A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-11 / 6. szám
MÉH KOPŰCS TIBOR: Kánon RÁCZ OLIVÉR Ezúton köszöntjük az ötvenéves RÁCZ OLIVÉRT. Köszöntjük benne a kiváló költőt, prózaírét, műfordítót és pedagógust, s további jó egészséget, alkotókedvet kívánunk neki. hiszek a versben Hiszem, hogy vannak ünnepi igék, miket az élet tölt meg tartalommal, mint szemhatárt a hegyhát zöld falombbal, vagy mint az ég kékkel a tó vizét. Hiszem, hogy vannak álmok s álmodok, kik ismerik a dolgok tisztult mását, eszmék jogán a zengő szó varázsát s a holnapokért lengő lobogót. Hiszem, hogy vannak alkotó erők, kik az időt, mely mély, akár a tenger, megőrzik híven képpel és kerettel, mert ők az őrzők és szövegezők. Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers, hogy gyors jelent jövővel egybefonjon, és hogyha kell, vádat s mementót kongjons emlékezz, ne felejts! ) A szerző Kassai dalok c. kötetéből. VERSOLVASOK SZELÍD KORHOLÁSA Bizony mondom, szomorúak az én tapasztalataim. Talán valahol olvastam, talán jómagam találtam ki a megoldást: sok embert törvényileg kellene eltiltani a versolvasástól. Hogy miért? Mivel botfülűek és rosszindulatúak. Persze, tisztelet a kivételnek! Sajnos, az író-olvasó találkozók a legtöbb esetben arról igyekeznek meggyőzni, hogy egyre kisebb a versértők s a versszeretők száma. Legfeljebb két-három ember egy-egy ilyen találkozón. A többiek? Egyrészt kérkedő és dölyfös sznobok, akik erre az alkalomra megvásárolták az épp jelenlévő szerző verskötetét, dedikáltatják. alkalomadtán megmutathatják ismerőseiknek, eldicsekedhetnek: „Ismerem X. Y. költőt“. Számuk elenyésző s ha fontoskodásuk nem is valami rokonszenves, elviselhető, az ember arra gondol, ki tudja, hátha előbb-utőbb valóban megszeretik a költészetet. Sokkal lehangolóbb a másik csoport. Ebbe azok a „versolvasók“ tartoznak, akik az iskolában annakidején jól megtanulták az Anyám tyúkját és a Füstbement tervet és hébe-hóba most is elolvasnak egy-két újságban megjelent verset. Az ilyen „versbarát“ (hangsúlyozom: belőlük van a legtöbb) beállít a kultúrházba és feszült figyelemmel hallgatja a pódiumon motyogó, ágáló vagy csendesen szavalgató költőt. Figyeli, hallgatja és... nem érti. Ha megfeszül, sem érti, mintha csak hottentota nyelven beszélne az illető, tgy aztán a vitában, amely a szerző felolvasását követi, azonnal szót kér: — Elvtársam — kezdi szívhezszóló hangon — ne is haragudj, de ezeket a mai verseket nem lehet megérteni. Egyszerűen érthetetlenek. jó lenne már tudni végre, kinek írtok ti tulajdonképnen. Hát a népnek írtok ti? Csupa értelmetlen sor, se rím, se ritmus, tetejébe még mindenféle csúnya szavakat használtok, nem bírom megérteni, hová fejlődik ez a mai irodalom, miért nem irtok olyan verseket, mint Petőfi Sándor, hogy asszongya: Mikor mentem hazafelé, és a többi. A boldogtalan költő ül lehajtott fejjel a pódiumon és amikor már husznnötödször rontanak neki a fentiekkel, kötelességének tartja, hogy valamiféle magyarázattal szolgáljon, távollévő társai nevében is: — No dehát bácsikám — kezdené, ám torkán akad a szó. Előtte ugyanis nem hetven éves aggastyán áll számonkérő és villámló tekintettel, hanem elegáns, divatos külsejű, jó megjelenésű fiatalember. A saját korosztálya néz vele farkasszemet... Bizony mondom, szomorúk az én tapasztalataim! Mit mondhat a szerző ennek a fiatalembernek, aki a „nép nevében“ szántónkén tőle a közérthetőséget, s aki foglalkozását tekintve lehet, hogy asztalos, könyvelő, traktoros, de lehet, hogy tanító? A ruhája után lehetne akár miniszter is. Vesse fel a kérdést, hogy vajon nem éppen az „ö készülékében van-e a hiba“? Hát igen, kedves versolvasó, ez alkalommal megkockáztatom a kérdést: Biztos vagy benne, hogy mindig a költő a hibás, ha nem érted a versét? Azt mondod erre: Hiszen tudok magyarul és ő magyarul ír. De vajon tudsz-e „költőül“? Vajon tettél-e egy-két lépést az iskolában tanult Anyám tyúkjától előre, helyesebben más irányba is? Más költők irányába? Petőfi nagy költő, egyikie a legnagyobbaknak. Ebben igazad van. Am biztosítalak, hogy a többiek sem elvetni valók. Akik csak úgy lehettek nagyok, sőt, csak úgy lehettek költők, hogy nem akartak Petőfik lenni. Mellesleg egy Balassi vagy Csokonai nem is akarhatott. Ismered valamennyiüket? 'Érted is őket? Erősen kétlem. Azok után, amit a mai költők szemére vetsz, kétlem azt is, hogy Petőfit érted. Petőfi értékét ugyanis nem „érthetősége“, nem „egyszerűsége“ adja. Szabolcska Mihály vagy Pósa Lajos még egyszerűbb volt, mégsem lettek nagy költők. Hogy mi emeli a verset költészetté, az pusztán értelemmel fel nem fogható, ki nem elemezhető. Egy vers költészete tehát már eleve érthetetlen. Miért elhiszem neked, kedves olvasóm, hogy érted a következő sorokat: S a kis szobába toppanék__ Röpült felém anyám... S én csüggtem ajkán ... szótlanul ... Mint a gyümölcs a fán.“ de azt már aligha érted, miért fut végig a hátadon a hideg, miért szorul össze a szíved, amikor az utolsó hármasponthoz érsz: S én csüggtem ajkán ... „szótlanul“ — mondja a költő, de benned a csöndben, a kipontozott csöndben megszólalt a költészet. Milyen költészet? Az amely benned lakozik ... ha lakozik. A költő csak asszisztál. Néha három pont is segít, néha három verskötet sem elég, hogy az olvasóban feldaloljon a költészet. Persze mindkét fél részéről szükséges a jóindulat, amely a költőnél akkor a legerősebb, amikor verset ír — az olvasónál, amikor tanulja a költő nyelvét. Bízom abban, hogy ezen a ponton még mi is találkozunk, kedves versolvaső! ZS. NAGY LAJOS
