A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Nem az a fontos, hogy az ember hány éves Igen, jól tudom, a fiatal számára a téma kevésbé lesz érdekes, de számunkra, akik már az ötvenest Is átléptük, egy talán mármár el is felejtett kedves tavasz ízét, zamatét, hangulatát eleveníti fel. Mert, ha a harmincas évek slágerét idézem: „Nem az a fontos, hogy az ember hány éves .. .* — hát azok a kortársak, akik an' nak idején a szövegre fittyethányva dúdolták a dalt, ma nagyon is1 megértik hogy a „kis Seress“, mint annyi sokszor, bizony, ezzel a szerzeményével is telitalálatot ért el. A „kis Seress“, hogy ki volt? Hát valóban, először talán ezt kellene tisztázni. Nem volt férfiszépség, nem volt adonisz, nem futottak utána a bakfislányok, de ... dalait a suszterinasokkal kezdődően, a nagyoperettek bonvivánjain át, öregedő nénikék és bácsikák felcsillanó szemmel énekelgették, s szívük megtelt boldogsággal, örömmel, vagy legalábbis a korabeli sajtó szerint — éppen egy Seress-dal hangulata nyomta a végzetes pisztolyt az öngyilkosjelölt kezébe. A „kis Seress", ahogy a neve mellé ragasztott jelző is elárulja, nem volt „sudár jegenyefa“, de ha a zongora mellé ült s közönségének énekelni kezdett, bizony menten naggyá nőtt. Mosolygós két szeméből a szeretet sugárzott, az emberség, a bohémség, a játékosság, Az az embertípus volt, aki az élejadta minden tragédia, baj, megpróbáltatás felett győzni tud, s győzelmet biztosító fegyvere: a dal... és a mosoly. Budapesti találkozásunkat néhány hete, december elején, a délutáni órákra beszéltük meg. — Legjobb lesz a lakásomon — mondta —, ott senki sem zavar bennünket, könnyebben elevenítgethetjük majd a múltat ... Komáromot ... a fiatal évek sok szép emlékét. A lépcsőkön, míg felfelé baktattam a Dob utcai házban, azon tépelődtem, milyen lehet ma a „kis Seress“, s amikor az ajtó megnyílt előttem — uram bocsáss meg — egy galambősz bácsika állt előttem. Kedvesen, ahogy a hazai tájról érkezett embereket szokták fogadni, úgy tessékelt beljebb engem is a hetven felé tipegő örökifjú komáromi gyökér. — A Pozsonyi kapu, a Werk, a Duna-part, ez volt gyerekkori tanyám. Itt voltam a „megtestesült jóság". Sok csibészkedésnek értelmi szerzője és hőse. Igaz-é, Szabó Pisti? ... Ha nem csal az emlékezetem, majdnem így vélekedtek rólam tanítóim és persze jószüleim is. Tizenöt éves lehettem, amikor is elhatároztam, én pedig színész leszek ... jó-jó, ezt így ma cseppet sem nehéz kimondani, de akkortájt más volt a helyzet, s én bizony a mamám előtt csak dadogva mertem előjönni elképzeléseimmel. Persze ő másként vélekedett, tanácsért apámhoz fordult, aki sajnos keményebb fából volt faragva. A családi vihar ki is robbant s dúlt sokáig, de végül mégiscsak győzedelmeskedtem és a Rákosi Szidi féle színiiskola növendékeinek sorába szegődhettem. Ekkor már javában folyt a tízennégyes háború. A színiiskolát a a yut. frontkatona szerepével kellett Seress Rezsőnek felcserélnie, s a vizsgára is csak tizenkilenc után került sor. A háború után a fiatal színészek kenyere igen száraz és keserű volt, a munkanélküliségen csak egy segített, a szülői ház, ahol félrevonulva álmodozhatott. Titokban, a kuckóban meghúzódva mindig kirobbanó sikerekről, feldübörgő tapsról álmodott, s a tapsolók középpontjában önnön magát látta, amint fejét meghajtva köszöni az ünneplést. Hogy zsebpénze legyen cigarettára, vagy egy kis biliárd partira való, zongorázni járt. í), régi komáromi tisztipavilon pincéjében a húszas évek közepetáján egy bárt rendeztek be. Nos ennek a kis tingli-tanglinak volt neves zongoristája. Nyári esténként, ha kisgiinnazista koromban a szülőkkel esti séták során kintjártunk az „Angliában“ — így nevezték a parkot akkoriban —, odasettenkedtünk öcsémmel a bár közelébe, hogy meghallgassuk a komáromi zeneszerző dalait. Emlegetem ezeket a régi gyerekkori emlékeket s nevetve csap rá a témára. — Mit a bárban! Játszottam én Loránd Pista mozijában is, a néma filmek korában. Fent az erkélyen volt a zongora elhelyezve, s bal szememmel figyeltem a cselekményt, hogy annak megfelelő zenével szolgálják a nagyérdemű közönségnek. Ha tragikus képek követték egymást tragikus zene jött, ha vidám képek sorozata, hát a zongorából vidámabb melódiákat csaltam elő. Nagy cirkuszi mutatványok sora volt ez a zenei aláfestés. — Melyik volt az első Seressdal? — A „Gyere Bodri kutyám“. Ezt a dalt Komáromban írtam és Komáromból indult el győzelmes útjára. Mint az elsőszülöttekkel ez már lenni szokott, hát ezzel a dalommal én is megjártam. Népdalnak kiáltották ki, sőt esküdtek, hogy eredeti, „szűzi“ népdal, már az Akadémia tudósai is ízlelgették tömény folklór mivoltát, amikor én szigorúan közbeszóltam, mert hát mégsem engedhettem meg, hogy elidegenítsék tőlem elsőszülöttemet. Még egy nagy dalom fűződik Komáromhoz, címe. „Még egy éjszaka legyen az enyém a fájdalom“. Seress Rezső első szerzeményeire felfigyelnek Budapesten, s a szerzőt meghívják a magyar fővárosba. S ő nemcsak megérkezik, de beérkezik. Tucatjával ontja a dalokat, melyekhez maga írja a szöveget is. Futnak a jobbnál jobb számok s egyre kirobbanóbb a tömegsiPar. Dalok születnek, melyek még mai is élnek, melyek nem vénülnek, generációkat élnek túl. No csak hadd említsek fel néhányat a majd 5C0 dal közül. Seress-dal például a „Szeressük egymást gyerekek“, a „Csendes ember lettem“, az „Én úgy szeretek részeg lenni“, „Hiába volt palotád Budán“, „Maga az első bűnös asszony“, „Csak azt akartam mondani még“, „Magáról álmodtam“ stb, stb.. — Aztán jött a „Szomorú vasárnap“, ha jól tudora 1933-at írtak akkor? —• Igen, a dalt először Kalmár Pál énekelte az Ostendében. Nem számítottam sikerre, volt ennél már jobb szerzeményem is. De valaki kitalálta; egy szerencsétlen budapesti munkanélkülit ez a dalom arra ösztönzött, hogy végezzen magával. Az Est című napilap megírta, a világsajtó meg átvette, hogy Magyarországon van egy olyan dal, amely öngyilkossági lázba sodorja az embereket. A külföldi impresszáriók üzletet szagoltak s látatlanban lekötötték a szerzeményemet. Rövidesen az egész világ énekelte a „Szomorú vasárnap“-ot. Tucatnyi nyelven jelent meg, tucatszor tucatnyi világhírű énekes előadásában. Számomra valamennyi közül a legfelejthetetlenebb Paul Robeson, az ő -tolmácsolása igazi művészet. — A dalt a harmincas évek végén betiltották, mi volt ennek az oka? — Új szöveget írtam. Ezzel a szöveggel tiltakoztam a háború és a fasizmus ellen. A beszélgetés során szóbakerültek a mai táncdalok s a mai könynyüzene iránt táplált — olykor már túlzottan — nagy-nagy érdeklődés is. Seress Rezső perbeszállt velem, véleménye szerint nem a dal iránt mutatkozik meg a fokozottabb érdeklődés, mert ha így volna, a dalok ma is időtállóbbak lennének. — Az új daloknál — mondja — nem az a cél, hogy a szövegük mond-e valamit, a mai dalnál ez másodrendű követelmény. Ma a ritmus a fontos. A mai slágerek zöme táncdal. Nálam ennek mindig a fordítottja volt a fontos. A dallam és a szöveg egymást egészítették ki, s ez tette szerzeményeimet időtállóvá, mert ugye, ha egy dalt huszonöt, harminc vagy harmincöt éven át dúdolgatnak, dalolgatnak az emberek, arról a szerzeményről a szerző minden nagyképűség nélkül is elmondhatja, hogy időtálló, „örökzöld“. Feláll, odamegy a zongorához, aztán rámnevet, szeme is együtt vibrál mosolyával, és én megérzem, most valami eredeti módon akarja lezárni ezt az egész „generációs“ kérdést. A zongora billentyűin már ott ugrálnak ujjal, s a zenével együtt már jön a mókás, csípős szöveg is. Igen nem tévedtem, a vitát lezárja a maga megszokott stílusában, tipikus „kis seress“-i módszerrel: Hol lesznek már a beallesek, amikor én még itt leszek és vígan dalolok tovább ... Hol lesz már rég a je-je-je, ez az agyfakasztó ze-ze-ze? Még zengenek szép melódiák! Hosszútollú ember-majmok tánca végetér, s a jampiknak azt üzenem: kár a benzinért. Hol lesznek már a beallesek, amikor én még itt leszek és vígan dalolok tovább! Seress Rezső e csípős szöveg után, kérésemre, a legkedvesebb számait is felidézi, egymást követik a slágerek, s mi ismét Komáromban kötünk ki. Hiába, ez a város mégiscsak szívügye e pesti embernek. Nem tagadhatja, de hát nem is akarja. — Hogy hogy kezdtem a slágerekkel? ... Mint leégett színészecske, helyesebben mint facér színész, itt tengődtem Komáromban. A szülői ház védőszárnyai alatt húztam meg magam. Egy nap azt mondta nekem Krausz Marci bácsi, az Egyetértés Munkásdalárda akkori karnagya: „Te gyerek, aztán nem tudnál-e nekünk segíteni? Kellene fellépéseinkhez vaiami vidámabb fajta műsor, valami ének, kabarészerűség!“__ Hat így . .. így kezdődött, a húszas évek közepe táján. Szegény Marci bácsi elpusztult, a gyerekkori komáromi ismerősökkel szoktam olykor találkozni az Akácfa utcai kiskocsmában, ahol még ma is minden este énekelek. Ha Pesten járnak barátaim, betérnek hozzám és eldalolgatunk ... Magam ig készülődnék Komáromba, ígéretet is tettem a régi dalárda tagjainak, hogy meglátogatom a várost, meg őket is, de még nem tudtam beültemezni az utat. De megírtem, és az ígéretet meg be kell tartani. Aztán meg más miatt is el kell, hogy menjek ebbe az én kedvenc kisvárosomba. A legfontosabb, hogy megszorítsem első Zenei mesterem és tanítóm kezét, mert Schmiedt Viktor volt az — akkortájt végezte a főiskolát — aki első zenei próbálkozásaimban segített, belejavított s oktatott. Még az ajtóban is a komáromiakat emlegette és Schmiedt Viktort, azzal a biztatással, hogy jön, szeretne találkozni a régi munkásdalosokkal Komáromban, egy közös műsor keretében. NAGY ]ENÖ 14
