A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-24 / 12. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÉLREISMERNEK Múltkor, egy sötét, téli reggelen vidékre kellett utaznom. Úgy terveztem, hogy majd villamoson megyek ki az állomásra. De a keltetöóra késön csörömpölt fel. Kiskocsiért telefonoztam. Nagyot küldtek, négyüléseset, vadonatúj, takarosát. Ragyogó ablakaival puhán gördült kapunk elé. Kezembe kaptam kézipoggyászomat, egy halványbarna disznóbőröndöt, mert előző este véletlenül ebbe csomagoltak be, s indultam. A pályaudvaron három hordár vett körül. Egyik nyitotta az ajtót, másik a kocsit fizette, harmadik szaladt poggyászommal jegyet váltani. „Elsöosztály“ szólt elmenöben, már állitóan, mint aki másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon akartam utazni, bólintottam. Beszálltam egy üres fülkébe. Halkan koccant az ajtó üvege. Megjelent a kalauz. Feszesen tisztelgett, majd felém hajolva bizalmasan, de végtelen tisztelettel érdeklődött utam, sajátos kívánságaim és hordárom iránt. Néhány pillanat múlva lenn kiabálta a hordárom számát, s vele együtt többen, oly riadalommal, mintha tűzvész ütött volna ki. Jött a hordár, Könnyű kézibőröndömet, melyet kisujjam is elbírt volna, ketten hozták, ő meg a kalauz. Alig múlt pár perc, a kalauz ismét feltűnt ajtóm előtt egy másik, paszományos, tekintélyes alkalmazottal, aki fehér kesztyűt viselt. Egy darabig félénken szemléltek a folyosóról, valamit tárgyalhattak, aztán beléptek. Értésemre adták, hogy a mellette levő fülkében még kényelmesebben utazhatom. Bevezettek oda, de az éppen olyan volt, mint az előbbi. Biztosítottak, hogy amennyiben az étkezőbe méltóztatnék fáradni, ők azonnal lezárják a fülkét, állandóan közelemben fognak tartózkodni. Nem szóltam semmit. Ebben a pillanatban meggyulladt a villany, tündéri fénnyel öntötte el az eddig homályos fülkét. Ereznem kellett, hogy ez nekem, csak nekem szól. úgy rémlett, hogy egy meseországba csöppentem, ahol legtitkosabb kívánságom is teljesedik. A kalauz fölpolcolta elém a kis lecsapható asztalkát, fme, gondoltam, a mesék terüljasztalkája. Nyilvánvaló volt, hogy félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más, egy jelentős ember, tehát megbízott, hivatalos kiküldött, súlyos közéleti egyéniség, aki fölemel, porba sújt, intézkedik, kiutal, utcákat hasit, bányajogot ad, trafikjogot azonban mindenesetre. Ezt a félreértésüket ekkor még könnyűszerrel eloszlathattam volna. Csak úgy kellett volna viselkednem, mint egyébkor. De bármennyire nehezemre esett leküzdenem természetes hajlandóságomat, hogy mindenkit és mindent észrevegyék, erőszakot tettem magamon. Szórakozott, fátyolos szemmel tekintettem rájuk, mint egy nemlétező világ álomalakjaira, csak biccentettem, elhárító mozdulatokkal beszéltem, legföljebb néhány alig érthető szót mormoltam. Az öregebbik kalauzt, aki biztosan apám lehetett volna, „barátoménak neveztem. Később, amikor már megindult a vonat, lehetetlen volt kiesnem szerepemből. A kalauzok, az étkezőkocsi alkalmazottai, a takaritóasszonyok folytonfolyvást figyeltek. Amint le-föl járkáltak a folyosón, amennyire a hódolat megengedi, egy-egy riadt pillantást vetettek felém, mint egy ketrecbe zárt vadállatra, a legnemesebbre, az állatok királyára, az oroszlánra. Őszintén szólva, most már nekem is örömet okozott a játék. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak vélnek, mint akik. Ezért áldozatot is hoztam. Egy könyv hevert előttem. Bölcsen és helyesen ki se nyitottam. Előkelő ember nem olvas. Az már mindent tud. Tartózkodtam a gondolkozástól is, mert az gyötrelmes, rút ráncokat vés arcunkba. Mindössze ú fákat néztem, igen szigorúan s az elrohanó sürgönypóznákat, melyek láttomra ijedten ugrottak félre. A személyzetnek láthatólag fájt, hogy semmit se kértem. Aggódtak miattam, hogy melegem van, vagy hogy fázom. Részvét tükröződött szemükben, mikor könyökömet az ablak párkányára támasztottam, a gondolat is kétségbeejtette őket, hogy a durva fa esetleg feltörheti finom bőrömet, s szerettek volna alája egy selyemkendőt teregetni. Erre azonban nem adtam alkalmat. Csak egyetlenegyszer volt módjuk, hogy távolról, látatlanul segítségemre siessenek. A kocsi másik végében bőgni kezdett egy csecsemő. Ijedten futkároztak a folyosón, aztán a csecsemő hirtelen elnémult. Hogy mi történt, nem tudom. Lehet, hogy valamelyikük egy hosszú késsel azonnal elvágta a csecsemő torkát, de lehet az is, hogy az anya a maga jószántából dobta ki a gyermekét a robogó vonatból, nehogy nyugalmamat megbolygassa. Másodpercnyi pontossággal érkezett meg vonatom. Megint ketten vitték ki poggyászomat, mély hajlongások közepette. Ekkor mindent elronthattam volna. De sem nem köszöntem meg kedvességüket, sem borravalót nem adtam. Közönyösen a levegőbe meredve hallgattam, és ez hatott. Csak most hitték el igazán, hogy valóban az vagyok, akinek gondoltak. Egyébként a pályaudvaron mindenki „vigyázz"-ba állott. A jegyszedő vasutas is. Nem kérte jegyemet. Út nyílt előttem. Én pedig mehettem előre, fölfelé, azon az ösvényen, mely a csillagok felé vezet. — Te aztán értesz az efféléhez! — szólt a leány. — És bizony szép volt, gyönyörű szép és kellemes; milyen jó, hogy így megjártuk együtt az erdőt! — Megjárjuk majd a valóságban Is, mikor ráérünk! Simán megy majd minden, hogy képzeletben egyszer már ott voltál velem. — Nem, nem; én nem megyek mégsem — ellenkezett a leány. — Majd meglátjuk — mondja az ifjú. — Csak akkor érted meg igazán, hogy milyen mozgalmas és üdítő az erdei élet télen. Van benne sok öröm, közben szomorúság Is, baleset és szerencsétlenség, de mindig felfrissíti az emoort. Ezért jövök minden este olyan jókedvűen haza. És aztán itt, itthon — itt egy másik erdő vár engem, éppen olyan tiszta és üdítő, mint az, ahol jártunk. Annavirág — ülj ide, hogy jól láthassalak tégedl A leány az ölébe ült és kezét az ifjú vállára tette: — De ne nevess ki, tudom, hogy én Igazán csak semmi vagyok. — Azt te magad nem tudod megítélni, én annál jobban. És megmondjam-e, hogy mi vagy te nekem? A leány boldogan mosolygott: — Megmondod igazán, őszintén? — Őszintén, természetesen, hogy is mondhatnám másként. Figyelj hát, mert mondom! A városban voltam egyszer egy tárlaton és ott sok fehér márványszobrot láttam, olyanokat, amilyeneket régén a görögök véstek, hiszen te 13 olvastál ezekről, emlékszel? — Emlékszem, igen, emlékszem, csakhogy még sohasem láttam ilyen szobrokat — mondta a leány. — Sok szobor van ott: fehérek, mint a hó, s egészen olyanok, mint az élő emberek. És meztelenek voltak, és semmi nem volt rajtuk eltakarva, mégis úgy állt előttük az ember, olyan nyugodtan és tiszta lélekkel, mintha templomban lett volna. Mert oly szépek voltak, hogy nem lehetett másra gondolni, csak arra a szent szépségre, amelyet Isten az emberi testbe rejtett. És tudod-e, mit akarok mondani? — Honnan tudhatnám? — szólt a leány és szégyenlősen sütötte le a szemét, mintha mégis sejtette volna, mire gondol a másik. — Azt akarom mondani, hogy olyan vagy te nekem, mint egy fehér, hűvös márványszobor, amelynek szépségét csak nézem, mint a szentséget; és köszönöm Istennek, hogy téged ily szépnek és hűvösnek teremtett. — Te most mégis kicsúfolsz engem — panaszkodott a leány. — Nem nem, ez nem gúny! Hadd mondjam tovább! Mondd magad, volt-e közöttünk valaha is egyetlen égő csők vagy őrült ölelés? — Örült? — kérdezte nagyot nézve a leány. — Igen... mert lehet olyan is. Én heves természetű vagyok, de mikor reád nézek, minden megenyhül és kialszik bennem. Elhihe'ed, ha mondom, hogy az vagy te nekem, ami a gyógyító és nyugtató orvosság a lázas betegnek. És én azt hiszem, hogy te engem egészen meggyógyítottál, és eldöntötted egész jövendő életemet. — Nem értelek most sem. De csakugyan igazán boldog vagy velem? — Az vagyok; az vagyok, kimondhatatlanul boldog! És úgy örülök, hogy ilyen erősnek és szilárdnak érzem magam. És sokszor elgondoltam: ugyan ki sejtené, hogy egy ilyen kis szürke viskó falain belül ennyi szépség és boldogság lakozik? Tudod-e, mit gondolok? Hogy minden ilyen kicsiny szürke viskóban csendes, titkos boldogság lakik, de nem tud róla senki sem. — Nem mindenkiben, 01avi, nincs mindenkiben olyan, mint te vagy. — És olyan sincs, amilyen te vagy! Természetesen, nem egészen olyan boldogság, mint a mienk, csakhogy mégis olyanféle. Közelebb húzta a leányt magéhoz, összeforrtak egy hosszú, tiszta csókban. — Más is tud így csókolni, mint te? — suttogta zavarában a leány, s szemében sze ld fény égett. — Azt — azt én nem tudhatom. — Nem, nem; nincs senki a világon, aki olyan, mint te. Senki sem tud úgy nézni, senki sem tud úgy csókolni, mint te. Tudod-e. mit gondolok és mit érzek, mikor megcsókolsz? — Nem tudom. Mondd meg! — kérte hévvel az ifjú. — Nem merem. Folytatjuk
