A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-07 / 14. szám
TÓTH ELEMÉR VERSEI összetett kép A szélben mikor az ember úgy érzi repülni tudna a furulyaszó a nyáj sírásától kísérve legurul a hegyoldalon s a vízmosás fölött az égerfába akadva csüng — kettöt-hármat sikolt még A bozótosból kilép az alkony s keríti a vidéket A nyáj az ezüsttel metszett úton hazaindul A tarisznyába zárt furulya testében születik a holnapi dal forrás Ha eljössz hozzám • világom csendes asztalnál láthatod a kínok születését tapinthatod bánataimat A lámpa kínlódó fénye ki tudja hányadik éjszakában tereli az óra mutatóit A csend puha szárnya kitárul A magamba ásott kutak mélyén már tisztul a forrós a nap tenyerében Térben és időben a rét harsány színeinek áldozva már kereshetsz engem Térben és időben a rét harsány színeinek áldozva már kereslek téged félredobva az üresség határán talált ígéreteket mosolyt és ölelést is Az óra delén A halak bágyadt órájábu>< Tér és idő A jelölhetetlen konkrét léptei a nap tenyerében — jó estét! — hangzott ki a kertből csak úgy félvállról. A szép fej csak annyira fordult meg, hogy szemének egy picike kis szögletét az országúiról is látni lehetett. Csend. — Szép rózsái vannak! — hallatszott ismét az országú tró 1. Udvariasság volt, de úgy hangzott mégis, mint kihívás a párviadalra — az ifjú maga is érezte. — Igen, vannak! — hangzott a válasz a kertből olyan hangon, mintha a leány ezt mondta volna: én kész vagyok, várom a folytatást. — Azt gondoltam, hogy kérek egyet emlékül egy vándornak, arról a piros vadrózsabokorről. Ha nem tartaná igen nagy ... A leány kiegyenesedett. — Mojszlóék kerítésén át nem szokás virágot adni senkinek, ha szokás is másutt! — Ha szokás is másutt? — ismételte magában az ifjú és érezte, hogy felforr a vére. A hanghordozásból megértette, hogy mire célzott a leány. Tudta, hogy az ő első találkozásuknak valahogy ilyenképpen kell formálódnia, de mégis zavarba hozta a leány merész támadása. — Nem szokásom minden kerítés mögül virágot kérni — felelte büszkén. — És nem szokásom kétszer kérni, ha szokás Is volna másutt! Minden jót! A leány zavarba jött, feléje fordult és az ifjúra nézett: ezt mégsem várta! Az ifjú már néhány lépéssel tovább ment, de azután hirtelen megállt, átugrotta az árkot és rátámaszkodott a kerítésre. — Mondanék még valamit, ha szabad beszélnem? — szólt és élesen a leányra nézett. — Ehhez mindenkinek joga van! — felelte a leány. — Csak azt szeretném még mondani, kisaszszony — folytatta az ifjú suttogóvá halkult hangon — ha egyszer rájönne, hogy igen sokra tartotta rózsáit, törje le azt a virágot, amit kértem és tűzze a keblére. Nem szükséges megalázkodnia, ez csak annak lesz a jele, hogy emberszámba veszi a vándort is! — Én a vándort is embernek tekintem — válaszolt a leány és egyenesen az ifjú szemébe nézett. — De annak, akinek van bátorsága virágot kérni ezekből, annak legyen bátorsága máshoz Is, mert virágot akárki kérhet. Egy pillanatig egymásra néztek, szemük se rebbent meg. — Megjegyzem magamnakl — szólt az ifjú jelentős hangon. — Jó éjszakát! — Jé éjszakát! — hallatszott a kertből. A leány utánanézett sokáig. — Nem olyan, mint a többi, ebben igazuk van — gondolta és lehajolt, hogy folytassa félbemaradt munkáját. Vasárnap délután tarka tömeg hullámzott a Kohiszev hídján. A hídon természetesen nem mindenkinek jutott hely, a meredek partokat k ellepték a kíváncsiak. A fáma csodálatos híreket terjesztett — ezért a nagy sokaság. — Jövő vasárnap, délután négy érakor — kürtöíte ki a fáma — verseny lesz a Kohiszeva zuhatagonl — Mi az? — kiáltottak fel az emberek nagyot nézve, a Kohiszeván ugyanis eddig még senki sem ereszkedett le fatörzs hátán. Igaz, hogy egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt, volt egy ember, fiatal és büszke, valahonnan a folyó torkolatának vidékéről, aki dacból leereszkedett a kevésbé félelmetes alsó zubatagon. Leereszkedett és csak a holttestét fogták ki az öböl szélén; borzalmas látvány volt, amely annak a napsugaras nyárnak ragyogását elhomályosította az emberek szemében. — Most mégis verseny lesz! — bizonygatta a fáma dölyfös mosollyal. — Most mind a két csoportban van egy-egy különösen bátor ember. A nagy vitát, hogy melyiknek az embere ügyesebb, a vezetők csak fogadással tudták eldönteni: kávét és kétszersültet fizet az összes faúsztatóknak az a vezető, akinek az embere vesztes marad. Az egész falu talpon volt, még a szomszéd falvakból is sokan jöttek — olyan nagy esemény volt a verseny. A hídon nyüzsgés, beszélgetés, vitatkozás. — Hát megháborodtak, hogy ilyen fogadást kötöttek? — Azt mondják, hogy nem volt tiszta a fejük — magyarázza valaki. — Azt sejtettem; józan és okos ember nem csinál ilyetl — És kik versenyeznek? Ez a nagy kérdés — kíváncsiskodik valaki. —- Ott áll az egyik; hiányzik egy kereke: belerohan a tűzbe is, csak uszítsd, hogy nincs senki, akinek bátorsága volna megpróbálni. — Az ám! Egy kicsit mintha bolond is volna. — Nem kell mindjárt bolondnak kikáltani. Híres úsztató az! — szólt közbe valaki. — De a Kohiszeva mégiscsak híresebb. És ki a másik? — Még nem ismeri? Az az ezermester Olavi, az ottl — Az az uras külsejű? — Az. — Ki az az Olavi? Még a ruhája sem olyan, mint a többi faúsztatóé. — Nem lehet kiigazodni belőle. Senki sem tud róla többet, mint amennyi látszik rajta. Mondják, hogy iskolázott ember, és hogy svédül is beszél, de azért nincs más neve, mint Olavi. — Az a nagy kópé! — Ha valaki, hát ő bizony az. És annyit mondhatok, hogy ha valaki megnyeri a versenyt, akkor ő lesz a nyertes. — Ne prófétáskodj, fekete vagy angyalnak! — vágott közbe valaki, aki az ellenpárthoz tartozott. — No, de mi az, miért megy az öreg Mojszio oly nagy sebbel-lobbal a vezetőkhöz? A vezetők a híd közepén állnak. Az egyik, Falkkl, rátámaszkodík a karfára és szívja hoszszúszárú, pirosbojtos pipáját — füstöl és mosolyog. A másikat Vänttinek hívják. Olyan ez az ember, mint egy kátrányos fatuskő, a lába mindig szétvetve, a keze a nadrágzsebében és szlvarfüstöt karikáztat. És büszke ez a fatuskó. Büszke karjalai nyelvére és még büszkébb szülőföldjének rénszarvasbőr csizmáira, azokra a felhúzott orrú lábbelikre, amelyeknek szára felér a combig — az egész ember alsó része csupa csizma. — Hallottam, hogy az egész dolog a vezetők fogadásából indult ki — mondja Mojszio nyomatékos hangon. — És azt tanácsolnám, hogy vonják vissza a fogadásukat azonnal. Amennyire én emlékszem, ennek a zuhatagnak már öt halottja van és nézetem szerint éppen elég ennyi ennek a falunak. — Hagyja csak, Mojszio! — szól Vántti, s kivéve a szivart szájából, köp egyet a szája sarkából. — Nem akar itt senki temetést rendezni, csak egy kis Ingyen szórakozást nyújtunk a falubelieknek. — Lehet, hogy ezt akarják — folytatja Mojszio komolyan —, de én csak azt mondom itt az egész falu hallatára, hogy ha szerencsétlenség történik, akkor én, mint a falu bírája, törvény elé juttatom azokat, akik emberéletben fogadnak. — Mojsziónak igaza van! — kiáltják többféléi. A vezetők egymáshoz fordulnak és halkan tanácskozni kezdenek. — Na, hát legyenl — mondja Vántti egy idő múlva, és kezet nyújt Falkkinak. — Mi itt mindenkinek szemeláttára felbontjuk a fogadásunkat — magyarázza Falkki —, hogy ne vádolhasson minket senki. Az aztán más dolog, hogy az úsztatók is lemondanak-e a versenyről, az most az ő dolguk! Minden szem a versenyzők felé fordult, akik társaikkal körülvéve szemben állottak egymással. — Ez a fiú nem fél a holtaktól, s maga sem akar meghalni, így hát nem vonul vissza — kiáltja kérkedve az egyik versenyző, aki tűzpiros kabátot viselt. — Mondjon le a versenyzésről — mondja Mojszio Olavinok —, ha az a másik egyedül 12
