A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
Könyvkiadás — könyvterjesztés — olvasás A legtöbb vitacikk a magyar könyvkiadásról Jelent meg az utóbbi években. Ha egy kissé utána gondolunk, úgy nem is tarthatjuk eztvéletlennek, hiszen közművelődésünk alappillérét jelenti az irodalom (Ez alatt annak összességét értjük: szépirodalom, műszaki-, tudományos-, politikai és pedagógiai Irodalom.) Az sem véletlen viszont, hogy a vitacikkek majd mindegyike érinti — ha ugyan nem ebből indul ki — a hazai magyar Írók helyzetét a könyvkiadást illetően: a képtelenül alacsony példányszámot, a terjesztés gyarlóságát és a könyvek olvasottságát, azok visszhangját. Elégséges e problémát csak érinteni is, hogy vita induljon a kérdésről. így történt ez az ez évi künyvhónapi cikk esetében is, amikor Duba Gyula a csehszlovákiai magyar könyv ünnepi gondjairól írt, nem kevés gonddal. A. könyvhőnapot köszöntő írás tehát akaratlanul is vitát váltott ki, mivel a könyv a csehszlovákiai magyarság közművelődésében hatványozottabban nagyobb jelentőségű, mint teszem azt a cseh vagy a szlovák közművelődés folyamatában. Hozzátehetném még, hogy a „könyv“ szó alatt a csehszlovákiai magyar írók könyveit is értem. Azt pedig, hogy miért hatványozottabban nagyobb jelentőségű számunkra ezen irodalom ismerete, nem ismétlem, miután Duba Gyula pontosan megfogalmazta azzal, hogy nélkülözzük azt a szellemi közeget, mely nemcsak „fogyasztja“ az irodalmat, de kritikailag is elemzi, átéli, feldolgozza, újszerű hozzáállással gazdagítja és életté változtatja stb. Ez azt is jelenti, hogy életünk más területén is hiányoljuk azt a bizonyos szellemi közeget. Magyarán: nincs csehszlovákiai magyar szellemi élet, ha csak nem annak veszszük a néhány dél-szlovákiai városkában működő kulturális csoportosulásokat (természetesen ez esetben nem veszem figyelembe a színjátszó együtteseket, tánc- és zenekarokat, kórusokat). Minden bizonnyal, könyvkiadásunk és az ezzel összefüggő közművelődési gondok késztették azonnali reagálásra Sági Tóth Tibort, amikor Duba Gyula írására válaszolt, és minden bizonnyal ez késztette a Hét szerkesztőségét is, hogy helyet adjon a vitának, másokat is állásfoglalásra ösztönözve e kérdésben. A. mikor könyvkiadásunkról beszélünk, ha akarjuk, ha nem, azonnal a könyvterjesztés gyarló volta ugrik előtérbe, természetesen azok számára, akik jobban ismerik a helyzetet. De erről majd később. Ez évben, ahogy mindnyájan értesültünk róla (írók és olvasók) a Tatran Könyvkiadó mellett átszerveződik a magyar könyvkiadó önálló üzeme. Ez az átszervezés nem történhet máról holnapra. A jelek azt mutatják, hogy a kiadó dolgozói az átszervezéssel egy időben felmérik a könyvterjesztés fontos területét is és e tekintetben is új javaslatokat tesznek. A többek által igényelt Könyvtájékoztató a napokban jelent meg ízléses kivitelben (megrendelő szelvényekkel), és 9 A Hét irodalmi melléklete ® 29. minden bizonnyal eljut ez a propagációs anyag minden érdeklődőhöz. Ahogy a kiadott anyagból látjuk, mind a Versbarátok, mind a Könyvbarátok Körének tagjai tájékoztatva vannak, de szerepel a kiadványban az egész évi terv, úgy, hogy most már csak a könyvesboltokon, az olvasókon múlik és minden megy, mint a karikacsapás, ha ... Ardamica Ferenc élt ilyen „ha“ szócskával a vitacikkében. Igen ez a bizonyos, „ha“ ... Én sem hagyom a levegőben lógni ezt a szócskát és visszakérdezem magamat: Duba Gyula azt írja a Könyvhónapí gondok és gondolatok című cikkének végén, hogy „Nagy és fontos feladatok rajzolódnak a Tatran Könyvkiadó újonnan alakult magyar üzeme elé. Neki, illetve dolgozóinak kell majd nagy részben előkészíteni a találkozást a könyv és olvasó között.“ Kiadónk tervét, mármint az ez évit, tehát a Könyvtájékoztatóbői ismerjük, csak az a baj, hogy már az 1967-es év második felében járunk. Igaz, már is felmenthetjük ez esetben a kiadónkat, hiszen csak ez év második hónapjában önállósult. De az olvasókkal együtt magam is szeretném, ha az elkövetkező év Könyvtájékoztatőja legalább ez év decemberében megjelenne. További kérése az olvasónak az, hogy a jelzett könyvek a jelzett időre jelenjenek meg, mert csak így találkozhat az olvasó, a könyvesboltok közvetítésével, a megjelent könyvekkel. Ennyit az újonnan megalakult kiadónkhoz. És most néhány szóval kitérek magam is a terjesztés gondjaira. S zabol Judit: „Könyvbarátok, egyesüljetek“ címmel írt vitacikkében Sági Tóth Tibornak válaszolva azt írja, hogy az általa felvetett könyvtájékoztatást, mindennemű propagációt csakis magas színvonalú koordinációs munkával lehet elképzelni, amely természetesen tökéletes eszmei és technikai felkészültséget igényel. Azt hiszem ezt fogadnám el általános érvényűnek, a központi könyvterjesztő vállalat kötelességszerű munkájában, hogy a magyar nyelven megjelenő irodalmat ugyanúgy, mint a szlovák nyelvűt a lehető legmesszebbmenően, minden lehető módon, következetesen ismertesse, propagálja. Sajnos eddig még ez egy esetben sem történt meg. A vitacikkek írói kivétel nélkül jól látják ennek a következetes propagációnak hiányait. Szenvedélyes hozzáállásuk azt is bizonyítja, hogy kivétel nélkül aggódnak a magyar könyv iránti közömbösség miatt, hogy a magyar könyv nem jut el mindig oda, ahol meglelné azt a magyar olvasó. Magas színvonalú koordináció? Ki teremti meg ezt? Kinek a gondja volna, hogy a raktáron heverő könyvek eljussanak legalább az aktív könyvesboltokba (miután vannak „passzív“ könyvesboltok is)? Ez a munka a hivatalos központi könyvterjesztő vállalatra hárult eddig is és hárul továbbra is. Várhatunk e javulást? Sajnos én is csak magamtól kérdezem mindezt. Két évvel ezelőtt a Hét szerkesztősége komoly felmérést végzett néhány kisebb és nagyobb község könyvtáraiban és az olvasók között. A felmérés eredményét közölte a lap. Akkor is kiderült, hogy baj van a terjesztéssel. Csak a leleményes népkönyvtárosok szenvedélyes hozzáállásán múlik, hogy olyan könyveket szerezzenek be, amelyek fokozzák az olvasás igényét. De szerényen számítva is legalább ötszáz olyan falunk és népkönyvtárunk van, ahol többségében magyar nemzetiségű „olvasó“ él, nem beszélve az ugyanennyi magyar iskoláról, amelyekben jól felszerelt könyvtár van vagy lehetne, és nem beszélve az EFSZ és üzemi klubok könyvtárairól... stb, stb. i, milyen intézmény tájékoztatja a közel ezerötszáz könyvtári dolgozót arról, hogy mit, mikor és hol tud beszerezni, de arról is, hogy mit, hogyan kell a legjobban csinálni, hogy könyvtára betöltse küldetését? Megállapított tény, hogy semmilyen intézmény nem nyújt magyar nyelven ilyen, de még ennél kevesebb segítséget sem a könyvtárak dolgozóinak. Már a két év előtti felmérés alkalmával is kitűnt, hogy komoly könyvtárosi szaklap nélkül elképzelhetetlen az eredményes munka. A Jelenlegi vitában többen is azt szorgalmazzák, hogy nagy szükség van egy Könyvtájékoztatóra (?) Pontosan nem értem, mire gondolnak a hozzászólók, de ha valóban csak egy propagációs jellegű értesítést értenek a Könyvtájékoztató alatt, úgy még inkább igaz, hogy a könyvterjesztő vállalat nem tett eddig semmit a magyar könyv érdekében. Mert mit jelent egy könyvtájékoztató? Semmit! Akkor jelent valamit, ha van egy Könyvtáros című lapunk, amelyben szaktanáccsal, komoly elemzésekkel, könyvtárkezeléssel, tapasztalatcserével foglalkozhatnánk, és mindezt kiegészítve megjelenhetne az a bizonyos Tájékoztató. Mindezt azért ismétlem két év után, mivel elsősorban népkönyvtárainkon is múlik, hogy a legjobb magyar könyvek eljussanak az olvasóhoz, és mivel ismervén a helyzetet, tudom, hogy könyvtárosainknak nagyon hiányzik egy szaklap, amely munkájukat nemcsak megkönnyítené, de szakmailag magasabb színvonalra is emelné. Ilyen értelemben egyedül Szabol Judit foglalkozik a hozzászólók közül e kérdéssel, ő tér ki arra, hogy az a bizonyos Könyvtájékoztató egy periodikusan megjelenő folyóirat legyen. Ezt kellene mindannyiunknak tudatosítani, hiszen a már említett felmérés után a Szlovák Nemzeti Tanács népművelési osztálya nem zárkózott el egy ilyen jellegű lap kiadásától olyan formában, hogy egyelőre egy már meglévő lap, mondjuk a Népművelés mellett, annak mellékleteként jelenne meg a Könyvtáros című folyóirat, amely később önállósulna, ha arra megfelelő igény, de még inkább megfelelő szerkesztő gárda lenne a népművelés önkéntes dolgozóiból. Mindez persze még nem oldja meg, hpgy a magyar könyv, köztük a csehszlovákiai magyar írók könyvei eljussanak olyan helyekre is, mint például a többek által jelzett fürdőhelyek, illetve gyógyintézetek, kórházak stb. Ez esetben üdvözölni kell azokat a javaslatokat, amelyek könyvbizalmiakat, egyéni könyvbarátokat javasolnak akár a Csemadok helyi szervezetekben, akár azokon kívül. Ahogy tudom, erre még anyagilag is ösztönzőleg hathat a könyvesboltok olyan lehetősége, hogy 10 %-ot biztosítanak a bizalmiaknak. Talán nem volna nehéz megvalósítani ezt sem. E gy lényeges kérdést érintve, az olvasást, nem fogadhatom el azokat a nézeteket, hogy nálunk nem olvasnak, és csak bizonyos, nagyon kis százalék olvassa a csehszlovákiai magyar írók könyveit. Még akkor sem fogadhatom ezt el, ha azt egy szociográfiai felmérés eredményeként mutatják ki. Az sem mutató ez esetben, hogy volt, akadt valaki, aki így kérdezte vissza a felmérést végző személyt vagy így felelt a kérdőívre: „Ilyen is létezik?... most hallok először róluk... egy-kettőről már hallottam“ stb. Ilyen felmérés mutatói csakis akkor fednék a teljes valóságot, ha az nem csak a Nyitra-vidéki, de a csallóközi, a mátyusföldl, a gömöri, a bodrogközi tanítóság között is elvégezte volna a maga feladatát. Személyi tapasztalatom, amelyet tizenöt éve gyűjtöttem, egészen mást mutat a csehszlovákiai magyar pedagógusok olvasottságáról. Ha ez a személyi tapasztalat ugyanezt mutatná más szellemi vonatkozású területről is, úgy nyugodtan beszélhetnénk a hiányolt szellemi közegről. Mindent egybevetve, a sok nyugtalanító jelenséget ismerve mégis megnyugtató, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség ilyen szenvedélyesen viszonyul egy vita keretében is közművelődésünk alapjainak megerősítését szolgáló magyar könyvkiadás gondjaihoz, problémáihoz. GYURCSÖ ISTVÁN
