A Hét 1967/2 (12. évolyam, 27-52. szám)

1967-07-16 / 29. szám

• • • • fehér egér Pisti az iskolából hozta haza. Paciszomszéd­jától kapta. Az pedig állatorvos ismerősüktől. S otthon azonnal előkereste a legőblösebb mű- anyagtálat. Morzsát szórt neki bele, kenyérhé­jat, s letakarta a vasalódeszkával. De minden pillanatban odasettenkedett s megnézte, hogy érzi magát a lakás űj lakója? A család eléggé tartózkodó magatartást mu­tatott az egérrel szemben. — Mit adtál érte? — kérdezte homlokát rán­colva apa. Ot mindenek előtt az élet gyakorla­ti oldala érdekelte. Pisti a vállát vonogatta: — Mit adtam volna érte? — kérdezte ő is. — Semmit — felelt meg saját magának s még a vállát is megvonta hozzá. — Megint puskázni engedted — dorgálta apa. De nem haraggal. Kicsit dagasztotta a mellét, hogy a fiától puskáznak, s nem mástól — hiszen mindig leírja a te dolgozatodat... Mama, a karcsúságát többszöri anyasága után hivalkodva viselvén, telívér macska mozdu­latokkal settenkedt körül a műanyagtálat: — Még csak ez hiányzott a lakásba. Nincs úgy Is elég takarítani valóm! És micsoda sza­ga lesz! — mozdultak orrcimpát. '— És minek neked? — jelentkezett Tóni, a Pisti orvostanhallgató bátyja — játszani akarsz vele? — Belenyúlt a tálba s tenyerébe vette a pici, hófehér állatot. Zsuzsi, a legfiatalabb testvér, aki még csak egészen kicsi, iskolás, lábujjhegyre ágaskodva csimpaszkodott Tónlba: — Ne bántsd, ne nyomorgasd ... Add ide... Nézd, milyen aranyos! — S bizonyítva, hogy az eredmény nem az erő kérdése, már meg is kaparintotta a fehér egeret. — De nem ha­rap? — Ijedezett közben. A család nem oszlatta el Zsuzsi aggodal­mát. De a fehér egér igen. Apró rózsaszín orrocskájával beleszagolt a kislány tenyerébe. Pici lábacskájával tipegni kezdett s nyilván igen jól érezte magát. Az egész család szeme persze a Zsuzsi tenyerén volt. S bizonyos, a megklvánás a szemtől származik, mert apa megszólalt: — Mutasd csak! S apának engedelmeskedni kell. Zsuzsi oda­adta. Most már apa nagy tenyerében szaglá­szott, tipegett a fehér egér. De nem sokáig. Apának a kezéből annak tenyerére került, aki­nek még apa is engedelmeskedik. S ez a mama. Végigjárta a kis állat az egész család kezét. S mindenkinek igen tetszett zavartalan, ál­landó, mondhatni közömbös jókedve. Bárho­vá került, vígan mozgott a bajusza, apró sze- mecskéje derűsen nézett és megelégedettnek látszott. Hogy Is ne, amikor ő fehér egér. Ami­kor őt csak dédelgetik. Másnak küzdenie kell az elismerésért. Ö beleszületett. Azért, mert hófehér és sely­mes a bundácskája, szelíd és megnyerő a ter­mészete. Hiszen lenne csak szürke egér. Lenne csak olyan, mint mezei társa, vagy a kamra padló- bejáratainak a bujdosója! Ki volna akkor jő szívvel iránta? Mama, akinek a zsírjába, liszt­jébe beleízlel, apa, akinek sutban felejtett ré­gi cipőjét kirágja? Tóni, akit idegesít az egér rágcsálása a szoba sarkában? Vagy Zsuzsi, aki irtózik, ha egér szalad keresztül előtte? És főleg Tamás? Tamás legkevésbé szívlelné. Bár a legtöbbet törődne vele. Tamás órák hosszat lesné, míg kibújik padlójáratának a száján, hogy levándoroljon a Tamás bendőjébe. Mert Tamás szép nevű és szép termetű, igaz, hogy rötes színű kandúr, aki már négy éve hozzá­tartozik a családhoz. A fehér egérben azonban Tamásnak része nem lesz! Sikert aratott a családban a fehér egér. Ha­tározottan hódított. Pistinek tulajdonjogaira kellett hivatkoznia, hogy visszakapja: — Kérem — nyújtotta ki a kezét — az enyém! így került vissza a kis állat a műanyagtálba, ahová Zsuzsi a kenyérhéj mellé apró szalon­nadarabkákat is szórt. Neki nem kell életveszedelemnek kitennie magát, hogy liliputi gyomrocskája üres ne maradjon, neki nem kell erőlködnie, hogy pa­rányi szívecskéje örömmel teljék meg. Öt sze­retik, őt dédelgetik. Mert nem szürke, közönséges, hanem fehér egér! MOHR GEDEON Jirí Pištora: Vártalak Vártalak. S az ablakban mozdulatlanul és pőrén álltak a napsütötte hegyek. Fejem az öklömön; olyan volt ez a várakozás, mintha verssel támasztanád alá a billegő asztalt, vagy a fehérneműtartót, vagy a szerelmet, ha még segíthet egy darabka papír. Beléptél, éppen leszállt az alkony, a hangszerek húrjai elhallgattak, ablakunkat elsötétítette egy hollő, s elpattant a magány első abroncsa. A sok-sok versből, melyekkel alátámasztjuk az álmok bútorait, reggelre csak hamu maradt a padlón, égő vágyak szürke salakja,­Pavel Bunčák: Történelem Egy bástya áll itt, öreg nagyon, az ember őskorába lát, tán rabok szavát lesi hallgatagon, . gyerekek dalát, vének panaszát. Tán könnyel rögzítették sok kövét, hadd lakja virtus, dölyf és hősi tett, hirdessen diadalt vagy végveszélyt. Tornyára szegzem szememet. Hányszor repült szét, mint madárcsapat, csúcsokon, lejtőn, bérceken, virágot törve s könnyű lombokat, tűnt öröm, szörnyű félelem. 0, förgetegek, szelek, ég villáma, tekints e várra, korbács, éhhalál. Föld lepi be, fagy s felhő megtépázza, de köböl s verejtékből épült, s ma is áll. Ford. Veres János. Kmeczkő Mihály két verse s. o. s. Nem akarom, hogy porcelán bokátok mértani rendje, s kenyérszln térdetek, az a friss zsemle, csókra ihlessen, s derekatok ívét, nyírfa-hajlongását, álmomban is lessem .. Nem akarom szójabab ízű, pálmanövésű combotokat vasreszelékes, fogóktól érdes vastenyeremmel felsérteni. . . Nem akarom én zsenge mellbimbóitokat gondok forrásává érlelni szemem uránszikráival; s örvénybe ringatni kamaszos titkaimat ringó csípőtök izomcsúnakán . . . Hajatok zengő húrjain nem akarok nászi zenét; sem fekete könnyekei pergető gyászdallamot! ... Nem akarom, hogy a szemetekből éjszakánként forró parazsak hulljanak — s keserű füstté égessék az álmaimat! Májusi improvizáció /Duó trombitára és zongorára) Akácvirág, akácvirág — akácillat, akácvilág — akác-utak, akác-hidak — voltam látó — lettem színvak ... I Iszom, iszom a csókodat — nem más már a csókod: oldat — beszívódott sejtjeimbe — bennem élsz már, mint egy bibe ... I Akácvirág, akácvirág! — Iszom, iszom a csókodat! Akácillat, akácvilág! — Nem más már a csókod: oldat! Akác-utak, akác-hidak, — Beszívódott sejtjeimbe! Voltam látó — lettem színvak! — Bennem élsz már, mint egy bibét Akácvirág — Akácvirág ... I

Next

/
Oldalképek
Tartalom