A Hét 1967/2 (12. évolyam, 27-52. szám)

1967-07-16 / 29. szám

Könyvkiadás — könyvterjesztés — olvasás A legtöbb vitacikk a magyar könyvkiadásról Jelent meg az utóbbi években. Ha egy kissé utána gondolunk, úgy nem is tarthatjuk ezt- véletlennek, hiszen közművelődésünk alappillé­rét jelenti az irodalom (Ez alatt annak összes­ségét értjük: szépirodalom, műszaki-, tudomá­nyos-, politikai és pedagógiai Irodalom.) Az sem véletlen viszont, hogy a vitacikkek majd mindegyike érinti — ha ugyan nem eb­ből indul ki — a hazai magyar Írók helyzetét a könyvkiadást illetően: a képtelenül alacsony példányszámot, a terjesztés gyarlóságát és a könyvek olvasottságát, azok visszhangját. Elég­séges e problémát csak érinteni is, hogy vita induljon a kérdésről. így történt ez az ez évi künyvhónapi cikk esetében is, amikor Duba Gyula a csehszlovákiai magyar könyv ünnepi gondjairól írt, nem kevés gonddal. A. könyvhőnapot köszöntő írás tehát aka­ratlanul is vitát váltott ki, mivel a könyv a csehszlovákiai magyarság közművelődésében hatványozottabban nagyobb jelentőségű, mint teszem azt a cseh vagy a szlovák közművelő­dés folyamatában. Hozzátehetném még, hogy a „könyv“ szó alatt a csehszlovákiai magyar írók könyveit is értem. Azt pedig, hogy miért hatványozottabban nagyobb jelentőségű szá­munkra ezen irodalom ismerete, nem ismétlem, miután Duba Gyula pontosan megfogalmazta azzal, hogy nélkülözzük azt a szellemi közeget, mely nemcsak „fogyasztja“ az irodalmat, de kritikailag is elemzi, átéli, feldolgozza, új­szerű hozzáállással gazdagítja és életté vál­toztatja stb. Ez azt is jelenti, hogy életünk más területén is hiányoljuk azt a bizonyos szelle­mi közeget. Magyarán: nincs csehszlovákiai magyar szellemi élet, ha csak nem annak vesz- szük a néhány dél-szlovákiai városkában mű­ködő kulturális csoportosulásokat (természe­tesen ez esetben nem veszem figyelembe a színjátszó együtteseket, tánc- és zenekarokat, kórusokat). Minden bizonnyal, könyvkiadásunk és az ezzel összefüggő közművelődési gondok késztették azonnali reagálásra Sági Tóth Ti­bort, amikor Duba Gyula írására válaszolt, és minden bizonnyal ez késztette a Hét szerkesz­tőségét is, hogy helyet adjon a vitának, máso­kat is állásfoglalásra ösztönözve e kérdésben. A. mikor könyvkiadásunkról beszélünk, ha akarjuk, ha nem, azonnal a könyvterjesztés gyarló volta ugrik előtérbe, természetesen azok számára, akik jobban ismerik a helyzetet. De erről majd később. Ez évben, ahogy mindnyá­jan értesültünk róla (írók és olvasók) a Tat­ran Könyvkiadó mellett átszerveződik a ma­gyar könyvkiadó önálló üzeme. Ez az átszer­vezés nem történhet máról holnapra. A jelek azt mutatják, hogy a kiadó dolgozói az át­szervezéssel egy időben felmérik a könyvter- jesztés fontos területét is és e tekintetben is új javaslatokat tesznek. A többek által igényelt Könyvtájékoztató a napokban jelent meg ízlé­ses kivitelben (megrendelő szelvényekkel), és 9 A Hét irodalmi melléklete ® 29. minden bizonnyal eljut ez a propagációs anyag minden érdeklődőhöz. Ahogy a kiadott anyag­ból látjuk, mind a Versbarátok, mind a Könyv- barátok Körének tagjai tájékoztatva vannak, de szerepel a kiadványban az egész évi terv, úgy, hogy most már csak a könyvesboltokon, az olvasókon múlik és minden megy, mint a karikacsapás, ha ... Ardamica Ferenc élt ilyen „ha“ szócskával a vitacikkében. Igen ez a bizonyos, „ha“ ... Én sem hagyom a levegőben lógni ezt a szócs­kát és visszakérdezem magamat: Duba Gyula azt írja a Könyvhónapí gondok és gondolatok című cikkének végén, hogy „Nagy és fontos feladatok rajzolódnak a Tatran Könyvkiadó újonnan alakult magyar üzeme elé. Neki, illet­ve dolgozóinak kell majd nagy részben előké­szíteni a találkozást a könyv és olvasó között.“ Kiadónk tervét, mármint az ez évit, tehát a Könyvtájékoztatóbői ismerjük, csak az a baj, hogy már az 1967-es év második felében járunk. Igaz, már is felmenthetjük ez esetben a kia­dónkat, hiszen csak ez év második hónapjában önállósult. De az olvasókkal együtt magam is szeretném, ha az elkövetkező év Könyvtá- jékoztatőja legalább ez év decemberében meg­jelenne. További kérése az olvasónak az, hogy a jelzett könyvek a jelzett időre jelenjenek meg, mert csak így találkozhat az olvasó, a könyvesboltok közvetítésével, a megjelent könyvekkel. Ennyit az újonnan megalakult kiadónkhoz. És most néhány szóval kitérek magam is a terjesztés gondjaira. S zabol Judit: „Könyvbarátok, egyesülje­tek“ címmel írt vitacikkében Sági Tóth Tibor­nak válaszolva azt írja, hogy az általa felvetett könyvtájékoztatást, mindennemű propagációt csakis magas színvonalú koordinációs munká­val lehet elképzelni, amely természetesen tö­kéletes eszmei és technikai felkészültséget igényel. Azt hiszem ezt fogadnám el általános érvé­nyűnek, a központi könyvterjesztő vállalat kö­telességszerű munkájában, hogy a magyar nyel­ven megjelenő irodalmat ugyanúgy, mint a szlovák nyelvűt a lehető legmesszebbmenően, minden lehető módon, következetesen ismer­tesse, propagálja. Sajnos eddig még ez egy esetben sem történt meg. A vitacikkek írói kivétel nélkül jól látják ennek a következetes propagációnak hiányait. Szenvedélyes hozzá­állásuk azt is bizonyítja, hogy kivétel nélkül aggódnak a magyar könyv iránti közömbösség miatt, hogy a magyar könyv nem jut el min­dig oda, ahol meglelné azt a magyar olvasó. Magas színvonalú koordináció? Ki teremti meg ezt? Kinek a gondja volna, hogy a raktáron heverő könyvek eljussanak legalább az aktív könyvesboltokba (miután vannak „passzív“ könyvesboltok is)? Ez a munka a hivatalos központi könyvterjesztő vállalatra hárult ed­dig is és hárul továbbra is. Várhatunk e javu­lást? Sajnos én is csak magamtól kérdezem mind­ezt. Két évvel ezelőtt a Hét szerkesztősége ko­moly felmérést végzett néhány kisebb és na­gyobb község könyvtáraiban és az olvasók kö­zött. A felmérés eredményét közölte a lap. Ak­kor is kiderült, hogy baj van a terjesztéssel. Csak a leleményes népkönyvtárosok szenve­délyes hozzáállásán múlik, hogy olyan köny­veket szerezzenek be, amelyek fokozzák az olvasás igényét. De szerényen számítva is leg­alább ötszáz olyan falunk és népkönyvtárunk van, ahol többségében magyar nemzetiségű „olvasó“ él, nem beszélve az ugyanennyi ma­gyar iskoláról, amelyekben jól felszerelt könyv­tár van vagy lehetne, és nem beszélve az EFSZ és üzemi klubok könyvtárairól... stb, stb. i, milyen intézmény tájékoztatja a közel ezerötszáz könyvtári dolgozót arról, hogy mit, mikor és hol tud beszerezni, de arról is, hogy mit, hogyan kell a legjobban csinálni, hogy könyvtára betöltse küldetését? Megállapított tény, hogy semmilyen intézmény nem nyújt magyar nyelven ilyen, de még ennél kevesebb segítséget sem a könyvtárak dolgozóinak. Már a két év előtti felmérés alkalmával is kitűnt, hogy komoly könyvtárosi szaklap nélkül elkép­zelhetetlen az eredményes munka. A Jelenlegi vitában többen is azt szorgalmazzák, hogy nagy szükség van egy Könyvtájékoztatóra (?) Pontosan nem értem, mire gondolnak a hozzá­szólók, de ha valóban csak egy propagációs jellegű értesítést értenek a Könyvtájékoztató alatt, úgy még inkább igaz, hogy a könyvter­jesztő vállalat nem tett eddig semmit a ma­gyar könyv érdekében. Mert mit jelent egy könyvtájékoztató? Semmit! Akkor jelent va­lamit, ha van egy Könyvtáros című lapunk, amelyben szaktanáccsal, komoly elemzésekkel, könyvtárkezeléssel, tapasztalatcserével foglal­kozhatnánk, és mindezt kiegészítve megjelen­hetne az a bizonyos Tájékoztató. Mindezt azért ismétlem két év után, mivel elsősorban népkönyvtárainkon is múlik, hogy a legjobb magyar könyvek eljussanak az ol­vasóhoz, és mivel ismervén a helyzetet, tu­dom, hogy könyvtárosainknak nagyon hiány­zik egy szaklap, amely munkájukat nemcsak megkönnyítené, de szakmailag magasabb szín­vonalra is emelné. Ilyen értelemben egyedül Szabol Judit foglalkozik a hozzászólók közül e kérdéssel, ő tér ki arra, hogy az a bizonyos Könyvtájékoztató egy periodikusan megjelenő folyóirat legyen. Ezt kellene mindannyiunk­nak tudatosítani, hiszen a már említett felmé­rés után a Szlovák Nemzeti Tanács népműve­lési osztálya nem zárkózott el egy ilyen jel­legű lap kiadásától olyan formában, hogy egye­lőre egy már meglévő lap, mondjuk a Népmű­velés mellett, annak mellékleteként jelenne meg a Könyvtáros című folyóirat, amely ké­sőbb önállósulna, ha arra megfelelő igény, de még inkább megfelelő szerkesztő gárda lenne a népművelés önkéntes dolgozóiból. Mindez persze még nem oldja meg, hpgy a magyar könyv, köztük a csehszlovákiai magyar írók könyvei eljussanak olyan helyekre is, mint például a többek által jelzett fürdőhelyek, illetve gyógyintézetek, kórházak stb. Ez eset­ben üdvözölni kell azokat a javaslatokat, ame­lyek könyvbizalmiakat, egyéni könyvbarátokat javasolnak akár a Csemadok helyi szervezetek­ben, akár azokon kívül. Ahogy tudom, erre még anyagilag is ösztönzőleg hathat a köny­vesboltok olyan lehetősége, hogy 10 %-ot bizto­sítanak a bizalmiaknak. Talán nem volna ne­héz megvalósítani ezt sem. E gy lényeges kérdést érintve, az olva­sást, nem fogadhatom el azokat a nézeteket, hogy nálunk nem olvasnak, és csak bizonyos, nagyon kis százalék olvassa a csehszlovákiai magyar írók könyveit. Még akkor sem fogadha­tom ezt el, ha azt egy szociográfiai felmérés eredményeként mutatják ki. Az sem mutató ez esetben, hogy volt, akadt valaki, aki így kérdezte vissza a felmérést végző személyt vagy így felelt a kérdőívre: „Ilyen is léte­zik?... most hallok először róluk... egy-ket­tőről már hallottam“ stb. Ilyen felmérés mu­tatói csakis akkor fednék a teljes valóságot, ha az nem csak a Nyitra-vidéki, de a csallóközi, a mátyusföldl, a gömöri, a bodrogközi tanítóság között is elvégezte volna a maga feladatát. Személyi tapasztalatom, amelyet tizenöt éve gyűjtöttem, egészen mást mutat a csehszlová­kiai magyar pedagógusok olvasottságáról. Ha ez a személyi tapasztalat ugyanezt mutatná más szellemi vonatkozású területről is, úgy nyugodtan beszélhetnénk a hiányolt szellemi közegről. Mindent egybevetve, a sok nyugtalanító je­lenséget ismerve mégis megnyugtató, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség ilyen szen­vedélyesen viszonyul egy vita keretében is közművelődésünk alapjainak megerősítését szolgáló magyar könyvkiadás gondjaihoz, prob­lémáihoz. GYURCSÖ ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom