A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-11 / 6. szám
MIKOLA ANIKÓ: Ko! késel megbocsátás Ketrecbe zárt napok, nyársra tűzött tenyérnyi bűnök között hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? Ködhullákat temető szélben, a szánalom fáklyái hegyén vergődő napjaimban hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? Iszapba fojtott kutak kiállnak tiszta szóért; szomjúság nyalta sebekre hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? Mikor hajnali vonatra várók, vakuló szemem ismerős arc előtt riad, hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? Mikor hajnali vonatra várók vigasztalan árnyak özönlenek széttépett otthonok felöl; hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? Mikor fekete tornyokat emel a rémület, kettéhasadt tetőkre égett madár zuhan, üszkös ajtókra mázolja jelét az éjszaka, hol késel megbocsájtás, hol késel virradat? TOROK ELEMÉR: folyóparton Mint féligkész ház falai őrzik a folyót partjait a hold a fésülködő Dáma arcát « o víz tükrébe mártja s a folyó mint ezüstszolog lassan tovább folyik a partján egy ringó ladik benne az öreg halász ki tudja miről ábrándozik fejemet tenyerembe hajtom így öregszem meg én is e folyóparton dás halovány fénnyel kukucskált be az ablakon. — Még nem tudsz mindent. — Várj csak, elbeszélem ... elejétől végig, olyan különös! A zuhatag hullámai közül és a halál torkából jöttem Ide, nem pedig csak úgy közönséges módon. — Mi az, mit mondasz . .. ? — Torlasz keletkezett éppen indulásom előtt. Senki sem akarta szétbontani. Bizony, én sem akartam volna, ha rád nem gondolok. De akkor úgy tetszett, hogy te ezt kiáltod nekem: különös, rendkívüli módon kell hozzám jönnöd! És azután én mentem és szétoszlattam és... elestem és azt hitte mindenki, hogy már odavesztem. De én felálltam ismét, átrohantam a zajgó vizen, a hullámok a csizmám szárát nyaldosták. És mikor partra értem, így szólt a vezető: derék ember vagy, elmehetsz most ahhoz, aki téged vár! — Ne mondj ilyet! Csak bolondítasz. — No, azokat az utolsó szavakat nem éppen így mondta, azokat csak én tettem hozzá... És azután minket itt eltorlaszoltak, így minden olyan különös volt. És én éppen azért szereltek, Barnalányom, mert csak akadályokon keresztül juthatok el hozzád. — De az enyém vagy-e? Ezt még nem hallottam tőled, magadtól. — Tied vagyok-e Olavi... A leány átkarolta mindkét kezével az ifjú nyakát. A hasadó hajnal derengő fénye bekandikált a függönynyíláson és gyenge pírt vetett a leány karjára. — Piros minden, piros minden, ami szép! — súgta a vérvörös szívvirág a balzaminának. A felkelő nap köszöntötte a szélesen elterülő folyóparti letőt, teleszívta tüdejét az éjszaka frisseségével, és csillogó harmatcseppeket reggelire — lenn a folyón még finom ködfátyol lebegett. Olavi vidáman és frissen sietett le a lejtön — szíve csordultig volt a boldogság gyöngycseppjeivel. A parton, a vízesés alatt néhány falubeli legény állt. Az ilyen fiatal fiúk, hogy a dohányravalót megkeressék, a faúsztatás idején szívesen vállalnak őrséget egy-egy rövid nyári éjszakára a folyóparton. Olavi tekintete a csoportra esett — a boldogság gyöngycseppjei jéggé fagytak. ö a tornácon áll — az a leány tudniillik — és a frissen fejt meleg tejet ‘szűri át egy nagy sajtárba. — Jó sok tejet adtak — gondolja a leány és mosolyog. Akkor nyílik a szoba ajtaja és egy csomó faúsztató siet a tornácon át éjjeli munkába. A leány háttal áll az elmenőkhöz, és csak a vállán keresztül válaszolgat a tréfás szavakra, amelyeket az úsztatők mondanak neki távozás közben. De az, aki utoljára jött, nem megy el, hanem megáll és elragadtatással nézi a leányt. Magas, karcsú ifjú. Kabátja nyitva, kalapja kissé jobbra csúszott s napbarnított arcán hamisság'huncutkodik. * A leány azonban erről nem tud semmit, mert azt hiszi, hogy mind elmentek a faúsztatók. Neki, a nézőnek nevetnie kell, hogy a leány nem tud semmit... Vajon mi lesz ebből? 13 F oly toljuk Szobrot kapott Nagykapos A szobrot január 20-án leplezték le. Anyaga évezredes fehér márvány, de formája újszerű. ERDÉLYI JÁNOS, halálának századik évfordulója alkalmából, roppant homlokával úgy néz ránk a négyszögletes márványtömbböl, mint egy szelíd bölcs. NAGY JÁNOS szobrászunk alkotása nemcsak hazavarázsolta a hajdani Kiskapos szülöttét a mai Nagykaposra, s ezzel nemcsak az induló parknak adott értelmet és tartalmat, hanem megtöltheti értelemmel és tartalommal a város szellemét is. Amikor — több mint egy jó fél évtizede — ADY ENDRE szobrot követelt DÖZSA GYÖRGYNEK, ilyen szavakkal tört ki magából: „Mi, a milliók, a rongyosok, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlen egy ország vagyunk, ahol a rongyos millióik soha, soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még máig is csak a szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk ... Válasszunk valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek.“ Erdélyi János szobrának az avatásakor pedig DOBOS LÁSZLÓ már így fogalmazhatott: „A bizalom ünnepe ez a szoboravatás. Büszkeségünk, s egyben igazolása is annak, hogy a magyar történelem és irodalom képviselőit nem lehet csak a vádlottak padjára állítani. Az alsósztregovai Madách-ünnepségek, az érsekújvári Czuczor-est, a Tompa-megemlékezések és a nagykaposi emlékmű-leleplezés — mindezek a bizalom ünnepei, amelyekkel élni kell és élni jó, mert válaszfalat döntenek nemzetek és nemzetiségek között. A jövőben tovább erősödjenek és sokáig tartsanak a bizalom ünnepei.“ Erdélyi János megérdemelte az állami támogatással és a nép áldozatkészségéből emelt szobrot, amely nagyságához mindenben méltó. S emléke megérdemelte azokat a nagy külsőségeket is, amelyek között az avatás lezajlott. Jólesett, hogy a leleplezést végző JINDRICH POCTA-MIKULA, a Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság iskola- és kulturális ügyi szakbizottságának elnöke nagy elismeréssel szólt Erdélyi munkásságáról. S nem szólam, hogy emlékezetes marad CZINE MIHÁLYNAK, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docensének mindenkit megnyerő, káprázatos előadása is. Akinek volt füle a hallásra, nyomban meggyőződhetett Erdélyi János eszméinek máig tartó időszerűségéről, hiszieu a nagy tudós a kor vezető eszméjét a demokratizmusban látta, nagy álma a Duna-táj harmóniája, a népek testvériesülése volt Hadd idézzek tőle én is néhány örökszép gondolatot: „Csak az a szép, ami igaz.“ „Hagyjuk egymást okoskodni, s okosabbak leszünk!“ „Akik sohasem mernek folyam ellen úszni, azokat leviszi a víz.” „Aki vak, nem ítélhet a színekről; aki süket, a zenéről; ki soha járni neon tudott, a futásról.“ / „A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik. Ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa ... Tehát tanulni, a népet, az életet, beállni a tengerbe ... ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.“ „Hát legyen a nemzet Gazdája magának, ' A nép csak a népet Ismerje uránaki“ Ezek a gondolatok méltó súlyt is kaptak mind az ünnepi beszédben, mind a felszólalásokban, sőt az ünnepi műsorban is; úgymond áthatották az egész rendezvényt. A kulturális program legimpozánsabb száma az a kétszáz tagú összevont énekkar volt, amelyet a helyi kicsinyeken és nagyokon kívül a Sárospataki Rákóczi Gimnázium és a szepsi Csemadok énekkari tagjai alkottak. Ajkukon frissen csengtek az Erdélyi-dalok, de ugyanolyan magabiztosan énekelték Kodályt is. (Karmestereik: Kovács Aladár, Dobay Béla és Szombathy László.) A legtöbb tapsot azonban mégsem ők kapták, hanem a Magyar Rádió és Televízió népdalénekese. Béres Ferenc. Az ünnepség komolyságát és meghittségét emelte az is, hogy részt vett rajta a Budapesten élő két Erdélyi-unoka: Zsuzsanna és Ilona is, akik Berta Zoltán sárospataki festőművész Erdélyi-portréját ajándékozták ebből az alkalomból a kaposi Erdélyi-múzeumnak. A nagykaposiak ezzel a felejthetetlen vállalkozással bebizonyították azt, hogy — nemes cél érdekében — tudnak szervezni. Ahogy mondani szokás: ritkán csinálnak valamit, de annak van látatja. „Csak az a szép, ami igaz“ — idéztem föntebb Erdélyit. Amit a naRykaposiak most cselekedtek, az szép és igaz volt.
