A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-11 / 6. szám
L KISS IBOLYA Hajnal volt még, de nem bírt már aludni. Ide-oda hánykolódott ágyában, sóhajtozott, nyögött, mint az, aki nem leli a helyét. Fülében még ott zúgott a kerekek kattogása, ez a szabályosan ismétlődő zörej, melyet két nap óta szüntelenül hallott. Még érezte a száguldó vonat himbólását, feje szédült, szeme előtt fény- és órnykarikák váltogatták egymást. Ügy érezte, hogy még nem volt ilyen fáradt, ilyen agyongyötört. Az út volt az oka, melyet a Riviérától Varsóig egyhuzamban tett meg, vagy a szokatlan forróság, melyet a nap sugárzott a redőnytelen szobába? Sóhajtva gondolt vissza a tenger hullámaira s a felfrissítő szélre, mely a partok felett lebeg s gyöngéd, simogató. Megpróbálta gondolatban visszavarázsolni az ott eltöltött heteket, hirtelen egy arcot látott maga előtt, egy piros, gúnyosan mosolygó szájat, s szavakat hallott sértő, bántó hangot, mely most is könnyeket préselt a szeme sarkába. Nem bírta tovább a fekvőhelyzetet, kiugrott az ágyból. Az ablakhoz lépett s kibámult a napsütötte térre. A kép azonban, mely elébe tárult, kietlen volt és komor, üszkös, kormos falak, tetőtlen házsorok, üres ablakszemek... Egy szétdúlt várost látott maga előtt, melyet rommá pusztított az esztelen gyűlölet. Visszataszító — mormolta és eljött az ablaktól. A szoba levegője azonban fülledt volt és forró. Nehezen lélegzett, s testén verejtékcseppek gyöngyöztek végig. Le akarta hűteni magát és a fürdőszobába lépett. Víz azonban nem csobbant a csapból, a vízvezetéket az ostrom óta még nem hozták rendbe. — Persze, persze . .. Ennek is a háború az oka. önkéntelenül is a tengerparti szálloda kényelmére gondolt, az ápolt virágdús terekre, a sima úttestekre, melyen - mint ég alatt a fecskék - suhantak végig a drága luxusautók. És itt? Járhatatlan utak, fürdőszoba vízvezeték nélkül, az utcákon rom mellet rom, amely alatt még ott hevernek a hullák . . . Brrr. Megpaskolta arcát a mosdótálba készített vízzel, felöltözött s a zongora mellé ült. Minden alkalommal, ha hangversenyre készült, reggelenként eljátszotta a műsorra tűzött darabokat. Most azonban, amint végigfuttatta ujjait a billentyűk során, megütődve kapta fel a fejét. Mintha az a nyomasztó kép, mely az ablakból eléje tárult Varsó utcáival, s a bánat, mely szívét marcangolta, a játékára is rányomta volna a bélyegét. Komoran szálltak fel a hangok a zongora mélyéből, és mint künn, az üszkös romok között, játékából is hiányzott az élet. Ujjgyakorlat volt csak a játéka, átélés nélkül, művészieden előadás ... Lecsapta a zongora fedelét s idegesen fel és alá járkált a szobában. Napok óta érezte, hogy lelkében végbement valami, aminek nevet nem tud adni, de ami megfosztja a művészi kifejezés lehetőségétől. Magához hivatta az impresszárióját. — Le kell mondanunk a hangversenyt — mondta komoran. Kérem intézkedjék, hogy a holnaputáni hangversenyt elhalaszthassuk. — Ez lehetetlen. Mester! Tudja jól, hogy minden jegy már hetekkel ezelőtt elkelt. — De én képtelen vagyok ilyen lelkiállapotban játszaniI Hallgassa meg a játékomat és mondjon ítéletet. így, ahogyan nlost játszom, lehetetlenné tenne! Leült a zongora mellé s belekezdett az egyik nocturne-ba, azután egy másik Chopin-darabba, majd hirtelen abbahagyta s megkérdezte: — Nos? Az impresszárió megütődve nézett a fiatalember feldúlt arcába, mely halvány volt, mint a betegeké, és csak a szeme tüzelt s égett benső, titkos lázban. — Mesteri Mi történt önnel? — A játékomról mondjon most véleményt, minden kertelés nélkül, férfias nyíltsággal! — Bocsásson meg, de hm ... Mintha kicserélték volna a két kezét! Ez a játék ... hm ... hogy is fejezzem ki magamat? Ez a játék: halott! A fiatalember lehajtotta a fejét. Ó, ha valaki, úgy ő érzi a legjobban, hogy a játéka üres és érzés nélküli. Mintha a lelke különvált volna a testétől. Ujjai, ezek a finom, hosszú ujjak gépiesen játszottak, az írott hangjegyek törvénye szerint, szív és érzés nélkül. — Belátja ugye, hogy ilyen előadással nem mutatkozhatom zeneértő közönség előtt és főleg nem itt, a lengyel fővárosban? — Múló dolog! Az utóbbi hetek eseményei okozzák! Ha kipiheni magát, s elfelejti azt az asszonyt! — De kérem! A hang olyan éles és parancsoló volt, hogy az impresszárió nem merte kockáztatni a tanácsot, hogy felejtse el a nőt, aki oly csúful elhagyta. Elhallgatott tehát és csak jó idő múlva szólalt meg újra. — Mit akar tenni? — Még nem tudom. Csak azt, hogy ilyen lelkiállapotban képtelen vagyok játszani! Talán... talán nem is fogok többet hangversenyt adni. Kirohant a szobából, ki a szállóból és eltűnt egy utcasarkon az utána bámuló szállodai portás elől. Sietve ment utcákon, tereken és romhalmazokon keresztül, és maga sem tudta, hol, merre jár. Csak ment izgatottan, amerre a lába vitte. Egyszerre csak a pályaudvar előtt találta magát. — Elutazom - határozta el magát hirtelen - elszököm Varsóból, így legalább megszabadulok az újságírók ostoba kérdezősködései elől a hangversenyem elmaradása miatt... A jegypénztárnál egy előtte álló Krakkóba váltott jegyet, ő is oda kért. És pár perc múlva már újra hallotta a kerekek zúgó, kattogó egyforma ritmusát. .. Órákon át kóborolt Krakkó kövekkel kirakott utcáin s az ódon árkádok alatt, anélkül, hogy észrevett volna valamit az emlékekkel zsúfolt terek és utcák patinás színeiből. A feje fájt, a füle zúgott és a szíve rendetlen ritmusban kalapált. Ügy érezte, hogy az úttestre fog zuhanni, ha nem ül le azonnal. Ekkor tárult elébe a templom. Karcsún és sudáran nyúlt az égbolt felé, büszkén, megvetve a nyüzsgő, zajos várost. Felfelé tört minden pillérével, mintha el akart volna szakadni attól, ami földi... Ö azonban most nem látta az építőművészetnek ezt a gótikus csodáját, a padra gondolt csak és a csendre, mely a falak között lebeg . .. A templom hűvös levegője átjárta a testét. Jólesően összeborzongott és lerogyott egy padra. S így maradt sokáig, magába roskadva, szótlanul, összetörtén. Ügy érezte, hogy fölöslegessé vált, mert kialudt benne az előadó erő, mely értelmet adott eddigi életének. De most, ezután mi lesz vele, ha nem bírja többé tolmácsolni a dalok szépségét? Ha lelke titkát nem bízhatja többé a kezeire, hogy hangba formálják legbensőbb énjét: az életét? Megszakadt benne, a lelkében valami és lélek nélkül nem játszhatik többé! A seb, amelyet szerelmese hűtlensége ütött a szívén, mélyebb volt, mint gondolta: megölte benne az előadó művészt, elpusztította azt a gyönyörű világot, melyet önmagában újjá és szebbé teremtett. Segélytkérően maga köré nézett. S ekkor megpillantott a fal mellett egy urnát, melyre egy név volt kivésve: Chopin. Az urnában Chopin szive porladt. S ekkor. . . ekkor csodálatos dolog történt! Halvány fénnyel — mint a felkelő nap aranyló sugara — derengeni kezdett az urna belseje. Bíborlott, majd aranyosan csillogott s mint egy hulló csillag, amely nagy hirtelen tüzes fénnyel izzik, fellobogott a szív. S a templomi homály tündökölni kezdett. Fent, a kóruson halkan megszólaltak az orgona sípjai és könnyen, mint a hajnali szellő, felcsendült egy lágy, finom szonáta. Valaki játszani kezdett a kóruson ... A fiatalember izgatottan állt fel. Mi az, amit most lát? Látomás, vagy álom? És a hangok? Ki játszhatik ott fent? Az a valaki pedig tovább játszott odafent. Lágyan, simán búgtak fel a hangok, betöltötték a dóm minden zugát. Lesuhantak a padsorok közé, körülölelték a márványoszlopokat s meglibbentették az örökmécses lángját... Szállt a hang, mint a madarak a levegőben, és a művész szíve zakatolni kezdett. Ki játszik így, ahogyan még sohasem hallott senkit? Egy ugrással kint termett a pádból és szaladt, rohant a hangok forrásához. Amikor felért a kórusra, megtorpant a lába. Ö ült az orgona mellett. Ö, úgy, ahogyan egykori képeiről ismerte. — Chopin! - kiáltotta s megfogódzott a kórus karfájában. — Chopin! Hogy kerülsz Te ide, amikor Te ... mikor ön már régen ... — Meghaltam? Ezt akartad ugye mondani? Az orgona mellett ülő férfi mosolyogva feléje fordult. - Hót elmúlhat az, aki valaha művészit alkotott? A fiatalember tágranyílt szemekkel bámult rá, akinek a ruhája a múlt század divatja szerint készült, s kékeres kezei finomak, halványak, mint a fehér pillangók szárnya. — AkárJd vagy — nyögte akadozva - gyönyörűen játszol, szebben és kifejezőbben nálamnál is, pedig engemet tartanak a Chopin-művek mai legjobb előadójának. — örülök, hogy megismerhettelek! és melyik művemet szereted a legjobban? — Foglalj helyet! Játsszál! Elhárító mozdulatot tett. — Nem bírok. S úgy érzem, hogy játszani többé sosem fogok! — Ne használd ezt a kifejezést: „soha", se azt: „mindig". Csak az ostobák esküdnek erre a két szóra. - Vékony, finom kezét a fiatalember vállára helyezte. — Miért nem bírsz játszani? Maga sem tudta, milyen benső erő kényszerltette rá, hogy bevallja a bánatát. — Boldogtalan vagyok . .. — Szerelem? Csak bólintani tudott. — Téged is elhagyott, akit szerettél? Lehajtotta a fejét. Nem felelt. Ó, te együgyű halandó! Nem tudod, hogy a művész akkor alkotja legszebb műveit, ha szén
