A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-07 / 14. szám
Bats a nyi Kazi nczy es Kassa A város, amelyben Kazinczy elkezdte írói tevékenységét: Kassa volt. Épp úgy kap fontos szerepet a hely Batsányi életében is. Mindketten ebben a városban írták első nagyhatású műveiket. Batsányi itt vált, itt fejlődött a magyar irodalom első politikai költőjévé, Kazinczy pedig e városban alapozta meg hírnevét. Mint vetélytársak is e helyütt találkoztak először, s itt is távolodtak el egymástól, hogy a Martinovics-perben, sorsuk különös iróniájaként, ismét együvé kerüljenek — a vádlottak padjára. Közös programjuk nem is volt, nem is lehetett többé, sem elvben, sem irodalmi felfogásban. Mindenkor sokkal közelébb álltak ahhoz, hogy megtagadják egymást különféle szempontú és indítékú okok miatt. Batsányi — miként szülőföldjéről, családjáról és fiatalkoráról — Kassáról is keveset szólott műveiben. Mintha egy más világ, más táj, más történeti feltételek állottak volna rendelkezésére, mint pl. Kazinczynak. Mintha alig vette volna észre — írásaiban nyomon követhetően — a tájat, a várost, amelyet Kazinczy minduntalan megörökített. A Kassára érkezett Batsányi alakját is Kazinczy örökítette meg elsőül, a levélformában írt Utazások-ban, az Orpheusben: „Prof. Simay Kristóf úr Batsányi János úrral együtt lépőnek bé Szabóhoz, kevéssel azelőtt, hogy tőle eljöttem. Az elsőbb, mint tudod mulatságos darabokat ír, a második Ossziánt fordítja, s inkábbára cadentiális verseket ír. Én azt tartom, hogy Osszián jobb kézbe nem akadhatott. Szava, járása, a mozdulása, s mindene egy Ritten mutat; nincs rajta semmi francia sikló könnyűség, semmi megelőző, elfogadni kész ajánlóság; tiszta és velős magyarsággal szól és ir, noha accentusa elárulja, hogy közelébb született a Stryriai mint a Moldvai hegyekhez és csudálást érdemlő munkássággal s fáradhatatlansággal bír, azt, amit kiád, annak rendi szerint kikölteni...“ De az utókor számára éppoly értékes az a plasztikus arckép, amelyet Kazinczy Baróti Szabó Dávidról és Simay Kristófról rajzol, kitűnő tollával jellemez. „De előttünk a város!“ — kiált fel Kazinczy az említett Utazásokban, midőn Bárca felöl Kassához közelített kocsija. „Egy hegyszögben fekszik az, körülvéve mindenfelől apróbb vagy magasabb hegyektől, melyek közül az, amely túl rajta mintegy félórányira emelkedik, legmagasabb, és a bécsi némabarátokéhoz hasonlít, csakhogy a tetején semmi klastroin nincs ... Az enyészetre fekvő dombok gabonát, a keletre fekvők pedig Imrt leremnek. Ezek közt a város alatt lefolyó Hernád szép réteket mosott, s nincsen is másfelé Kassának semmi nyílása azon kívül, amelyen én jöttem. A város hossza a chausséval egy lineában fekszik, s ez csinálja, hogy az idegen utazó, míg a városba be nem ér, a kevély nagy templomon és egynéhány tornyon kívül nem lát egybet, hanem csak setét zsindelyzetet.. Kazinczy, pontosságára jellemzően írja le a város belső képét. „Kassának alsó kapujától a felsőig, s így 1070 lépésnyire, egy annyira széles utca nyúlik el, hogy azon a templom is elfért, mégpedig nem hosszában, hanem keresztül rajta. Szerencséjére a városnak és minden jóízlésű lakosainak, nem Friedrich építette azt, és így utcája nem schnurgrad épült, hanem irreguláris csavargáséi ellipszisre ... Ami nekem első körülnézéssel leginkább tetszett, az a város nagy utcáján két ágban keresztülfolyó csermelypatakocska. Úgy nevezem én is ezt a k assaiak után ...“ Ez a város fogadta tehát falai közé, hosszabb időre Batsányit és Kazinczyt. Batsányi a mai Lenin utca 74. számú házban lakott, a dóm nyugati díszkapuja felöli utcaoldalon, szemben a premontrei templommal. Mint ismeretes, a házat, melyben lakott, már régebben s részben lebontották. A szemközti oldal — a dómhoz közelébb — fogadta Kazinczyt, előbb a Fekete Sas vendégfogadó, utóbb — feltehetőleg — Török Lajos — Kazinczy későbbi apósának — háza, az Orbán-torony tőszomszédságában. Az utazó ember egyébként sok vonásában ma is olyannak látja a tájat, úgy közelíti meg Kassát, ha délről érkezik, mint egykor Kazinczy leírta. KOVÁCS GYŐZŐ marad, nem fogja kockára tenni az életét. Hiszen jól tudja, hogy ezen a felső zuhatagon eddig még senki sem merészkedett alá, s nem is jó megpróbálni. Olavi elgondolkozva vizsgálta a vízesést. Á körülötte levők feszült figyelemmel várakoznak. — Igaza van, ezt elismerem mindenki füle hallatára — szól végre. — De úgy áll a dolog, hogy ma olyat is megpróbálunk, amit eddig nem mert senki megpróbálni; ezért nem mondok le a versenyzésről tette hozzá olyan érces és emelt hangon, hogy meghallhatta mindenki, aki a hídon állt. Mojszio hátrahúzódik s nem szól egy szót sem. — Ki megy először? — kérdi Falkki. — Azt gondoltam, hogy én mennék — mond ja a piroskabátos. — Nem bánom i — szólal meg Olavi. — Állítsanak legalább néhány embert őrnek á másik oldalon levő farakásra! — mondja Mojszio a vezetőknek. — Miattam nem szükséges! — kiáltja kevélyen a piroskabátos. — De ha a szomszédnak szüksége volna horgászokra... ? — No, hát miattam! — mondja Olavi röviden. — Jó az mindenképpen. A versenyzők előkeresik csáklyájukat, a hídon állók várakozva nézegetik a vízesést. Szép a Kohiszeva tavaszi árjában. Büszke nyaka fölött erős híd hajlik át. A híd alatt a felső vízesés már rohamlépést vesz, azután egyenletes hullámveréssel vágtatva, zúgva ront neki a mély medernek. Így rohan először egye• 3 nesen előre, majd félkörben kitér jobbra, és azután tajtékzó hullámaival Ákeánlina szikláját ostromolja. A sziklavár szilárdan áll a zuhatag közepén,, szakadékéból dús lombú zelnicefa emelkedik az ég felé, — áll és a vízesés középső szakaszának árját kettévágja: a baloldali hullámok egyenesen a malomárokba futnak, a jobboldaliak belezuhannak a sziklába vágott meredek úsztatócsatornába. Heves a csatornában a víznek rohanása, tüzes a haboknak tánca — de rövid, mint az élet boldogsága: a fehér hullámok a sziklageríncről, két ölnyi magasságból, már zajongva zuhannak alá a kerek és mély „Éva-örvény“-be. Ott megtörnek, lecsillapulnak és azután mint szelídebb alsó.zuhatag megint továbbhömpölyögnek. Ilyen a Kohiszeva! A sziklavár magányosan állana a tajtékzó hullámok között, ha úsztatás idején a faúsztatók nem bocsátanák le a fatörzseket a szikla és a bal. part közé. A fatörzsek felhalmozódnak s az így keletkezett gátat vadul ostromolják a hatalmas szálfák, mielőtt elnyelné őket a sziklába vájt csatorna. A versenyzőknek egy fatörzs hátán a felső vízesésen kell lebocsátkozniok, majd kiugraniok az Akeánlinna melletti farakásra — ha ugyan még a lábukon állnak; a sziklacsatornában már senki sem állhat meg egy fatörzsön, és az Éva-örvényből nem menekülhet meg senki sem.-. Az őrök már helyükön állanak, a versenyzők megindulnak. x Olavi a hídon álldogáló leányokra pillant. Az egyik lány elfehérült arccal lesüti a szemét. — Nem volna-e jó próbából néhány fatörzset lebocsátani, hogy kitapasztaljuk az örvényeket es a titkos köveket? — indítványozza Olavi. % •— Nem kellene-e először egy mérnök, hogy térképen jelölje meg a köveket, így aztán térkép segítségével minden baj nélkül versenyezhetünk — gúnyolódik a piroskabátos. A piroskabátosok nevetnek. Mindenki Olavira néz. Könnyű pirosság száll az ifjú arcára, de nem szól semmit, csak ajkába harap, elfordul és a vízesést nézegeti. A piroskabátos csúfolódva vigyorog rá, és a csáklyát vállára véve megindul a hídtól felfelé a törzseket körülfogó sorompóhoz. Már nézeget és válogat — végre kiválaszt egy meglehetősen rövid és vastag kéreg nélküli fenyőt, amely könnyen úszik a vízen. Olavi arcán különös, gyors mosoly fut át. — Látta? — szól oda valaki a hídon a szomszédjának. — Nem jelent jót, az ért hozzá. — Hej, hej! — A picoskabátos kihúzza a kötél alól fáját és ráugrik a fatörzsre. Lábával gyors forgásba rántja és „esztergályoz“ a víz örvénylik körülötte. — Ez aztán a legény! — kiáltják a hídról. A piroskabátos abbahagyja a forgatást, büszkén pillant fel a hídra és fütyül, csáklyáját a fába üti és néhány lépést tesz hátra — keze a csípőjén, tekintete a csáklya hegyén — a Miatyánkot mormolja. — Láttatok-e már ilyet, fiúk? — kiált fel a hídon egy píroskabátos. — Soha! Ez aztán ...! — Végezze már, a Miatyánk nem erre való! — szól a hídról egy komoly hang. — Mi közöd hozzá, hogy olvasok-e vagy énekelekl — kiáltja a piroskabátos. De abbahagyja mégis, kirántja a csáklyát — a hídhoz közeledik. A versenyző a híd alá ér, a nézők a vízesés felőli oldalra tódulnak. A haragos ár elnyeléssel fenyegeti fáját, a hullámok már a csizmáját nyaldossák. De az úsztató büszkén áll. A rohanás gyorsul. A fatörzs belevesz a szökőhullámszerű keresztárba — a hídon állók lélegzete eláll. Most újra előbukkan. A hullám taraja erős csapással oldalba vágja a fatörzs végét, a könynyű fenyőszál megbillen, az ember meginog, a csáklya megrezzen — és megint megmerevedik a versenyző alakja. Folytatjuk
