A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-07 / 1. szám
MIGUEL-ANGEL ASTURIAS* Itáliai szonettek 1. MÁS VÁROSOK, DE EGYIK SEM VELENCE Más városok, de hol a palotákba nem kap, tenger felé sodrón a szél. Erezd, alig kötve ki horgonyára, e város mindig útra készen él. Más városok, de hol nem nyúl a pára fölé tükrök csápja, és denevér — radar nem fordul a hidak nyomába, hol minden csak hajózásról beszél. Más városok, de nem ragad el egy se e megállás-nélküli áloin-útra, más városok, de légbe egy se fúrja vakító kő- és márvány-szárnyú röptét víz s ég közt remegő város-tükörkép, más városok, de egyik sem Velence. 2. FOGOLY VELENCE Itt semmi sincs közel, s nincs semmi messze. Mi közeinek tetszik, az ősi vízben örökké lesz, hogy visszfényébe veszve a távolodó kép majd közelítsen. A valóból a tükrökben mi lesz? s e palotákból mi lesz, mikor az ívben sorjázó hidak szemhéj-circonflexe-e alatt képük a vízben tükrözik lenn? Miguel-Angel Asturias guatemalai fró. Sokrétű és kimagasló irodalmi munkásságáért kapta az 1967. évi Nobel-díjat. Itt minden csak tegnap, a ma elillan, viszik a víziek, a kanálisok, csak örök hordaléka, anti itt van, kívül minden időn, a többi sok Velencében, miket az egy Velence távlata tár elénk, itt foglyul esve. 3. VELENCE MACSKÁI Velencei-üveg karmok a hóban, arany- s homályban. Nílus-szemű macskák, fehérek; s nagy feketék, osonöban; s melyek, mintha villanófénybe kapták volna le őket, ámbraszín csíkokban villámló vörösök — mik berohanják e várost, mely ringó gondola-sorban, párzó macskák között kíséri partját. Macska-arcú gondolákon, amiknek nincsen füle, s foga egy mandolin lett, s kinyúlva a hold után iramodnak, míg az kibomlik — pamut-gombolyag — a hidak hátgerincei alatt, melyek a partok között púposodnak. 4. CARPACCIO Hadd lépjek be egy Carpaccióba — durva minden e festészet gyönyöre mellett... A lélek végleg fel hogy is ocsúdna ez oly valódi álomból, amelyet Orsolya lát, rézsárkányhoz borulva, s ebeikkel valahányan a szentek, míg palota-esőben, egyre hullva, Velencére fényes Carpacciók esnek? Melyik Velencét éld? Az odaküntit, vagy Carpaccio Velencéjét, a képben, hol minden könnyű tündökletbe fürdik: fűszertak s a kereszt csodája egyként? Hadd lépjek be egy Carpaccióba, mélyen, hogy egyszerre lakhassak két Velencét! Somlyó György fordítása 3. írásról hogy üldözője már utánanyújtja a kezét, és hirtelen oldalt fordult. Zúgás — Olavi végigterült a gyepen. Hamisan villant toeg a leány szeme. A játszótérről harsogó kacagás zúgott fel. Ez a nevetés bosszantotta volna Olavit, ha meg nem lát valamit, amikor hátrafordult a leány. — Istenem, milyen a szeme! Hogy nem vettem én ezt előbb észre?! Felugrott, mint a rakéta, s nyomon követte megint a téren át. A széles vállú fiú reménytelenül futkosott a másik oldalon. — Ne fáraszd magad hiába! — kiáltották oda neki. Elviszi most már úgyis! A széles vállú fiú megállt és várakozott nyugodtan. De a játszóhely másik szélén annál hevesebb volt a küzdelem. Olavi egyre közelebb jutott .»a leányhoz és elhatározta magában: megfoglak most téged, akár felfelé, akár lefelé fordulsz. A leány észrevette a veszélyt és lefelé futott. De amikor megfordult, egyik cipője lehullt a lábáról és ívben repült fel a levegőbe. A játszóhelyről harsány, ujjongó kiáltás hallatszott. A leány megállóit tanácstalanul. Olavi megfeledkezett az üldözésről, csak a cipőt nézte. Majd hirtelen néhány lépéssel odébb ugrott s az aláhulló cipőt, mint valami labdát, kifogta a levegőből. Az előbbinél harsányabb örömkiáltés hallatszott a játszótérről: — No, ez már valamil Jó! van, jól, vanl — Ne add meg magad, ne add meg magad cipő nélkül se! — hangzott a buzdítás a leányok részéről. A leány mély lélegzetet vett és újra futásnak eredt. Olavi a cipővel a kezében utána. Érdemes volt azt nézni! Nem volt az már közönséges játék, hanem küzdelem a győzelemért vagy a vereségért — küzdelem, amely izgatta és két pártra osztotta a nézőket is. A leány röpült, mint a vetélő. Karcsú termete szép vonalban hajlott meg és fejét büszkén emelte fel. Fonata kibomlott és a széthullott haj, mint fehérlő sörény úszott utána hosszan. Piros harisnyája ki-kivillant a szoknya alól. Olavi is úgy érezte, hogy ez már több a játéknál. Nemcsak egy futó lány utolérése volt a cél, hanem egy fiatal vad csikónak a megfékezése — egy tüzes szemű, szőke sörényű, pirosharisnyás lábú vad csikónak a megfékezése. A térség bal oldaléra értek, alig volt már egy ölnyi távolság közöttük. — Végre! — gondolta Olavi, s csak arra vigyázott, mikor szalad felfelé a leány. Csakhogy a leány lefelé fordult megint. És e fordulat közben olyat látott Olavi, amit azelőtt sohasem vett észre — a leány csípőjének hajlását, derekának ringását és hátralendülö fejének kecsességét. Oly közel volt hozzá a leány, hogy haja arca előtt libbent el, nem tudta bizonyosan, érintette-e az arcát, vagy csak a szele csapta meg. A leány szeméből sziporkázó sugárkéve ragyogott ki. s ez gúnyolt, hívott és buzdított. Gazella! — villant meg Olavi agyában egy kép valami régen olvasott könyvből — a gazella szeme, a gazella kecses futása. — Gazella! — tört ki belőle a gondolat hangosan, mint örömujjongás. Eszeveszetten rohant a leány után. A leány ferdén átcsapott a játszóhely másik oldalára és felfelé iparkodott a kis domb lejtőjén. — Nézd csak, nézd! — hallatszott a játszóhelyről. — Valóságos nyúlvadászatí A piros harisnya megvillant a dombtetőn. Gazella eltűnt a halom mögött, a vadász is a nyomában. A végső küzdelem rövid v.olt. A leány kifáradt és szántszándékkal felszaladt a dombra, hogy a harc mindenki szeme láttára fejeződjék be. Olavi eszeveszetten rohant alá a lejtőn. A leány hátrapillantott, még egy ösztönszerű kitérő mozdulatot tett, de akkor már érezte, hogy Olavi mindkét kezével átfogja a derekát. Folytatjuk
