A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-11 / 6. szám
/ 1— Ml lesz ebből? — aggódik a néző. — Úgy látszik, hogy Igazat mondtál — mondja komolyan az ifjú. — Nem szoríthatta meg a kezedet senki sem. De künn, az ablak alatt, bizony sokan megálltak már, hogy megnézzék a virágaidat. — Honnan tudod?... Nem, nem, te nem tudsz semmit, csak most találod ki! — Hallgass, jövendőmondó beszél! És most megjósolom a sorsodat. — Szent Isten, mit látok! Nem hittem volna ... — Mit látsz, mit? — kérdi mohón a leány. — Nem merem megmondani, csak azt mondom, hogy sohasem hittem volna. — Ezt mondod, mert nincs semmi mondanivalód. — Hát megmondjam? — kérdi az ifjú és mélyen a szemébe néz. — Mondd meg, ha ugyan tudsz valamit mondani! — De nem szabad ám megharagudnod. — Hangja suttogássá halkul: — Nézd csak meg — ezt! Ö eljön — és még ma éjjel! — Ki? — kérdi nyugtalanul a leány. — Az, akinek jönni kell — az, aki megszorítja a kezedet. — Nem igaz! — kiáltja a leány. — Neon jön senki! — Csendesen — nem mondhatok mást, mint amit a tenyeredből kiolvasok — mondja az ifjú. — Igen, ő eljön ma. Eljön éjfél idején. Nem kér, nem könyörög úgy, mint mások, csak megkopogtatja háromszor az ablakodat, halkan, de biztosan, és erről ismered meg éppen, hogy az igazi jött el, nem valaki más ... De most már mennem kell. Jó éjszakát, Barnaleány! Az Ifjú megemelte kalapját és lesietett a lépcsőn. — És ő — a szemlélő — látja, hogy a leány nagy zavarában ott áll a helyén egy darabig, azután halkan a tornác ajtajához megy és az ajtófélfához támaszkodva hosszan az ifjú után néz. A mese véget ért — a leány kinyitja a szemét. De ekkor véget ért a gyönyörű mesehangulat is, amely mint meleg tej keringett az ereiben — és nehéz kérdések vetődnek fel. — Mit tegyek, ha eljön? Mit tegyek? Már hallani vélte a lépéseket, és a szive olyan hevesen dobogott, hogy kezét a keblére kellett szorítania. Boldog volt, hogy mégsem jött senki, és reménykedett, hgy az ifjú nem maradt az ágy szélén — keze ölében, lába lecsüngött. — Bárcsak kopogtatna még egyszer! Időt nyernék még gondolkozni... A sötét árnyék meg se moccant — a szívvirágnak és balzaminának a szeme sem rebbent meg. A leány halkan a padlóra lépett, és riéhány tétovázó lépést tett előre. Az árnyék megmoccant, a leány reszketett és elszorult szívvel kapaszkodott bele az ágyfába. Ugyanekkor az árnyék is megmerevült. És állt számadást követelve. A leány a földre szegezte tekintetét, és megindult az ajtó felé — lassan, tapogatózva, mintha a szíve húzná, de a lába nem engedelmeskednék. Érezte, hogy az árnyék megkerülte a sarkot, és hallotta, hogy most már az ajtóhoz közeledik. Szíve úgy dobogott, hogy majd megszakadt — keze görcsösen kapaszkodott bele a kilincsbe. Végre a zár halkan, nesztelenül eltolódott, a leány pedig futva menekült a kályha melletti sarokba és eltakarta kezével a szemét. Az ajtó kinyílt, bezárult megint, a zár is helyére pattant. — Hol vagy, én Barnaleányom... a sarokban? Az ifjú hozzá ment és megfogta mind a két kezét: — Kezed a szemeden... és reszketsz? Az ifjú hosszan, némán nézett reá. — Elmegyek azonnal — szólt bocsánatkérő hangon. — Nem sejtettem, hogy ilyen erősen hat rád. — Ne, ne — szólt elfogódva a leány — azt nem akarom. — Menj hát az ágyadba és takarózz be jól, hisz egészen átfázol. Nálad töltök egy rövid órát, amíg legmélyebb a sötétség és azután megyek megint. A leány mély zavarában futott az ágyba és magára húzta a takarót. Az ifjú nézte. Majd egy széket vett el a fal mellől, az ágy mellé helyezte, leült és a párnára könyökölt. — Miért rejted el a szemedet, miért vagy olyan zavarban, Barnalányom? Azért, hogy nálad vagyok? Add ide a kezedet, — add annak, aki megfogja ... — Hát nem tudtad, hogy nekem jönnöm kellett? Nem ezt fecsegte még tavasszal a kakukk? Nem súgta meg neked a pásztortáska és a marGYURCSÓ ISTVÁN: ívben Mondd, mi vonz minket egymáshoz, és mi < mi messze dob? A csillagokat méred? Nézd, a mindenség tejútrendszerében is megbilincselt, keringő rabok ők. Talán mi is így: guruló pályánkon hegynek fel, majd lejtőn csörömpölve le, szűkölve bár, de mély szakadékon is átugrálva, mint pörgő búgócsigák. Ki ismer ránk? Akik fénylő csillagok voltunk, vagyunk mór égett meteorit, hogy a geológus-idő zsákjában csak várjuk a kíváncsi századokat. Ennyi az egész: talán őriz a kő atomja belőlünk majd egy vérrögöt, az örök anyagba zárva szivünket, hogy velünk is gazdagabb legyen a föld. fa össze a két karját. — Légy csak egészen nyugodt te Is. Látszott, hogy egy sötét árnyék kapaszkodik fel az ablakra. Sercegés hallatszott és ragyogó fény villant be a szobába. — Persze, hogy ott van; ügy ül az asztal mellett, mintha házigazda volna. — Az árnyék leugrott. Azután halk sugdosódás hallatszott és távolodó lépések. Elmúlt egy perc. Megint sugdosódás hallatszott és közeledő lépések. Az ajtó megreccsent — valamivel betámosztották — megreccsent, egy kis nyikorgás is hallatszott. — Soov sött, azt jelenti: édes álmokat! szokta mondani a svéd — kiáltotta be kívülről egy gúnyos hang. Azután többszólamú hangos kacagás, és újra távolodó lépések — és azután csendes lett minden. — A nyomorultak! — Az ifjú reszketett dühében. Az ajtóhoz rohant, a zárt kinyitotta, és teljes erejével nyomta az ajtót. Az ajtó meg sem nyikkant. Az ifjú vére tajtékzott, mint a zuhatag, és teljes erejével az ajtóra vetette magát. Az megrenccsent, de nem engedett, mert ís fog eljönni, és így nem foszlik szét a szép mese. — De ha nem jön el? — villant meg az agyában. — Ha csak tréfált? — És ez még borzasztóbb volna. — Bárcsak eljönne mégis! Csak az ablak alá — és nézné meg virágaimat, ne is kopogtatna. És visszatért a mese kezdetéhez — a tornácon tejet szűrő leányhoz. Három rövid, halk kopogtatás csörrentette meg az ablakot. A leány hirtelen felült az ágyában. Ogy érezte, hogy a vér megfagy az ereiben és hogy a levegő kifogy a tüdejéből. A leány fölemelte fejét és félénken nézett az' ablak felé. A szívvirág és a balzamina nagy szemmel, kérdőn nézett rá: — Mit csinálsz most, Barnaleány? És mögöttük a függönyön át barna árnyék sötétlett. És érezte, hogy az árnyék egyenesen ránéz a függöny nyílásából. — Eljöttem, Barnaleány!! Mintha az a tekintet régi ígéret beváltását követelné. A leány arcát a párnába fúrta, a takarót fejére húzta. Szíve erősen vert, ügy érezte, hogy remeg az egész ágy. — Nem kér, nem könyörög úgy, mint mások... — A leány lassan fölemelkedett, ülve garáta, hogy ezen a nyáron eljövök? És most, amikor itt vagyok, úgy nézel rám, mint idegenre. Mondd, azért, hogy ilyen hirtelen minden valóra vált? — A leány megszorította az Ifjú kezét: — Milyen más vagy, mint a többiek! — És nem jó, hogy más vagyok? Te nem voltál még senkié — kire vártál? Olyanra, mint a többiek? Felelj, én Barnalányom! A leány megragadta mindkét kezével az ifjú karját és közelebb húzódott. — És kit vártam én? — szólt gyöngéden az Ifjú. — Valaki olyat? Olyat láttam százat is, rájuk se hederítettem, de mikor téged megláttalak, tudtam abban a percben, hogy kire vágytam és kit kerestem... A leány nyugtalan mozdulatot tett. Kívül lépések zaja hallatszott, és néhány sötét árnyék tűnt föl a függöny mögött. — Ó, Istenem! — szepegett a leány. — Ök azok... a többiek? — kérdezte nyugodtan az ifjú. — Ök. Rejtőzz el, rejtőzz el valahová; néha gyufát gyújtanak s úgy néznek be a szobábal — Ilyen fickók miatt nem megyek sehova — szólt határozott hangon az ifjú, és dacosan fonegy gerendával volt betámasztva. — Szerencse, hogy hallottam a hangjukat — szólt nyomatékkal. — Talán lesz alkalmam jó reggelt kívánni nekik. — Jaj Istenem! — rémüldözött a leány. — Mindenki meg fogja tudni, és nem szabadulunk íi innen. — Ne aggódj! Hiába támasztották be, majd segítek a dolgon. Az ablakhoz lépett és nagy erővel megnyomta az egyik ablakszárnyat. A szegek engedtek, az ablakszárny meglazult. Ezen a nyíláson ki lehet jutni. Én majd elviszem a gerendát és gondom lesz rá, hogy hallgassanak ... egészen nyugodt lehetsz. A leányhoz lépett nyugodtan, mosolyogva: — Barnalányom, hogy megrémített téged ez a semmiség. — Megnyugodtál már... igen? Most nyugodt vagyok, hogy itt vagy megint mellettem. — És tudod mit? — mondta szilajon az ifjú. — Ennek így kellett történnie^ különben minden csak olyan lett volna — olyan egészen közönségesl Elnevették magukat mind a ketten, és a leány könnyel közül mosolygott rá az ifjúra. A pirka-12
