A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-17 / 51. szám
MIKOLA ANIKÓ Vöröskő Csak dal vagy mit halott erdők énekelnek vagy az ég tükre vihar idején Kikötődben a fagy bárkái telelnek s öldöklő fények alszanak a fényők gyökerei között Tenyérnyi vagy mégis időtlen idők óta bolyongok benned Bár tudnék utat hol köd nem járt előttem s kaput mely nem a tegnapra nyílik elbújhatnék hogy kutak mélyéről figyelő szemed rám nr találjon Nem vagy te ső N nem vagy kenyér keserűbb vagy a józán reggeleknél átnézel az almafák fölött s a hegyek lehajtott fején Most téged is elért a tél s a méreg még töményebb forrásod vizében menekülnék előled mert a csontomig sajog minden köved magánya s elátkozott fenyőid nyögése éjszakánként Nedves mohára vetsz ágyat töviskarokkal ölelsz magadhoz gyűlöletünk fenséges nászát ünnepeljük. • Most téged is elért a tél kikötődben a fagy bárkái telelnek s nekem is jutott koporsónyi hely a fenyők gyökerei között. KESZELI FERENC Megoldás Úlmos-szürke évszak közti este megyek az utcán két műszak között a holnap reggel ballag velem szembe s gondjaimban elmerülve nem köszöntőm őt ólmos-szürke évszak közti este megyek az utcán két műszak között a holnap reggel ballag velem szembe s mert megvetem hát nem köszöntőm őt tudom a végét de győzni nem hagyom mából faragok holnapot nem alszom ágyban sem pádon ha másképp nem hát így lesz holnapom KESZELI FERENC Magány Mit akarsz a csöndből építeni nyarat talán a hóból zöldet a fehérből mit akarsz a lelkeddel kezdeni zörög a száraz kukoricaszár serceg itt minden mert kívül-belül hideg feléd intenek didergő barna ágak nedves a szemed nem is szem talán op art világot látsz vele jégre szórj hamut jöttöddel hintsd elém az estét tárd ki az ablakot talán kitódu] szobádból a hideg lopd le a Napot az égről talán megismered az éjszakát PETRIK JÓZSEF Este a Funyikuloron Fogaskerekű volt, vagy kötélpálya? Nem tudom már, de jól emlékszem még a szédületes égbeiramlásra. Alánk süllyedt az ezerfényű város, reánk hajolt az ezerfényű ég. Ott álltunk fent a zarándokok dombján az ég s a város fényei között; lent villamosak, buszok kúsztak lomhán, mögöttünk csendes párok bújtak össze, s fent a Hold hűvös pajzsa őrködött. Aznap nyíltak ki a földi akácok s a fehér tűzzel izzó dáliák, s aznap döntöttem le az illemrácsot, mely mögül grúz lány tekintete perzselt, esti sétára hívtam Máriát. — Földi akácok, olyan hódító volt az Illatotok, mint az asszubor! A dáliákból is mámor sugárzott... Csontig remegve éreztem, ezentúl nekem is szent hegy a Funyikulor. Mentünk a hosszú mészköves sétányon, az ívlámpasor mögöttünk maradt. Nem tudtam, anyám, szeretőm, kislányom? — mindenki lett, kit valaha szerettem messzi otthonom égboltja alatt. Már messze jártunk, a járatlan sétányt porcfű verte fel s ágaskodó gaz. Magamhoz vontam az ábrándozó lányt: — Ketten vagyunk itt élők, Mária, érted? 0 félre lépett, s így szólt: — Nem igazi A hang hűvös volt, s pengeként hatolt át a homlokomról le a talpamig. . Arra intett, hol néhány mellszobor állt: — Neked csak szobrok, de én bennük érzem nemzetem élő nagy halottait. fis hangját lassan selymessé oldották Dzsavdzsakadze és Tabidze-sorok, s mesélt a friss fű s az évszázados fák.,« úgy mentünk tovább — nem csupán szívünkben. nemzetünk sorsában is rokonok. Erdőtünd * e r A délutáni nap látogatóban volt az erdős domboldalon. A távolábbi fáknak kezet nyújtott a lombok között és reájuk mosolygott, a közelebbieket meleg ölébe zárta. Az egész lejtő örömtől ujjongott. A lanygos szellő déli országokról mesélt. Hogy ott a fák mily csodálatosan magasak, hogy milyen sűrű az erdő, milyen meleg a föld: a falevelek fényesek és az emberek barnák, mint az árnyék, s tűz van a szemük sugarában. Az egész erdő feszülten figyelt. A kakukk rászállt a legtöbb piros virággal megrakott fenyőágra, a legpirosabb vlrágfürt mellé. — Mondj, amit tetszik; — kiáltott — hiá ba, sehol sem ujjong úgy a szív, sehol sem oiy csengő a dal, mint Pohjola kitavaszodó erdőiben! Az egész halom bólintott reá. A lejtő közepén kis tisztás ragyogott. Fehér szürke fenyőtörzsek hevertek ott — egymás fö lőtt, egymás ölében: rezegtek még a piros virágfürtök. Egy fatörzsön ült az ifjú. Magas volt és karcsú, mint a most kivágott fényőfák. Kalapja az egyik ágon lengedezett kabátja és mellénye egy száraz gallyra veit akasztva. A fehér ing nyílásából kilátszott erős mapbarnította melle s könyökig felgyűrt inguj jóból izmos, lesült karja. Ott ült kissé előrehajolva és nézegette jobb karját. Meghajlította és kinyújtotta megint, meg figyelte, hogyan dagadnak az izmok, s mint feszülnek meg jó erősen a bőr alatt az inak. Az ifjú mosolygott. Megragadta a mellette levő fejsze nyelét. Kinyújtott karral felemelte a levegőbe, egy kis ideig magasra tartotta, és végül játszian megcsóválta néhányszor a feje föiött. Az ifjú újra mosolygott: — Huszonöt darab hever itten. Én nem is érzem, hogy fejsze volt a kezemben. A kakukk kakukkolt. Az ifjú felpillantott a hegyoldalra. — Csodálatos tavasz ez — gondolta magában. — A fenyők még Sohasem fakasztottak ilyen lángoló tűzpiros virágot, nem is hajtottak soha ennyi zsenge ágat, a patak még sohasem szökellt ilyen kitörő ujjongással a kakukk enynyire szíve szerint nem kakukkolt még soha sem. Mintha megigézték volna az egész természetet! Igazán nem csodálkoznám, ha a fák közül egyszer csak előbukkannának az erdőistenek. Leült s egy pillanatig kezébe hajtotta fejét. — Mondják, hogy többé nem mutatkoznak... nagyapám még látta őket. Csakhogy félénkké váltak és emberkerülőkké, amióta irtani kezdték az erdőket... Jer haza, Manszikkí, jer haza, Musztikkl, térj' haza, lány, este van mánt“ Valahonnan a hegy mögül hangzott a dal, s csengett, mint az ezüstcsengő a havas erdei úton. Megdobbant az ifjú szíve. Felugrott s a hang felé fordult. Néhány pillanatig visszafojtott lélegzettel hallgatődzott, de nem hallott mást, mint saját szívének heves dobogását. Az ifjú néhány gyors lépést tett előre: — Ide jön-e, vagy . . ? „Jer haza,, Tähdikki, jer haza, Tlsztikki, térj haza, lány, este van mánt"
