A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-11 / 6. szám
ved, s úgy, mint a kagyló termeli ki a ragyogó gyöngyszemeit?. . . Azt hiszed, tudtam volna szonátákat, nocturne-okat írni, ha boldog lettem volna? — Chopin! Te is boldogtalan voltál? — ülj csak ide mellém... mesélek neked! Ebben a pillanatban eltűnt a templom magas boltozata, el az oszlopsor, a keskeny ablakok. Apró szobácskára zsugorodott a gótikus szentély, az orgona spinétté, amelyen a gyermek Chopin játszott. . . A hang pedig folytatta tovább: — Csodagyermeknek tartottak a hazámban. Zenei lángelméről beszéltek, ha szóba kerültem. Nem értettem akkor még, mit jelent ez a szó, én csak azt éreztem, hogy boldog vagyok, ha hangok vesznek körül, semmihez sem hasonlítható gyönyörűség . . . Ha népem dalolt, lelkem mélyén zengett daluk tovább. Hazám és népem egyazon fogalommá szépült lelkemben és kísérőm lett életem során. Mert korán elkerültem hazulról s ettem az idegen kenyeret, melyre nemegyszer a szemem harmatja hullt. A cári zsarnokság letiporta hazámat, forradalmunkat leverte a zsarnoki önkény, és én Bécsből — ahol éppen hangversenyeztem — nem tértem hazámba vissza. Párizsba kerültem s éltem szegényesen: óraadásból, de büszkén, visszautasítva minden anyagi támogatást. A környezetem azt hitte, hogy boldog vagyok, hiszen ünnepeltek. De ők csak a külső sikeremre mondtak ítéletet, szívem remegését ugyan ki fogta fel? Mit tudták ők, akik talán sohsem lépték át Frankhonuk határát, mit jelent az: idegenben élni? Hogy nekem csak volt hazám? Éjjel azonban, ha nem szállt álom fáradt szememre, kivetítettem lelkemből Polónia képét: a Tátra hóval fedett ormait, a Wawelt, a Visztula hullámait. . . Behunyt szemmel is láttam, édesapám házát s hallottam népem zengőn szálló dalait. Párizs aludt, tetőire a hold rászitálta ezüstös fátylát, én mécsest gyújtottam és papírra vetettem a Polonaise lelkemben megfogamzott dallamát. .. — Volt örömöm is önkéntes száműzetésben. így a Liszttel töltött óráim. El tudod képzelni, mit jelentett számomra ezt a zenei titánt barátomnak érezni? Együtt zongorázni Vele és eljátszani egymás szerzeményeit: én egy-egy szonátámat, s Ö nekem valamelyik magyar rapszódiát?... Páris dédelgetett, s most, mikor a siker tetőfokán álltam, felemelte kezét végzetem, és életembe lépett az ASSZONY . . . George Sand volt az írói álneve. Rendkívüli nő volt: egyéniség. Pontosan az ellentéte annak, ami én voltam: férfias és határozott, aki megalkuvás nélkül tette szerelmi társául azt, aki fellobbant szenvedélyének megfelelt. Ha zeneileg ki lehetne fejezni kettőnk között a különbséget, azt mondanám: ö dúrbán volt teremtve, én maliban ... Én ábrándjaimban éltem, Ö nemzetközi elveket hirdetett s megvetette a társadalom előírta szabályokat. Csak abban voltunk egyek, hogy szenvedélyesen szerettük egymást. — Csodálatosan gazdag szellemi életet éltünk. Vidéki otthonunk központja lett a francia művészet művelőinek. A szenvedély azonban - amelylyel szerettem - aláásta az egészségemet. Tüdőbajom elhatalmasodott s lassanként a sorvadás jelei mutatkoztak rajtam. Ö azonban erős volt és szilaj. Naponta kilovagolt a messze határba, árkokat ugratott át s vízmosásos partokat. Hajszolta a lovát. Haja kibomlott, arca csattanásig hevült, olyan volt a repülő, tajtékzó paripája hátán, mint egy démon, akit a szellemek hajszolnak. Én félaléltan vártam: visszajön? Vagy holtan hozzák haza? Ujjaimban megbénult az erő, nem tudtam játszani. Lelkem tüze elhamvadt a szörnyű rettegésben, és ha kérdőre vontam, nevetett és azt felelte: eksztázisba kell jönnie, hogy írhasson I És írt. Nálam pedig vendég lett a bánat és a féltékenység. Én a magányt kerestem, ő a férfitársaságot. De írni tudott! Amikor írt, megszelídült, lányossá vált gúnyos, büszke arca, és halk szavú lett. És írta a regényei és a novellái sorait, s én gyengültem tovább. Végül is türelmetlen kezdett lenni s egy reggelen így szólt: — Unlak! - vallotta be nyíltan. - Gátolsz az írásban. Terhemre vagy a köhécseléseiddel, nem áldozhatom fel a tehetségemet miattad! Szakítottunk... S a seb, mely szívemet érte, halálom közeledtét jelentette és hogy gyorsítsa a feltartózhatatlan véget: eltorzítva, rikító színekkel megírta a közönség számára lelkünk féltve őrzött titkát, szerelmünk történetét. A „Lucretia Floriana” megjelent a könyvesboltok polcain, árúba bocsátotta emlékeinket... És én a művészet tisztaságába menekültem bánatomban, és ismét alkottam. Nem, én sohasem tudtam lealacsonyodni, hogy meghazudtoljam az érzelmeimet, a lángnak, melyet a Teremtő gyújtott fel bennem, tisztán kellett tovább lobognia. Rájöttem, hogy a testi szerelem gyönyöreit elmossák az idő rabszolgái: a megszokás és a közömbösség. A művészettel való egyesülés azonban halhatatlan utódokat teremt: etűdöket, nocturne-ó-kat, zengő dallamokat . . . — Soha mélyebb érzéssel s lelkesebben nem játszottam, mint a megpróbáltatás hónapjaiban. Ezek az életem utolsó hangversenyei, nagyszerű győzelmek sorozata volt az emberi gyarlóság felett, s bár porból származó testem nemsokára kiszenvedett, lásd, szívem él műveimben s fényességet áraszt! Az urnából kiáradó fény most olyan hatalmas lett, hogy a fiatal művész szemeiben erős fájdalmat érzett. S bár kezeit arcán szorította, a fény a belsejébe hatolt és ott is vakította. Ekkor valaki megrázta a vállát. — Rosszul érzi magát? Vagy fáradt és elaludt a templomi csöndben? Keljen fel és menjen ki a levegőre, későre jár már, és nekem be kell csuknom a templomot! Nehezen emelte fel az ólomsúlyúnak érzett homlokát, mely az előtte lévő pad karfáján nyugodott, és csodálkozva nézett a templomőr kiváncsi arcába. Csak később eszmélt rá, hogy elaludt a Dómban. De, amit ott átélt — vagy talán csak álmodott - felrázta a lelki tespedésébő! . . . Hogy is mondta Chopin? A művész akkor alkot a legszebben, ha szenved? Persze, a madár is szívhezszólóbban énekel, ha kiszúrják a szemét, és a hattyú halálát érezve énekli el egyetlen s utolsó énekét... És én? Mi lenne, ha újból megpróbálnám? — Igen, igen, megtartom a hangversenyt s az abból származó bevételt a város újjáépítésére adományozom I ... A varsói hangversenyterem közönsége nem győzte ünnepelni a fiatal művészt, akinek a keze alól úgy zsongtak fel a dallamok, mint forrásból a tiszta vizű csermely. És ő játszott. Szemeiben különös fény ragyogott, fejét felemelte, és valahová messzire, nagyon messzire, a falakon túl, a végtelenbe nézett. Mire gondolt, amikor olyan átszellemült volt játéka alatt a tekintete? — kérdezte a hangverseny után tőle egy újságíró, aki az újsága számára beszámolót szándékozott írni a fiatalember művészetéről. — Mire? Egy szívre, egy világító szívre, mely él és örökre élni fog! Az újságíró bambán bámult az grcába. Noteszébe jegyezte a különös mondatot, elbúcsúzott, és míg kifelé tartott a hangversenyteremből, azt mormolta magában: ez is bolond, mint a legtöbb művész. Szívről beszél, mely világít és örökké élni fog! Értelmetlen beszéd! Illusztrálta VARGA LAJOS Barátom — Theodoralcisz Nem sokkal azután, hogy Görögország a hitlerista megszállás alól felszabadult, az EPON ifjúsági ellenállási szervezet központi klubjában kialakult a hazai művészet megújhodásán fáradó fiatal írók és művészek csoporttá. Mindnyáján jól tudtuk, hogy célunk Görögországban az Igazi demokrácia megteremtése nélkül elérhetetlen. S noha azóta már több mint két évtized eltelt, még mindig olyannak látom Mikisz Theodorakiszt, mint amilyen akkoriban volt. Emlékszem, olykor kettesben vagy hármasban beszélgettünk a folyosón, s közben Mikisz, vállunkat átölelve, egy-egy új motívumot dúdolgatott. Kitört a polgárháború, s a csoport szétesett. Mikiszt hamarosan Makronizoszra, „a halál szigetére“ száműzték. Később néhány évet Párizsban töltött. A tehetséges muzsikus csakhamar hírnevet szerzett magának és jól keresett. Nyugodtan, gondtalanul élhetett volna. Theodorakisz azonban a görög nép harcából, a görög kulturális megújhodási mozgalomtól elszakadva nem tudott élni és alkotni. Mindent otthagyott hát, és visszatért Görögországba, hogy harcoljon mint művész és demokrata. A megnyerő külsejű, mindenkivel kedves Theodorakisz tele volt alkotó tervekkel. Csodáltuk munkabírását. Mindenre tudott időt szakítani: a parlamenti ülésekre, a politikai célokat szolgáló utazásokra, a komponálásra, a hangversenyekre, a Lambrakisz ifjúsági szervezet vezetésére. Még akkor is, amikor tbc-ben súlyosan megbetegedett és az orvosok megtiltották neki, hogy felkeljen — ő elhagyta a szanatóriumot és. visszatért a próbákhoz, politikai * munkájához. Theodorakisz az ifjúság rajongva szeretett hőse lett. Mikisz Theodorakiszt néhány nappal az államcsíny végrehajtása előtt láttam utoljára a Kentrikon színházban, egyik koncertjének szünetében. Az volt a szándéka, hogy megírja az Ellenállás dalciklusát, az én „Kormos ég“ című könyvem egyik jelenete alapján. Ez volt az utolsó találkozásunk. Egy hét múlva rejtekhelyemen megkaptam annak a felhívásnak a szövegét, amelyben felszólította a görög népet, hogy alakítsa meg a fasiszta zsarnokság elleni harc hazafias frontját. Theodorakiszt, mihtán a junta kezére került, többször megkínozták. Egyszer éjszaka kivitték a város határain túlra. A kezét összekötötték, a nyakára kötelet tettek. A fejére zsákot húztak, majd egy lövés, s ugyanebben a pillanatban a hóhér erős csapást mért Theodarakisz fejére. Mikisz eszméletlenül zuhant a földre. Ez a „kivégzés“ — még ha csak megjátszott is volt — felidéz emlékezetemben egy másikat: egy több mint 30 évvel korábbi hajnalt, amikor a spanyol fasiszták meggyilkolták a nagy költőt, Federico Garcia—Lorcát. Micsoda tragikus találkozás: Theodorakisz az államcsíny előtt utoljára éppen egy dalcikluson dolgozott, amelyet Lorca verseire komponált. KOSZTASZ KODZIASZ