hívott, — Kérem? — hajoltam hozzá közelebb, mert nem értettem meg mindjárt, hogy mit akar tőlem. — Hölgyválasz van, hívni akarom — mosolygott. De nem volt kinek átadni a harmonikát, így nem mehettem el vele. Milyen kár! Utána néztem, kíváncsi voltam, kivel fog táncolni. Hajnali háromkor vagy négykor ért véget a mulatság. Az emberek lassan szedelőzködtek, csak azok nem akartak elmenni, akik többet ittak a kelletténél. Én is indultam. Végignéztem ai főutcán. Az úton valaki sétált, elindultam feléje. — Magára várok — mondta, mielőtt megszólíthattam volna. — Igazán? — Maga igazán nem ismer engem? — Hnnnót ictnarnZm? Varga Lajos rajza Megmondta, hogy ő Miro húga. Együtt mentünk Vrbinkára és egész úton csak nevettünk. Mindsu szép fehér volt. — Igaz az, hogy maga,költő? — kérdezte a leány. — Csacsiság! Erre nevetni kezdett olyan jóízűen, hogy vele kellett nevetnem. — Hallja? — hagyta abba a nevetést. — Talán az első reggeli vonat — mondta. — Lehet, hogy a reggeli, de könnyen lehetséges, hogy az esti. Ki tudja, melyik, mikor mostanában annyit késnek a vonatok. A vonatok késnek, és Vrbinkán még mindenki alszik... Milyen buta is vagyok, milyen buta... Elkísér? — kérdezte. — Hová? — Haza. A forgalmista újra kinyitotta az ajtót, benézett, de szobájában megszólalt a telefon, és nem jött be. Milyen sokszor üldögéltem Miróval és Marienkával: néha mindkettővel, de legtöbbször a lánnyal. Padlásszobája volt. Jó meleg. A cipőmet levetettem az ajtó előtt és zokniban mentem be, senki nem vehette észre, hogy Marienkának látogatója van. A kályhában égett a tűz, és az ajtó résén átlátni lehetett a táncoló lángokat. — Meleg van — mondtam és az ablakhoz léptem. — Ne nyissa ki. — Ne? — Nem kell kinyitni. Leültem mellé és néztük a tüzet. A 'kályhából kipattant egy parázs, felkaptam és a hamuba dobtam. Marienka nevetett, azután sokáig egyikünk sem szólt, jól éreztem magam, pedig hozzá sem értem. Akkoriban úgy véltem, ha valakit szeretünk, már az is boldoggá tesz bennünket ha a közelében vagyunk, ha látjuk, amint lélegzik, és beszéd nélkül is megértjük vele egymást. — Ondrejko, hallod? — szólalt meg végre. — A vonat — mondtam. — Nem, ez nem a vonat. — Hát akkor mit kellene hallanom? — Valaki megy a járdán. Hallod? Figyeltem, majd bólintottam. — És a verebeket az eresz alatt, hallod? — kérdezett tovább. — Hallom. — És mit csinálnak a verebek? — A verebek? Ülnek az eresz alatt, a szénában. Vagy a kémény köré gyűlnek. A lábukkal vakaródznak és lassan mozgatják a szárnyukat. Napközben meg bámulják az ablakokat. Esik a hó. Nekem is van szobám. .. egyszer el kell jönnöd hozzám...
