A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-02 / 27. szám

Igaz-e az, hogy a magyar tannyelvű iskolák tanulóinak zöme a társadalomtudományi főiskolákra jelentkezik, pedig ezek azok a túlpreferált szakok, ahol valóban igen nagy a szelektálás — kérdezi tőlünk K. Z. Ipolyságról. Kérdésére sajnos igennel kell válaszolnunk. Nyilvánvaló, hogy az elhelyezkedési lehetőségek nem az érettségizők kívánsága szerint adódnak, tehát vigyázni kell, nehogy egyes területeken túlképzés történjék. A divatos szakmák köre persze az idők folyamán állandóan változik. Ez igaz, de a baj ott van, hogy az ilyen divatos pályák választásánál nem csupán a reális szükségleteket mérlegelő nézőpont hiányzik, de az egyén adottságaival sem számolnak eléggé.

K. Z. levelében azt írja, hogy a magyar iskolákat végzett fiatalok körében még mindig megvan a műszaki pályákkal szemben tanúsított helytelen szemlélet. Ez igaz, de azzal kell kiegészíteni megállapítását, hogy ez nem pusztán a magyar Iskolák „kiváltsága“. „Nem szeretem a matematikát, a fizikát“ — hangzik igen sokszor a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem jelentkezik a műszaki főiskolákra sokkal több tanuló. Ezek nem „divatos“ szakmák, pedig a társadalomnak éppen ilyen irányú képzettséggel rendelkező emberekre van szüksége. K. Z. olvasónk a továbbiakban gúnyolódva kérdezi: Van-e és lehet-e a mi viszonyaink között „pályatévesztett ember?

Szocialista viszonyaink ugyan objektíve valóban lehetőséget adnak az egyén és a társadalom viszonyának harmónikus formálására, ez azonban még nem jelent „megvalósult állapotot“. Hiszen egyelőre még sok az olyan objektív és szubjektív körülmény, amely hátráltatja a társadalmi szükségletnek megfelelő egyéni képességek maximális fejlesztését, ami bizony gyakran okoz zavart még ma is az egyén és a társadalom viszonyában. Ezek pedig — sok esetben — a konfliktus forrásaként jelentkeznek. Sokszor vezethetők vissza ezek a konfliktusok a múltból örökölt előítéletekre vagy más tényezők által kialakított hamis, de még gyakrabban csak részben hamis önismeretre vagy társadalomképre. Sok pályatévesztett ember „igazi művész, de nem akarják felismerni képességeit“, mert nincs „protezsáló nagybácsija“.

Érthető, hogy nem lehet mindenki és akárki pedagógus, tehát hiába jelentkezik tanítónak négyszer annyi tanuló, mint amennyit az ispróba

Sándor

Károly

Verset akartam írni róla

de azt hiszem csak furcsa próza lesz

Ildikó lányommal sétálni voltunk

egy biciklis ember jött felénk keverte vadul az ócska gépel s jobb lábához tekintgetett

egy törpe kutya futott mellette

lihegett lógott a nyelve

Ha gyerek lett volna

buta játéknak vélném

de az ember ötven éves lehetett

s a kutya még olyan aprócska volt

hogy alig látszott a pedál alól

Elrohantak néztem utánuk

s nem hagy békén a gondolat

Szavát nem adta nem esküdött

nem ígért még egy árva szót se

miért futott hiszen fáradt volt s bolond a próba

erre gondolok tegnap óta

Mi szavunkat adjuk esküszünk

ígérünk fűt-fát garmadára céljaink vannak egyenes utak álmaink vannak űjra újak

kézfogások találkozások csókok szerelmes ájulások

kitartunk-e komoly a oróba

erre gondolok tegnap óta.

kola felvehet. Ugyanakkor kevesen jelentkeznek a műszaki pályákra. Ennek oka, a pályaismeret hiánya mellett, a matematikának, a természettudományok anyanyelvének, elégtelen ismerete is. Hazánkban az érettségizők kb. 60—70 százaléka (Magyarországon például 25—27 százaléka) jut a főiskolákra. Az anonim felvételi rendszer mellett ezek zömmel a legtehetségesebb tanulók és higgye el, kedves K. Z., nem sokat tehet a „protezsáló nagybácsi“. A többi tanuló felépítményi Iskolákban vagy más, az érettségizőket előnyben részesítő iparitanuló-iskolában helyezkedhet el (pl. rádió—televízió szerelő, műszerész, nyomdász, egészségügyi technikus, stb.j. Egyre több alkalom nyílik az érettségizők számára egy-két éves átképzés utáni elhelyezkedésre különböző munkahelyeken, de főleg a szolgáltatások terén. Mindezek ellenére le kell szögeznünk: nincs igaza K. Z. Ipolysági olvasónknak, aki a múltból örökölt helytelen előítélet alapján úgy véli, hogy az érettségizett embernek már csakis az íróasztal melletti munka dukál. Hibás szemlélet nem látni: az iskolában szerzett általános műveltség minden pályán óriási előnyt jelent. A legnagyobb hibák egyike, a társadalom fejlődését, az egyén sokoldalú kibontakozását gátló felfogás a középiskolai érettségi megszerzését időfecsérlésnek nevezi, még akkor Is, ha az érettségiző nem kerülhet be a főiskolára. Vajon nem kap-e többet az élettől az az ember, akinek szélesebb a látóköre, alaposabb a tudása? Vajon nincs szükség ma már az élet minden területén a pallérozottabb

gondolkodásmódra, a munkafolyamatok racionalizálására? Miért nem értékeli kellőképpen K. Z. Ipolysági olvasónk, meg a szülők és 19 évesek is, az érettségizettek helyzetét a jövő társadalmi szükségletének megfelelően? Hiszen a fizikai és a szellemi munka közötti hagyományos különbségek csökkenésének igazolására a gyakorlati élet már ma is sok lehetőséget kínál. Egy-egy villanyszerelő vagy esztergályos munkájában már ma is annyi a „szellemi“ elem, mint jó néhány „szelleminek“ minősített munkakörben. Sőt a munka melletti tanulás, a távtanulás lehetőségei is egyre szélesednek.

Sok szülőnek, olvasónak, válaszolunk azzal, hogy ha az életben valakinek első próbálkozásra nem sikerül valami, az még nem jelentheti számára a lemondást; ha valakinek nem sikerült bejutnia ez idén a főiskolára, ezáltal még nem általánosíthat és főleg: nem vonhatja kétségbe azt a már bebizonyított tényt, hogy a tanulásra fordított energia, a tudás megszerzésébe fektetett invesztíció a leggazdaságosabb mind az egyén számára, mind pedig a társadalom javára. Sajnos, pályatévesztett emberek mindig voltak és lesznek is, de, hogy egyre kevesebben legyenek, az feltételezi a múltból örökölt hibás előítéletek feladását, és a műveltségi szint állandó emelését. Mert az igaz műveltség egyben művelődési igény is. És éppen ez az állandó művelődési igény a permamens önképzés zárja ki, illetve zárhatja ki mai életünkből a pályatévesztettség boldogtalansá gát. —if—

^»"»—»—S—»—»-»-»—

ý"“

i

Pu-Szung-Ling

Az öreg Pajnak, aki cselibeli ember volt, Csia nevű legidősebb fia $ déli vidékeken hivatalnokoskodott már három éve. Oly messze, hogy semmi hír sem érkezett róla.

Történt, hogy egy Ting nevű távoli rokona érkezett a házhoz, és az öreg Paj, hiszen régóta nem látta, nagy örömmel fogadta. Ez a Ting varázsló volt és az öreg Paj beszélgetés közben a rejtett dolgok felől kérdezgette. Ting feleletképpen csodálatos történeteket mesélt. Az öreg nem nagyon hitte őket, csak mosolygott rajtuk. Akkor elváltak, s jő néhány nap múlva Ting ismét eljött. Az öregember éppen aludt, s Ting arra kérte, sétáljanak együtt.

Az öreg vele ment, s amikor egy városba értek, Ting egy kapura mutatott és így szólt:

— Itt lakik az unokaöcséd.

Abban az időben az öreg Paj unokaöccse Sanhsziban volt hivatalnok, elképedve kérdezte tehát:

— Hogy lakhatna itt?

— Ha nem hiszed — felelte Ting —, menj csak be, és meggyőződhetsz róla.

Az öreg belépett, és valóban ott találta az unokaöccsét; magas méltóságának kijáró díszes kalpaggal a fején, hivatali ruhában ült a Csarnokban, s úgy körül volt véve fegyveresekkel és zászlótartókkal, hogy emberfia nem férhetett hozzá. Ting azonnal kivezette az öreget és azt mondta:

— A fiad hivatala sincs messze innen, nem akarod őt is meglátogatni?

Paj beleegyezett és nemsokára egy másik házhoz értek.

— Lépj be — szólt Ting.

Az öreg benézett a kapun s látta, hogy hatalmas farkas állja el az utat; nagyon megijedt, s nem mert belépni.

— Lépj be — mondta még egyszer Ting.

Bejutottak a kapun, aztán még egyen kellett átlépniük, s akkor látták, hogy a Csarnokban és alatta mindenféle farkasok nyüzsögnek, az egyik ül, a másik meg fekszik. S az öreg Paj félelme még csak fokozódott, amikor észrevette, hogy az udvaron valóságos hegy magasodik fehér emberi csontokból. Ting azonban saját testével védte az öreget és továbbhaladtak. Paj fia, Csia, éppen kifelé jött, és igen örült, ahogy apját és Tinget megpillantotta.. Ülőhellyel kínálta őket, majd megparancsolta a szolgáinak, készítsenek lakomát.

Most hirtelen egy hatalmas farkas lépett be, és egy halott ember volt a fogai közt. Az öreg Paj reszketve ugrott fel.

— Mit jelent ez? — kiáltotta.

— A konyha ellátására való — felelte Csia,