A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
Hallom az ellenvetéseket: de hiszen ez értelmetlenség! Fületlen nyúl — nincs. A nyúl nevű rágcsáló — akár házi, akár mezei — éppen tekintélyes hallószervéről nevezetes. Akár csak a szamár. A nyúl füle fogalom. Nyulat fül nélkül elképzelni sem lehet. S ha valami okból kifolyólag mégsincs füle — levágták, vagy elvesztette —, többé nem' nyúl. Akármi más lehet, csak nem nyúl ... Az ellenvetések Jogosak. Kijelentem, hogy a valóság alapos ismeretére támaszkodnak. Igazak, Indokoltak. És mégis... Felelősségem tudatában kijelentem, hogy a fületlen nyúl létezik. Kézzelfogható valóság. És nem is úgy létezik, hogy valaki levágta a fülét, vagy elvesztette, hanem úgy, hogy... egyszóval kényes dolog, van füle és mégsincs. Fületlen füles. Elismerem, nem egyszerű probléma — korprobléma? —, s a gyökere, ha meggondoljuk, filozófiai mélységekbe ér. A fületlen nyúl — szimbólum is lehetne. Az esendőség, a hiábavalóság és az emberi tehetetlenség szimbóluma. , De térjünk a nyűlra és a fülére, ami nincs! A Dunaparton kapható, koronáért megveheti akárki. Mert a fületlen nyúl — gumiballon. Piros, kék, vagy sárga gumiballon, mely felfújva vidáman röpköd a levegőben és láthatólag nem törődik a fülével. Sem azzal, hogy ö szimbólum is lehetne. A helyzet a következő: ott áll az árus, egy aránylag fiatal nő a hajófelszálló bejáratánál ás árulja a nyulakat. Mellette, rozoga széken, ott ül a felfújó ember. A felfújó ember szeme dülledt, két orcája kereken ■kigömbölyödik, mert teli van levegővel, hogy bármely pillanatban felfújjon egy ballont. S ha a kezébe kap egyet, mellét is domborúra szívja levegővel, aztán fújni kezdi a ballont, s közben a kezével igazgatja, hogy úgy néz ki, mintha üvegfúvó fújná az üvegfigurát, s a nyúl formásodík, alakul, nekigömbölyödik, tekintélyes belga óriás lesz belőle. A felfújó ember kezével irányítja a levegő útját. Egyedül ez a titka a sikernek. Amelyik nyulat ő fújja fel, annak van füle. A baj akkor kezdődik, amikor a felfújó ember valami közbejötté folytán nem fújja fel a megvett nyulat. Az már fületlen nyúl lesz menthetetlenül. Mert a nyulak fülét senki más nem tudja felfújni, csak a felfújó ember. Ezért nyűlvásárlások ügyében nélkülözhetetlen tényező ő. Nélküle elrettentő kinézésűek a nyulak. Fújja őket az ember, gömbölyűdnek is szépen, megdagad a fejük, kidomborodik a hasuk, mintha jóllaktak volna édes lóherével, mellső lábukat széttárják, a hátsókat kirúgják, minden arányos és megfelelő rajtuk, de a fülük.. I Két nevetséges, kisujjnyi csonk. Mint amikor egy behemót hóember fejére teáscsészét helyeznek fazék helyett. Kész röhej... Itt kezdődnek a tragédiák. Mert mi történik, ha a felfújó ember söröz, ha udvarol a szomszédos 'fagylaltárus nőnek, vagy egyszerűen lustálkodik? Akkor születnek a fületlen nyulak. CL fületleti nyűt Jön egy elegáns babakocsi, pirozspozsgás, vaskos csecsemő ül benne és az ég felé bámul. Spárgára kötve ott röpköd egy narancsszínű fületlen nyúl. Testes, jóltáplált, akár hízott gömböc is lehetne, de a füle két pálcika csupán, két torzó, mely megdermeszt és egyben kuncogásra késztet .Fültorzók. Két levágott kisujj, melyeket odaragasztottak a szímes ballonra. A tömzsi csecsemő láthatólag érzi a helyzet abszurdumát, mert feltűnően mogorva és nem nevet. Undorodva nézi a nyulat. Anyja szerencsétlenül megy mellette. Apja vörös a méregtől, szemét a földre szegezi. Ű fújta fel a nyulat. De láttam én apákat, akik sivító csemetéktől és mosolygó asszonyoktól körülvéve fújták a nyulat, szegényeken csörgött a verejték, nyakukon ujjnyi erek feszültek, homlokukon ezer ránc futkározott, s a gonosz állat már természetfeletti nagyságot öltött, olyan volt, mint egy felhizlalt színes bölény, de a füle csökevény maradt. Kisujjnyi. Undorító. — Ez nem nyúl — zajongtak a csemeték a szerencsétlen apa körül —, nincs füle .. I — Apu, ez nem nyúl — bizonygatta a felesége is —, ez torzszülött... — Dög... — törülgette homlokát az apa —, hát miért árul ilyen dögöt a kereskedelem .. ? És láttam apákat, akik határozott mozdulattal elpukkasztották a nyulat, mintha véletlenül történt volna, olyan apát is láttam, aki kiengedte belőle a levegőt és egy óvatlan pillanatban bedobta a szemetesládába. Egy találékony kopasz apa ravaszul elengedte a fejfújt balon zsinórját, a nyűltorzó felszállt és beleesett a Dunába. De olyan szülőket is láttam szép számmal, akik elborult arccal és vad tekintettel tűrték a kocsihoz kötött dögöt, és ismét mások vasvilla szemmel méregették a henyélő felfújó embert és lebeszélték a venni szándékozókat a nyúlvásárlásról. És voltak, akik' nyilvánosan pukkasztották el a balont, aztán földre dobták és rá tapostak. S erre a csemete üvölteni kezdett, az apja megpaskolta, az anyja közbeszólt, összevesztek, nem beszéltek egymással. S az asszony egyre csak árulta a nyulakat, bár a felfújó ember mindinkább ellustult és már alig vette hasznát is valaki. S akkor jutott eszembe, hogy a fületlen nyúl szimbólum is lehetne. Mert hány dolog van az életben, amit fel kell fújni, ahhoz, hogy normális legyen? S amihez csak a felfújó ember ért? DUBA GYULA Tabi László: Ä nők természetéről — Nézzen rám, uram ... Csont és bőr vagyok, teljesen tönkrementem. Gyomorszűkület, állandó viszketegség, általános idegösszeroppannás. Mi lesz velem? Mi lesz vetem? — Ennyire szereti? — Belegebedek. Nőt ennyire még nem szerettek. Este, midőn lefekszem, halkan kiejtem a nevét és sírógörcsöt kapok. — Rettenetes. — A múltkor megláttam őt az utcán, a másik oldalon ment, úgy mostak fel jó emberek. — Férjes asszony? — Csudákat. Szabad, mint a madár. De nem kellek neki. Már akkor sem kellettem, amikor még egészséges és erős voltam. Most pedig, hogy így tönkrementem miatta, kacag. Kacag — érti? — Megvallotta már neki, hogy szereti? — Hahahahaha. Hogy megvallottam-e? Azzal kezdtem, hogy száz szál vörös rózsát küldtem a lakására. Decemberben! Még most is fizetem az OTP-t. És a rózsák mellé csak két sort. Csak ennyit: „Meghalok, ha nem lesz az enyém. Forgács.“ — Mi az, hogy Forgács? — A nevem. — fa ügy. Bs ő? — Még csak nem is felelt. Válaszra sem méltatott. De én nem csüggedtem. írtam ekkor hozzá egy verset. Egy lázas, szenvedélyes költeményt. Száznyolcvan sort tett ki. Tudja maga, hogy nekem száznyolcvan sort írni micsoda munka? — Képzelem. — A szívem vérivel írtam. A legtöbb helyen még rímelt is. Bs elküldtem neki a verset külön futárral. — Bs? — Semmi. Még csak nem is felelt. Még csak azt sem mondta, hogy menjek a fenébe. Semmi. Mintha nem ember volnék, hanem egy kutya. Vagy egy tárgy. Vagy még az se. Ettől kezdve fogyni kezdtem. Uram, én fél év alatt harmincöt kilót fogytam miatta. — Nézze, pusztán fogyással nem lehet megfőzni egy nőt. — Tudom. Volt egy kis apai örökségem, pénzzé tettem és vettem egy gitárt. Bs minden este elmentem az ablaka alá, szerenádot adni. — Hol lakik a hölgy? — A Népszínház utcában. A harmadik emeleten. De én énekeltem minden este kilenc órától reggel hatig. Fagyban, hóban, szélben, — énekeltem. — Bs? — Egyszerre gyertya gyulladt az ablakában. De kiderült, hogy csak rövidzárlat van a házban. Más nem történt. Bs most itt állok, tönkremenve. Gyomorszűkület, állandó viszketegség, általános idegösszeroppanás. Bele fogok pusztulni. Nem tudok élni nélküle. Mondja, mit tegyek? — Van telefonja a hölgynek? — Van. — Hívja jel. Mondja meg, hogy szívesen látja este fél kilenckor, italról és magnetofonról gondoskodott, hozzon pizsamát és fogkefét. — így? — Persze. Határozottan, fölényesen, könnyedén. Szedje össze magátI — Ember! Most már csakugyan siralmasan néz ki! Mi történt? Mégsem hívta fel? — De igen. Úgy, ahogy maga mondta. — Es nem jött el? — De igen. Fél óra múlva ott volt. — Dehát akkor mi a baj? — Nem tudom kitenni a lakásomból.
