A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-24 / 52. szám
9 De nem! A téren két szereim* állt összebújva, v . JHajukat a goromba évszak hóval befújta. tK/ j, orreszket IftrWOLKER Szerelem, ifjúság vai körében álltak; _ tovább siettem a szép varázsla^aW Ú, csak egvf pillanatra jöu(JHegáll< Bomló haifcjHb|in tétován Dabrálgat makacs ifimét szemedről félrehajtvi s márisy^lbten, a hús falakba fol| >e*én nem tudom, milyen volt drága] emlékem petyhüdt, mint a j^!ftlt(»k*J S egyszer majd végkéj^ptfelejíefiv s hogy újiairnürö&fisgfbm Kívántam nék sok földi szé| s hogy életig haragos évii hideg az éj ma és súlyos nagyon, mint malomkő a bicsakló nyakon Ma ide kergetett a véletlen az utca-mélybe, hol vörös mint elsüllyedt hajóknak gyújtott vizalatl fény-jelek. Ez: a Finálé-kocsma. lőtt az első utcalány és kávét tett elém. Jött egy másik utcalái az megsimogatott. A harmadik hozzám A harmadik rád er Megláttalak a víz a tiszta csillag, ki ég Szemed, karod, sze te voltál, mind te, c De amikor nyitotta* Pllig >• n*z szemébe,; tél végkep mégis hívlak, š várom, visszatersz-e? it hibbant agg, ki csillagokba nézne. : égre könnyes, vak szemet meresztget. ADAM MICKIEWICZ homály nem szó pihéje szállt de testedből kitörvé sebek, fekélyek pokla Ember, asszonyom, én tiszta kedvesem, faggat arcod iszonyú ki tudja, egymagunk i ki túdja, hogy a csilla tündökölhet, hátha mocsár-rothadé Még alig láttalak meg, már arcom elpirult, a régi ismeretség rejtelme volt szemed, és mint a rózsa keblén, mit hajnal fölfedett, a lángoló pir arcod hamván is ott virult. Alighogy dalba fogtál, már könnyem árja hullt, lelkembe sajgó hangod szívig megrendített: akár az angyalének, nevem szólítva meg, és boldog óra percét zenditve - égi húrt. JEVGEN ljük-e életünket j, mely tisztán Drágám, szemed ne féljen belátni, hogy kigyúlt pillantásomtól arcod, szavam hogy meglepett. Rámtörhet bár a sors és akárki hóborult elűzhet tőled, mondván: reményem sem lehet, és frigyre lépve, érted kezet akárki nyújt, ismerd be: nékem adná az ég is lelkedet. Fodor András fordítása tzegényt, aki, boldogságunkat menteni, 3 magáét a mélységbe vetette! Rab Zsuzsa fordítása FERN, kristályos oszlop, sjfínarany tető, ét nap egyetlen rlaaban s két konájl, Jrágakövéjre csillanó yugár, :gész világot fénnyel émtető. ,Á'ff :ehér kebel, hóvol vetélkedő, rajom okával nem törődsz te már. aj, kövekkel rakott kebel, ki bár Hét irodalmi melléklete jRád gondolok, ki mosolyodat éle, és nézem *zt, ki a te sírásodat, éli. özegény, nem ért£ nért csókolom, nem tudja, hogy hélyetl |p, bár elég forrón ölelti nindent hitetve, Keso^pjjel mentem haza a hóesésben. Kívülem egy lélek se jáTt már aJiéke téren. Öleltek egymást önfeledten, nem vették észre. jak Nem néztek hóra, szélre sem, c egymás szemébe. Fehér volt már a tér egészen; de körülöttük Irör Inmnrtl _ a hulló pihé*'“‘ felfogta testük. TÓTH Mint ezüst gyfk villan setet mohokon,, alakod úgy illan át hús szobámon, hol ó csipkéktől bánatos az ablak, s hol, szűk, kerek űvegkalltba zárva réztrónusán gÓWWaszt a rámpám lárn^a s rezz|hveýfjejjbz, hqWvogp Mint Aftetét színpadon, cn/fr este, ezüstös, apródként jösz most. Kejpdre kerréJyos csfpke csügmxsuklóíonaTvIBfr S mintha szelíd Hamlet halálát látnád, szemed úa^Té^elénr^^szűl^zobár^t. s lágy sz vagy kártevő? stályos oszlo meg puhítja, I, mint a szü ■ «V * ^ J Imem nő, de fogytán fogy tebenne, te zárva vagy, az en keblem kinyit' Kebel, miért a holtat megsebezné* Fodor András itakos lábnyomok pécsi úttá villamos. Kezed tető, kesztyűs rebbeni ÍS gyors: 'a - istenveled! Megyek, élettelen, kemény kel. Csend- és hógomolygás. A metró. Vág a fény. Olvadó kucsmám gyöngy-sziporkás. nnyu Huzat. Állok, lesem a tömör alagút-sötétet. Kezem a márványfalra téved, s lassan kihűl a tenyerem, Uj kocsi. Lárma. Megértenem 'sosm^íehet, ______ «VA
