A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-02 / 27. szám
L Kiss Ibolya Régi történet ez, még abból az időből, mikor az első regényem nyomtatásban megjelent. Nem sokkal a forgalomba hozatala után, a kiadóvállalattól 4000 koronát kaptam. Nagy volt az örömöm, mikor átvettem ezt a számomra sokat jelentő összeget, s úgy hittem, ezzel a kiadó megtette kötelességét... Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor egy tavaszi reggelen munkahelyemen — a közkórház kapujánál — egy postai alkalmazott várt rám. — Doktornő! — kiáltotta felém. — Már egy jó félórája várok önre! Hol volt ilyen hosszú ideig? — Engem várt? — kérdeztem meglepődve. — S miért? Valami táviratot hozott? Vagy fontos levelet? — Se táviratot, se levelet. Pénzt. — Pénzt? Nekem? S mennyit? — Tizenhatot. — No hallja, kedves postás, ezt a tizenhat koronát odaadhatta volna az ápolónőnek, higygye el — nevettem el magamat — nem szöktek volna meg vele. — De nem tizenhat korona érkezett a címére, hanem tizenhat ezer! — Nekem? Tizenhatezer? Hirtelen szédülés fogott el. S nehogy lezuhanjak, leugrottam a biciklimről, amelyen naponta tettem meg a házunktól a másfél kilométeres utat a munkahelyemig. Uram Isten! 16 000 korona! Ennyit még sohasem tartottam kezeim között, melyek most elkezdtek úgy reszketni, hogy nem bírtam átvenni a rendelőszobában az átnyújtott bankjegycsomőkat. Megkértem azért két ápolónőt, hogy olvassák meg helyettem a nem várt küldeményt, majd a postásnak átnyújtott szokásos „borravaló" után kétségbeesve vettem észre, hogy a nagy bankjegycsomókat nem tudom hová helyezni. A kézitáskám, melyben csak a nőknél szokásos púderdobozka, tükör, s zsebkendő szerénykedett a pár koronát rejtő pénztárcám mellett, ez a nagy összeg nem fér el. S lia oda nem tehetem, hová rakjam??? Végül is, hosszas tanakodás után, az ápolónők tanácsára úgy határoztam, hogy a blúzom alá rejtem, hiszen a rajtam lévő fehér köpeny befedi testemet, s hogy a derekam táján kissé „meghíztam“? Ugyan ki venné észre, ha a kabát rajtam marad? A bankjegycsomőkat tehát beraktam a derekam köré s hozzákezdtem szokásos orvosi működésemhez. Ebéd után — szokásomhoz liíven — felkerestem a kórház udvarán az édességet és más apró-cseprő cikkeket árusító kantinosnőt, aki vásárlás után odaintett magához s a fülembe súgta: — Doktornő! Végre, annyi várakozás után kaptam vécépapírt, ami hónapok óta hiányzott. Eltettem a maga számára 2 csomaggal, kérem dugja el, mert már ez az utolsó két csomag. Megköszönve figyelmét, kifizettem. Igen ám, de ez a kis papírtömeg se fért bele a táskámba, hát mit tehettem volna mást? Ezeket is odahelyeztem az ezresek mellé, a blúzom alá. Igaz, hogy most már nem csak kövérnek, de „elhízottnak“ neveztek volna, de nem bántott a dolog, sőt igen jó kedvvel karikáztam biciklimmel rendelés után hazafalé ... A házban szokatlan zaj fogadott. Nevetés, hangos beszéd, lárma. Siettem a lakószobánk felé, amelyben egy kisebb társaságot találtam a férjem mellett. S most — máig sem tudom miért — hirtelen büszkeség fogott el. Benyitva, megálltam az ajtóban, s fejemet magasra emelve köszönés után emelt hangon mondtam: — Kedves társaság... Üdvözöllek benneteket s engedelmetekkel egy kis meglepetéssel kedveskedem nektek ... Ti, születésetektől fogva jómódban, gazdag viszonyok között éltetek, — én vagyontalan voltam... De most, nem örökség útján, s nem is ajándékozás révén, hanem saját tehetségem és szorgalmas munkám eredményeképpen — ide nézzetek — milyen irigylésre méltó összeget szereztem! S most, fejemet büszkén felemelve, hirtelen mozdulattal jobb kezemmel a blúzom alá nyúltam s a szoba asztalára csaptam a vécépapírt, mely az erős hajítás következtében szétbomlott s össze vissza szállingózott a szobánk bútorai s a vendégek között. A kitörő kacagást s a hahotázó gratulációkat a „szorgalmas munkám" által szerzett „honoráriumért“ — életem végéig nem fogom elfelejteni .. . Farkasálom Az öreg sietve hárította el ezt a lakomát. A szíve vadul dobogott és azonnal menni akart, de hát a farkasok eláliták az utat. Indult meg visszalépett, s ahogy így tétovázott, egyszerre csak látta, hogy a farkasok üvöltve menekülnek szerteszét, egyik az ágy alá bújik, másik az asztal alá kushad. Az öreg csodálkozott, s nem értette a dolgot. Most egyszerre két marcona fegyveres lépett be, aranypáncélzatba öltözve, haragosan kimeresztett szemmel; elővettek egy fekete kötelet, s azzal Csiát megkötözték. Csia a földre esett előttük, s azon nyomba tigrissé változott, iszonyatos fogakkal. Az egyik harcos most kihúzta éles kardját, és el akarta vágni Csia fejét, a másik azonban így szólt: — Ne most, ne most, majd a jövő év negyedik hónapjában. Most csak üssük ki a fogát. Azzal egy hatalmas vasbuzogánnyal kiverték a tigris fogait, hogy azok mind a földre potyogtak. A tigris bőgése a hegyeket is megrázta. Az öreg Paj odavolt a rémülettől, s egyszerre felébredt: akkor döbbent rá, hogy álmodott. Furcsának találta a dolgot, s azonnal Tingért küldött egy embert, Ting azonban kimentette magát, s nem jött. Az öreg ekkor elmondta álmát, s kisebbik fiát egy levéllel Csiához küldte, amelyben óva intette és tanácsokkal látta el. A kisebbik fiú meg is érkezett, s azt kellett látnia, hogy bátyjának hiányoznak az elülső fogai. Szorongva kérdezte, hogy mi történt vele, s megtudta, hogy Csia részegségében leesett a lóról, s akkor törtek ki a fogai. Tudakozódott az időpont felől, s kiderült, hogy ugyan aznap volt, amikor apja álmodott. Ettől még jobban megijedt, előhúzta apja levelét. Csia arca, ahogy olvasta, színét változtatta, de aztán rögtön mondta: — Nohát, egybeesett egy képtelen álommal! Mi van ezen csodálnivaló? Ebben az időben éppen azzal volt elfoglalva, hogy ajándékokat adjon feletteseinek, egy magasabb hivatal elnyerése céljából, nem törődött hát a baljós álommal, öccse ott töltött még néhány napot, s amikor eleget látta, milyen aljas szolgálattevők töltik meg a Csarnokot, hogyan özönlenek éjfélig is az ajándékhozók, sírva tanácsolta neki, vessen véget özeiméinek. De Csia azt felelte: — Öcsém, te falusi vityillóban töltöd napjaidat, nem ismerheted hát a hivatalnoki szokásokat. Az előléptetés vagy alsóbb hivatalba helyezés a felettesektől függ és nem a néptől. Ha felettesemet megörvendeztetem, akkor vagyok jó hivatalnok; de ha a népet szeretem, hogyan örvendeztessem meg a felettesemet? öccse megértette, hogy nem tudja már megállítani az útján, hazatért tehát, és beszámolt mindenről apjának. Az öreg hallgatta és sírt keser»1 vesen. Aztán, mert egyebet nem tehetett, szétosztotta vagyonát a szegények között, s naponta kérte az istent, hogy ha bűnös fiát eléri méltó büntetése, az ne sújtson az ártatlan asszonyára és gyermekére. A következő évben híre jött, hogy Csia előlépett, kinevezték a Polgárt Minisztériumba. A szerencsét kívánok tolongtak a kapuban, de az öreg Paj sóhajtozva feküdt az ágyában, és betegségére hivatkozva egyetlen vendéget sem fogadott. Nemsokára aztán hallotta, hogy fia hazatérőben rablókkal akadt össze, s azok szolgáival együtt meggyilkolták. Az öreg akkor fölkelt, és így szólt az emberekhez: — A szellemek haragja az ő fejére szállt, családunkhoz kegyes volt az ég. Azzal füstölőt égetett és köszönetét mondott az isteneknek. A részvétlátogatók arról beszéltek, hogy talán csak mendemonda az egész, az öreg azonban nem kételkedett a hír igazában, s azonnal készíttetni kezdte a fia sírját. Csia azonban nem halt meg. Az történt, hogy a negyedik hónapban, amikor leköszönt addigi hivataláról és elhagyta kerületét, rablókkal találkozott, akiknek azonnal felajánlotta mindenét, amije volt. Ám a rablók azt mondták: — Most bosszút állunk rajtad a kerület népének minden szenvedéséért! Nem a pénzed kell nekünk! — Azzal lemetszették Csia fejét. — Háza népéből melyiktek Sze-ta Cseng? — kérdezték utána. Ez a Sze bizalmasa volt Csiának, segítője minden gonoszságban. A szolgák rámutattak, és rablók öt is lefejezték. Aztán megöltek még négy korrupt szolgát, Csia tapasztalt adóbehajtóit, akiket magával vitt a fővárosba, majd a zsákmányt szétosztották maguk közt, zsákjaikba tették, és elnyargaltak. Csia lelke még a teste közelében volt, amikor egy magasrangú hivatalnok haladt arra, és megkérdezte: — Miféle ember ez a halott? Az egyik kísérője felelni tudott: — Ez Paj kerületfőnök ebből meg ebből a kerületből. — Ha ez az öreg Paj fia — mondta a hivatalnok —, meg kell öt kímélnünk ettől a szörnyű látványtól. Tegyétek vissza a fejét. Egy ember visszaillesztette, a fejet, de ekkor a hivatalnok közbelépett. — Ez nem volt becsületes ember — mondta —, nem állhat egyenesen a feje. Lógjon csak vállára az álla. Azzal továbbhaladt. Csiába lassanként visszatért a lélek. Amikor felesége és gyermeke eljöttek a holttestért, észrevették, hogy még lélegzik. Felvették és magukkal vitték, majd óvatosan vizet öntöttek a torkába, amit meg is ivott. De csak egy fogadóban tudtak megszállni, mert túlságosan szegények voltak ahhoz, hogy hazautazzanak. Vagy fél év telt el, amíg az öreg Paj először hallotta hírüket, akkor aztán értük küldte kisebbik fiát, és hazahozatta őket. Csia azonban, noha élt, csak a saját hátára tudott nézrtt a szemével, s nem lehetett többé embernek számítani. Ám az öreg Paj unokaöccse, híres lévén jó kormányzásáról éppen abban az évben kapott központi méltóságot: császári kancellista lett. így teljesedett be az álom minden egyes részlete. Tökei Ferenc fordítása
